„A színház a konfliktus temploma”

MOHÁCSI JÁNOS A RENDHAGYÓ SZEGEDI JOHANNA-ŐSBEMUTATÓRÓL

Ősbemutatóként láthatja a szegedi közönség péntek este a kisszínházban Mohácsi István Johanna, avagy maradjunk már emberek című darabját. A premier előtt a rendhagyó előadás rendezőjével, a szerző bátyjával és alkotótársával, Mohácsi Jánossal beszélgettünk, aki szerint a Johanna-történetben ma az a legizgalmasabb, mi történik, amikor valakiben feltámad a düh, maga mellé állít egy egész országot, majd az ország cserben hagyja őt. 

– Hogyan fogadta a szegedi társulat a sajátos Mohácsi-módszert, vagyis azt, hogy a darab szövegét nem tekinti véglegesnek, hanem a próbafolyamat során a színészek közreműködésével, ötleteik felhasználásával alakul ki a végleges változat?

– Van, aki találkozott már hasonlóval. Ha jól tudom, Kárász Zénó dolgozott együtt Ádám Tamással, aki hasonló módszerrel rendezett. Ő is improvizatív szövegekkel csinált színházat. A miénk nem teljesen improvizatív, van egy erőteljes alapja, amit Isó [Mohácsi István – A szerk.] írt. Ezt a szöveget a próbákon javítottuk föl.

– A színház felkérése maira hangolt Johanna-sztorira vonatkozott?

– A kérés nem az volt, hogy maira hangoljuk, inkább az, hogy vadonatúj szöveg legyen, azaz ősbemutatóként kerüljön színpadra és Johanna-történet legyen. Isó nem is nagyon akarta csinálni, mert azt gondolta, nem füllik a foga valami historizáló szöveghez. Ahhoz nekem sem, így aztán fel sem merült, hogy ilyen irányba induljunk. Tavaly nyáron egy videóchatben eljutottunk odáig Barnák Lászlóékkal, hogy elfogadjuk a felkérést és milyen irányba indulunk a sztorival.

– Milyen irányba indultak?

– Olyanfajta történelemkezelést csinálunk, mint annak idején a gyakran emlegetett Nemzeti Színházi produkciónk, az Egyszer élünk… esetén. De ez az előadás nem annyira tapad ezer kapoccsal a történelembe. Ezt az időszakot nem is ismerjük annyira, mint az 1940-es és 50-es éveket. Mi még csak belekutathattunk volna, de a magyar nézők többségének ez nem jelent semmit. Elképzelhető, hogy egy francia nézőnek Johanna élete olyan természetes, mint mondjuk nekünk Bornemissza Gergelyé vagy Kukorica Jancsié. A magyar néző talán Johanna máglyahalálára emlékszik, meg arra, hogy szentté avatták és volt valami köze a franciák szabadságküzdelméhez.

– G. B. Shaw Szent Johannáját azért elég gyakran műsorra tűzik a magyar színházak. 2002-ben Szegeden is láthatta a közönség Funtek Frigyes rendezésében Szabó Gabi és Bubik István főszereplésével.

– De ez nem jelenti azt, hogy ismerjük is a történetét. Shaw némileg unalmas fejtegetéseit ugyan meg lehet hallgatni, de azt is tudjuk, miért készült a darabja. Afeletti dühében írta, hogy ötszáz éves késéssel 1920-ban mégiscsak szentté avatták Johannát. Nekem is megvan a véleményem az egyház különböző tevékenységeiről, de ez az ügy számomra már nem fontos. Elmúlt, mint ahogyan a nézőnek sem jelent semmit. Ma már ezen nem háborodik fel, nincs emberi közelségben. Az sokkal izgalmasabb, amikor valakiben feltámad a düh, és maga mellé állít egy egész országot, majd az az ország cserben hagyja őt. Ez egy jó mesealap. Szerintem mára csak ennyi maradt meg a Johanna-történetből.

– Ezek szerint történelmi hűségre, történeti források használatára nem törekedtek?

– Ahhoz ragaszkodtunk, hogy ki kicsoda volt, és mi jellemezte a kapcsolatukat. De azt sem tudjuk, Johanna pontosan mikor született. Pedig furcsa módon a szülőháza ma is ugyanúgy áll, ahogyan a 15. században. Ilyenekkel ugyan bohóckodtunk, de inkább az említett alapszituációra fókuszáltunk.

– Többen több szerepet is játszanak az előadásban.

– Általában hét-nyolc szerepet is játszik egy színész. Persze olyan is akad, aki kevesebbet. Öt alatt nemigen ússza meg senki.

– Megdolgoztatja a színészeket.

– A színészek furcsa mód szeretnek játszani. Nem az a vágyuk, hogy keveset játszanak, hanem az, hogy sokat. Ezek általában egy jelenetes mikroszerepek. Tizenhat vagy tizenhét jelenet van összesen az előadásban, ezeken belül tudnak egy-egy szerepet játszani. Kivéve persze a Johannát életre keltő Ágoston Katalint. Annak nem lett volna értelme, hogy a címszereplőt is behozzam más szerepben, illetve az nagyon megnyújthatta volna az előadást.

– A plakáton egy öngyújtót láthat a néző a címszereplő kezében, és okostelefonokat is kerestek az előadáshoz.

– Szándékoltan vannak benne ilyen anakronizmusok. Úgy téved el a lány az erdőben, hogy lemerül a mobiltelefonja, és majd az Úr segít neki valahogyan. Ezek persze csak játékok. Mindegy, hogyan téved el valaki az erdőben, a lényeg, hogy eltévedjen. Utána már azt körítünk köré, amit akarunk.

– A legtorokszorítóbb tragédiákban is élni szokott a humor lehetőségével. Most is így lesz?

– Ez az előadás is nyakon lesz öntve humorral. Isó szándéka is az volt, hogy nagyon vicces legyen. Természetesen szomorúság is lesz benne. Hirtelen árulások, hirtelen halálok következnek be. Remélem, azokat is sikerül elcsípni.

– Milyen volt a közös munka a szegedi társulattal?

– Talán igazságtalanul is jobban tartottam a társulattól, mint kellett volna. Egy nap alatt kiderül, hogy nagyon akarják csinálni, jól dolgoznak.

– Szegeden régebben regnált olyan főrendező is, aki kinyilatkoztatta: őt nem igazán érdekli a közönség véleménye. Ha tetszik nekik, ha nem, azt kapják, amit ő üdvözítőnek tart. Mit gondol erről?

– Az is egyfajta hozzáállás. Ha függetlenként rendezek, én akkor is fontosnak tartom a nézőt. Azt is, hogy sikeres legyen az előadás. Ez a színészeknek is nagyon fontos. A színházhoz két dolog kell: az előadás és a néző. Ha nem a nézőnek csinálom, akkor az nem színház, hanem egy értelmiségi gesztus. Azzal pedig teli van a padlás. Az elképzelhető, hogy az előadás alatt megosztom a közönséget. Ezzel nincs is baj. De azt, hogy ne a közönség nagy része érezze jónak és sikeresnek, kifejezetten bukásként élném meg. Azt gondolom, ez a veszély a Johannával most nem fenyeget bennünket.

– Nem lelkesedik a jelenlegi kultúrpolitikának kedves irányzatért, „a remény színházáért” sem.

– Az fából vaskarika. A színház alappillére a konfliktus. A konfliktusban pedig egymásnak feszülő igazságok vannak. Ha valamelyik félnek igaza van egy darabban – írhatta akár Csurka István vagy Shakespeare is –, és én mint rendező eldöntöm, kinek van igaza, onnantól a színház valami fajta esztétikai, politikai vagy egyházi szócsővé válik. Annak is megvan a maga terepe, de az nem a színház. A színház a konfliktus temploma. A konfliktust kell kiéleznie a végsőkig. Akkor bánok jól a nézővel, ha a néző nem tud dönteni. Nem tudja, kinek van igaza. Károlynak van igaza ebben a helyzetben, vagy az idegbajos szűzlánynak, aki mindenáron harcolni akar? Pedig most a reálpolitika épp azt mondaná, álljanak meg egy pillanatra. Ezt én nem tudom eldönteni, nem is akarom. A néző legyen olyan helyzetben, hogy ne tudja eldönteni, ő mit tenne. Azt, hogy mi történik, el tudjuk mondani a színpadon, de nem biztos, hogy a történések a leggyönyörűbb eredményeket hozzák. Mint ahogyan a görögöknél sem. A barlangba befalazott lány vagy a gyermekeit lemészárló asszony történetére nem mondhatjuk, hogy „a remény színháza”. Pedig ezek a legnagyobb drámák közé tartoznak. Szerintem már egy egyetemre jelentkező dramaturghallgatónak sem probléma esztétikailag lemészárolni „a remény színháza” kifejezést.

– Huszonhét évadot töltött a legendás kaposvári társulatnál, maradt még valamilyen kapcsolata a színházzal vagy a várossal?

– Az emberekkel maradt, a színházzal és a várossal nem. Engem mindkettőből kipateroltak, így nem jó emlék, nem is akarok vele foglalkozni. Leginkább azért, mert rendezőként tudom: mindennek vége van egyszer. Ha most azon búsulgatok, mi van a kaposvári színházzal, nem tudok bejönni a szegedibe előadást csinálni. Most láttam a The Irishman című filmet, amihez feltettek a Netflixre egy csodálatost beszélgetést, ami Scorsese, Al Pacino, Joe Pesci és Robert De Niro között zajlott. Abban mondja Scorsese – többször is visszatekertem, hogy újra meghallgassam, annyira passzolt ahhoz, amit én is gondolok –, minden filmnél újra kell tanulni mindent. Ugyanezt gondolom a színházról. Nem tudom megoldani a következő előadást a múltamból. A Johannát ezekkel az emberekkel kell színpadra állítani, nekik kell olyat adni, amit még nem csináltak, ami Szegeden még nem volt. Remélem, ez össze is jön!

– Érdekes, hogy épp ebben az évadban rendezte meg a szomszéd várban, a kecskeméti színházban László Miklós darabját, az Illatszertárt, ami Szegeden is nagy sikerrel megy. Volt ideje megnézni a kisszínházi előadást?

– Láttam. Én mást gondoltam a darabról, de nincs vele bajom. Ez rendezői hozzáállás kérdése. A szegedi rendezés meseszerűbb, mint az enyém. Én kicsit jobban szeretem a hatásosabb, nem ennyire „ellirizált” dolgokat még az ilyen típusú vígjátékoknál is. Sarkosabban és szarkasztikusabban látom ezt a történetet, de ez így van Szép Ernő, Molnár Ferenc darabjainál is. Nem azt az elsődleges dolgot szeretem megcsinálni, amit a szerző megírt, hanem sokkal bonyolultabban akarok vele foglalkozni. Az Illatszertárat alapból átírtuk. Megbeszéltük Isóval, hogy a szerző által eldobott szereplőket végigírjuk az egész darabon. Szép Ernő szokta ezt csinálni: megír egy bonyolult, gazdag alakot az első felvonásban, utána elhajítja. Ez még egy filmben sem elegáns, pláne egy színházi előadásban. Tettem bele eléggé vad jeleneteket is. Nálam Hammerschmidt rosszulléte nem valahol máshol történik, hanem tombol a nézőtér előtt, összetöri az üzletet. Szerintem ez hozzátartozik a történethez.

– Szoktak az öccsével, Istvánnal nagyokat vitatkozni?

– Hogyne szoktunk volna!

– Milyen az, amikor két testvért közösen alkot?

– Éteri. De ez nem azt jelenti, hogy mosolyogva nyaljuk az eperfagyit és csábosan pillogunk egymásra. Kőkemény egyeztetés arról, mi legyen, hogyan legyen. Folyamatosan passzolgatunk ide-oda. Abból a szempontból nagyon jó alkotótárs Isó, hogy mindig azt mondja: „A felelősség a tiéd. A végső döntést neked kell meghoznod. Én tanácsolhatom, hogy jól csináld, de ha rosszul akarod csinálni, csináld!”

– Ha már a kortárs szövegeknél tartunk, mit szól ahhoz, hogy a fennhatóságát lassan az egész magyar kulturális életre kiterjesztő Demeter Szilárd szerint az exportra termelő írók nem magyar írók?

– Mélységesen csodálkozom rajta, hogy ez fölmerülhet valakiben. Ők, akik annyira nem kedvelik a kommunistákat, azt megtanulhatták volna, hogy a kultúra egy irányba való beállítása, a kultúra dísznövénykerti szabásminta szerinti alakítása nem megy. El lehet üldözni embereket, el is lehet pusztítani – lehetnek öngyilkosok, ország- vagy pályaelhagyók –, de ettől még a kultúrát nem lehet beállítani egyfajta etatista igény szerint. Egyszerűen nem fog menni. Jobb, ha most abbahagyják, mert bele fog törni a bicskájuk. A kultúra természeténél fogva. Nem azért mert én azt mondom, hogy ez rossz, vagy mert Závada azt mondja, hülyeség, amit csinálnak. A magyar kultúra sokkal szabadabb, gazdagabb, elmossa a mostani elképzeléseket. Úgy fogjuk elfelejteni mindezeket tíz-tizenöt év múlva, ahogyan a miskolci rendőrkapitánynak mondja a prostituált: „Maga már rég nem lesz rendőrkapitány, amikor én még mindig Miskolcon leszek kurva!”

– Nagy botrány kerekedett abból, hogy a színházi évad elején Molnár Ferenc jogörökösei a premier előtt közvetlenül letiltották Nyíregyházán a Delila című produkcióját. Azt nyilatkozta utána, nem rendez addig Molnár-darabot, amíg le nem járnak a szerzői jogok. Hogyan látja fél év múltán ezt a történetet?

– Ma is ugyanúgy látom ezt az ügyet. Helyesnek tartom, hogy a szerzők keresnek, mint ahogyan azt is, hogy haláluk után 75 évig tart a szerzői jog. Ebben az esetben nem arról volt szó, hogy mi elvettük volna a Molnár-örökösöknek járó kiugróan magas jogdíjat. Szerintem a Vígszínházban futó produkció, A Pál utcai fiúk legalább annyira belenyúlt Molnár eredeti dramaturgiájába, mint amennyire a kevésbé sikeres darabja, a Delila esetében mi belenyúltunk. Ezt nemigen szokták játszani, mert nem tartozik a legjobb darabjai közé, nem a Játék a kastélyban vagy az Üvegcipő. Nyilatkoztam már, hogy nem teremőr vagyok a szövegmúzeumban, hanem rendező. Nem fogok a Molnár-örökösök miatt megijedni. Abban viszont biztosak lehetnek, hogy 2023. január 1-je után, miután lejártak a jogok, ha engedi az Úr, rendezek egy Molnár-évadot. A perrel való fenyegetés sem érdekel, mert tudom, úgy hajtja majd el őket a bíróság, ahogy kell.

– Mi a következő munkája?

– Pár nap szünet után Miskolcon kezdjük próbálni Isó új darabját, A francia rúdugrást. Az száz százalékban az övé, de ahhoz is hozzá fogok nyúlni. Meg a társulat is. El is várom tőlük, hogy hozzátegyenek.

Hollósi Zsolt