Tiszatájonline | 2020. február 21.

Apró pontok a rengetegben

SÖTÉT VIZEKEN
Noha gyakran szokás a queer cinema amerikai reprezentánsaként lajtstromozni Todd Haynes-t, a direktor olykor szívesen evez műfaji vizekre. 3 évvel ezelőtt vaudeville-esztétikát hangolt össze a ’70-es évek formavilágával a gyermekszemszöget bevető Wonderstrucknál, kurrens dobása pedig karrierjének talán legtisztább műfajisággal bíró tétele… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

SÖTÉT VIZEKEN

Noha gyakran szokás a queer cinema amerikai reprezentánsaként (Bálványrock, a Távol a mennyországtól Fassbinder-variációja, Carol) lajtstromozni Todd Haynes-t, a direktor olykor szívesen evez műfaji vizekre. 3 évvel ezelőtt vaudeville-esztétikát hangolt össze a ’70-es évek formavilágával a gyermekszemszöget bevető Wonderstrucknál, kurrens dobása pedig karrierjének talán legtisztább műfajisággal bíró tétele.

Midcult, vagyis szerzői zsánerfilm ugyan a Sötét vizeken, de közel 130 perces játékidejében inkább a tradicionális öntőformák, mint az egyéni hangok dominálnak, ám szerencsére ez senkit nem riaszthat el az élvezettől, jószerivel egyetlen pillanatig sem tudunk unatkozni a látottakon. Nathaniel Rich 2016-os, a The New York Times Magazine-ben publikált cikke derekasan áll Haynes másik rendszeres témájának szolgálatába – újfent az amerikai társadalom visszásságait illeszti nagyító alá, a vallási fanatizmussal manipulált Elkülönítve Julianne Moore-főfigurája, valamint a Carol leszbikus vonzalmukat a konzervatív-polgári Újvilág elől rejtegető hölgyei után az itteni főszereplő, a céges ügyvéd Robert Bilott is a ledönthetetlen struktúrák árnyoldalára bukkan.

Fordulópontját azonban korántsem az ún. issue based-tematika jelzi, Haynes nem egy újabb A bennfentes, Kellemetlen igazság vagy Michael Clayton biflázásában érdekelt – a Sötét vizeken egyfelől fontos kérdéseken időző társadalmi problémafilm, ám ideje jelentős részében főalakja tántoríthatatlanságára, hovatovább, megszállottsággá fajuló nyomozására fektet hangsúlyt. Mark Ruffalo nagyszerűen játssza az értelmiségiként, helyesebben a nagyvállalatokat képviselő Taft, Stettinius & Hollister jogi csinovnyikjaként induló, fehérgallérosból lassan kékgallérossá alakuló karaktert. Sosem fordít hátat szakmájának, általa kiderül, létezhet átjárás a kisembereket zsigerelő establishmentből a munkásmiliőbe, így, bár ez kevéssé hangsúlyos, a történet osztályellentéteket old fel, hősünk levedli a felettes hatalom tekintetét és önzetlenül önmaga, olykor családja érdekei elé helyezi a nála alacsonyabb sorúakért vívott harcot.

Jogi drámaként, pár jelenet erejéig tárgyalótermi filmként szintén ügyesen muzsikál a Sötét vizeken: a Ruffalo alakította Robert Bilott pitbullként szimatol, újságcikkek, magazinborítók halmában bogarászgat, krimibe illően próbálja összeilleszteni a nagy kirakós darabkáit. Bilott a DuPont gigászi vegyipar-konglomerátumával néz szembe, a cselekmény legfőbb állítása szerint pedig a cég csápjai polipként érik el a dolgozó amerikai kisembert, kiszolgáltatottá téve őket – így jár a Bilottot ingerülten felkereső, a tehenei pusztulását tehetetlenül szemlélő gazda, Wilbur Tennant is. Farmerként tejet, sajtot, később roston sült húst, vagyis élelmet állítana elő az állataiból, fenntartaná a családját, ellátná a nejét és két lányát, ám a multicég rákkeltő vegyületet, perfluoroktánsavat (PFOA) enged a west-virginiai vizekbe: a szennyezettség miatt az állatok elpusztulnak, oda a napi, saját kézzel megteremtett betevő. Pontosan ilyen triviális részletekből érezzük, miről is regél valójában Haynes igaz története: a kisembernek bíznia kellene az őt szolgáló vállalatokban, melyek egyenesen az Amerikai Álom alapkövei, de ez képtelenség, a dédelgetett vágy rémálomba fordult, a teflongyártók a hadiipar ellátása után serpenyők bevonását is célul tűzték ki, azaz a mindennapi élet tevékenységeibe is beférkőzött a nagyvállalatok toxikus üzleti szemlélete.

Újabb veszélyforrás, hogy a Sötét vizeken szerint az Egészségügyi Hivatal még csak nem is tudott a káros anyag létéről, így azt vallja, a kisember – lévén még kevésbé tudhat a szervezetbe jutó PFOA-ról, mint az azt vizsgáló öltönyösök – önként és dalolva nyeli a mérget. Vagyis a DuPont, a multinacionális közeg láthatatlanul hajtja igába az elvileg segítésükre kijelölt köznépet, tehát az amerikai mítosz individualizmusa, a két kézzel végzett kemény munka gyümölcse szenved csorbát. E népelégedetlenség hangja lesz Bilott és a direktor rajta keresztül is tovább fejtegeti az egyén kontra vállalat lerágott csontnak tűnő ellentétét: a Sötét vizeken ilyenkor prímán úszik át a paranoiathrillerek területére, az ügyvéd csaknem olyan kiszolgáltatott, mint védencei, vagyis az Alan J. Pakula dirigálta Az elnök emberei félelemmel teli légköre hatja át a sztorit. John Grisham-krimikbe illő hősi szimatolás helyett a Ruffalo alakította jogász nem válik Atticus Finch-csé (Ne bántsátok a feketerigót!), inkább az épp a színész részvételével is készült, Fincher-féle Zodiákus detektív-örököseként lép elénk: Bilott nemcsak azért helyeződik az átlagemberek szintjére, mert szolidáris velük. Fél, remeg a keze, leteríti egy pánikroham, szerető családja, különösen vallásos felesége egyre többet aggódik – miközben az ügyvéd 17 éven át küzd a farmerek és saját igazáért, a világ átalakul, az öreg Tennant megfertőződik és meghal, Haynes az ólmos, vigasztalan idő múlására is reflektál.

Fagyos, kék, néha szürkésfehérbe forduló képek szimbolizálják Bilott reménytelennek tűnő szélmalomharcát, mellyel szemben óriási kontrasztot alkotnak a családi snittek simogatóan sárgás fényei. Haynes operatőre, Edward Lachman épp Az elnök embereit fotografáló, a sötétség hercegének nevezett operatőr, Gordon Willis szellemiségét követve gyakran szűk terekbe, garázsokba, autóba száműzi a főalakot, újfent rátelepítve a paranoiát, de nagytotálok komponálásában is jeleskedik. Parkersburg holt vidékként, csaknem poszt-apokaliptikus ipari senkiföldjeként húzódik, ameddig a szem ellát. Hideg vízű, méregtől hemzsegő folyók, gallyak, köd, vacogáskeltő barátságtalan időjárás vagy éppen közösségi házak előtt üldögélő, utcákon kóborló munkanélküliek képsorai telepednek a városra örök nukleáris télként. (Lachman snittjei olykor Michael Moore szülővárosa, a michigani Flint vágóképeire hajaznak a Roger és énből, a Kóla, puska, sültkrumpliból vagy a Fahrenheit 11/9-ből – az utolsónál épp a szennyezett víz jelent közös tematikai pontot.) Remekül beszél kilátástalanságról a rendező vizuális nyelven: a Sötét vizekenben az átlagember kis ponttá zsugorodik a ledönthetetlen rendszer előtt, a békés família-vacsorát gyorsan egy zöldbe, feketébe bugyolált kétségbeesés-epizód váltja fel férj és feleség között, a győzelminek hitt pillanatokat egy-egy kellemetlen meglepetés cáfolja. Az elpusztult jószágok deformálódott testrészei, fekete fogai a prosperálás földjének imágóját vetik szét, a Take Me Home, Country Roads optimista dallamai radikális ellentétben állnak egy-egy nyugat-virginiai pillanatképpel.

Haynes néha képtelen eloldalogni a kliséktől, Tim Robbins vagy Bill Pullman jogi figuráit a közhelyes presztízsdrámák szellemében nagy beszédekre, teátrális színvallásokra kényszeríti (de nem járatja le őket és rajtuk kívül Anne Hathaway feleségkaraktere, valamint Bill Camp kétségbeesett gazdája még emlékezetesebbek), ekképpen a Sötét vizeken csak részben válhat szerzői, paneleket zárójelező jogi drámává, mégis, inkább a bizonytalan hadviselés uralja, mint a nagy fáradsággal kivívott diadal érzete. Noha Robert Bilott 2015-től három pert is nyer a DuPont ellen, a vállalat máig él és virul, így az ügyvéd csak küzdve küzdeni és bízva bízni tud, vérét, verejtékét és remegő-görnyedt testét viszi a vásárra. Lekerül a fókusz a nagyvállalatokról és végül teljesen ismerős nyűgök jelennek meg elképesztő részletességgel, a Sötét vizeken pontosan ettől válik thrillerbe illő hatásmechanizmussal és ügyes vágói megoldásokkal élő torokszorító élménnyé.

Szabó G. Ádám

 

Dark Waters, 2019

Rendező: Todd Haynes

Szereplők: Mark Ruffalo, Anne Hathaway, Tim Robbins, Bill Pullman, Bill Camp