Grillázspoézis

HORVÁTH VERONIKA:
MINDEN ÁTJÁRHATÓ

„színtelen vagyok, fonákja önmagamnak,
hiányzik a simábbik felem…”
(Horváth Veronika: szélcsend)

A grillázspoézis olvadós-ragadós, édes-keserű és törhető. A grillázspoézisnek is van költői énje, aki ragadós-olvadós, keserű-édes és törékeny. Leélni, felélni, megélni, elélni, átélni próbál. A próbaköveken végigmenni. Grillázstestbe szorult létezését leírni, kiírni, felírni, megírni, átírni, szétírni. Egy elsőkötetes szerző munkájáról kritikát írni grillázs-súlyos feladvány, ugyanakkor édes teher. Horváth Veronika (1990) Minden átjárható grillázskötete igazi magával ragadó(s) életcukrászdai csemege. Ötvenöt grillázsköltemény három ciklusba rendezve szól a csöndről, az időről, a gyermekkori szégyenről, szorongásról, bűntudatról, a sírásról, a tengerkék szövegek kötetbeli sormintázatáról; a keserédestől a fogba ragadós életgrillázs-darabokon át a halálban felolvadó grillázs felvillantásáig.

*

[grillázscsönd] Hamvas Béla jegyzi meg szellemesen egy Nietz­sche-monográfia kapcsán, hogy az benne a legjobb, amit a monográfus Nietzschétől idéz. Azért, hogy mi is minél közelebb kerülhessünk Horváth Veronika szabad (próza)versben gondolkodó attitűdjéhez és főképp a szövegek természetéhez, illik máris ideidézni a szerzőt: „hátha a csönd kitölti a hiányt” (térfél). Ebben a csöndben artikulálódó költészetben van részvét, és van alázat: keserűen édes gyermekkori emlékek, a múltban szétszóródó személyiség beleragadása az emlékidézésekbe, valamint a kötet végére nővé, s majdnem anyává formálódó grillázstörékeny személyiség érhető tetten, ahol a csönd megtörik a felszínre kerülő gyermekkori traumák kimondásakor. Valamely műben éppolyan figyelemre méltók például a hallgatások, mint a megszólalások. Van, hogy egész költemény pianóban szólal meg, a szövegcsendek pedig mindenhol érzelmi krízisgócokat jelölnek.

Különböző nyelvi regisztereket mozgat a szöveg, ezek többnyire kék színnel vannak kiemelve. Van közöttük betétdal és csúfolódó bravúros összemontírozása (a lányok, a lányok földiboszorkányok), vagy népdalbetét (Kis Komárom, Nagy Komárom; „fújdogál a szél az öreg duna felől…”; lánc, lánc, eszterlánc), mondóka (tíz, tíz, tiszta víz; süti, süti pogácsát; bal lábat a jobb után, balt a jobb után). Ez utóbbiak a gyermekkor felidézésének főbb attribútumai.

[grillázsidő] Horváth Veronika kötetében hangsúlyos szerephez jut az idő kontextualizálása: az első versektől az utolsóig olvashatunk a kihulló, elmálló időről, amely át- meg átszövi a kötetegészt. Az ontológiai létbizonytalanság költői kérdésként szövődik bele felrémlő partok című versébe: „van-e idő, mikor már nem úgy van?” A tárgyiasult időkezelés sem idegen a költőtől: „nagyapámtól porszívót örököltem […] kiszívom a múlt időt” (használati tárgyak). Kétpólusú viszonyrendszer tűnik fel a következő szövegrészletekben. Először az idő teremt magának űrt, ami a sartre-i lét és semmi kategóriáinak versbeli leképezése: „poharak nedves talpától csúszik az asztal. csúszik a / térben, kilóg az időből, saját űrt teremt”. Majd a lírai én „kisistenként” alkot magának időt: „egy átvérzett jelenben / szülök magamnak / apát / anyát / nővért / időt” (szérum). Végül azt a grillázsidőt érhetjük tetten több alkalommal is, amikor elolvad bennünk a cukormázas jelen, amikor „évről évre kopnak a vonalak kék és fehér közt hangtalanul… és egyszer csak megállnak, és nem kopnak tovább. őrzik / amit az idő beléjük mosott. az idő – más nem, nem mossa azt senki” (ütni kell). A „cseppfolyós percek” (dupla kávé) hétköznapokra kivetített idő „színre vitele” képződik meg az alábbi sorokban: „nagyapám ma álmos […] párnát igazgat, lejjebb csúszik a / kanapén, ki az időből” (szenvedő szerkezet). A fentiekben kiemelt időalakzatok olyan polemikus viszonyrendszert alkotnak a szövegekben, amelyekben a heideggeri időtapasztalat a lét-idő viszonyának artikulációjában is tért nyerhet magának, amelyekben a grillázstörékeny pillanat is elpattan, majd szétmállik, s mi ott csüngünk az idő tején.

[grillázskönny] Bűntudat, szégyen, szorongás, sírás: a belső gyermek érzelemhatárai, traumái kerülnek felszínre Horváth Veronika kötetének motivikus elemzésében. A bűntudat azt üzeni: rosszat tettünk valakivel, megbántottunk valakit, pl.: az énre gyakorolt agresszív hatású megszemélyesítéssel találkozunk a „széttép a bűntudat” kifejezésben (felrémlő partok); majd a bűntudatot elszenvedő költői szubjektum érzelempalástja „lengi” körbe a megbánás gesztusát megelőző nyomós érzelmet: „az egész az én hibám” (beismerő vallomás). S végül a felnőttkor küszöbén álló személy ősöktől eredeztetett bűntudatának bevallására kerül sor: „ő a bűntudat. öreganyám meg nem szűnő / bűntudata. az öröklött bűntudatom. néz tizenhét / évesen” (mindenszentek).

A szégyen érzése igen mélypszichológiai „aktus”, a gyermekkori énben azt az érzést váltja ki, hogy nem olyanok vagyunk, amilyennek lenni szeretnénk, vagy lenni szeretnék mások. Három szöveghelyen maga a ’szégyen’ lexéma is megjelenik: „felütik fejük a szégyenek” (felrémlő partok); „nyolcévesen nagyapám ágyában aludtam egyszer / ő a kanapéra szorult […], a szégyen foltjai”; „mindenhonnan az én szégyenem beszél” (égési sérülés). Ugyanebbe az élménykörbe tartozik a költői aposztrophé alábbi megnyilatkozása gyermekkori traumaként, mintegy grillázsfoltként beleégve a személyiségbe: az „óvodában egyszer rosszul mondtam anyukám vezetéknevét.” (felrémlő partok)

Sartre szerint a szorongás az az állapot, amelyben az ember tudatára ébred szabadságának. Horváth Veronika lírai énje a szorongás különböző fázisait éli meg: a gyermekkori visszavonulás, a szabadságfogalom irreleváns ismeretének, valamint a transzcendens kimondhatatlanságának szólama hangzik ekképp: „ma az feszít, hogy szidtam az istent” (felrémlő partok). Aztán „a kisszobai szorongások beigazolódnak” (rendellenes); s végül a képződményekben „a szorongás sejtjei (tovább) nőttek”. Ez utóbbi a már felnőtt én szólama, a szabad individuumé, amelyben viszont a szorongás a szövegkörnyezet kontextusában vizsgálva releváns érzelmi jegy.

Az érzelemkifakadás nonverbális kifejeződése a sírás, amely elfojtott indulatok felszínre „keveredése” vagy a dühkitörés velejárója. Bizonyos gátlási szint alatt viszont elmaradhat a könnybe lábadás aktusa, s ekkor törhetnek a felszínre a költőben zajló poétikai diskurzusban az alábbi kifakadások: „Sírni kellene” (váróterem); „sírni kell sírni kellene kellett volna…” (égési sérülés); „és sírni se tudok”; „mielőlünk ellopták a sírást”. Az „add uram, hogy úgy legyen, legyen tó az én szememben is”. A kegyelemmel áldott soraiban az imaszerű fohász artikulálódik a lírai én hangján.

A másik véglet pedig, amikor a zokogásba fulladó grillázssírást a paplan alatt kell „elropogtatni”, az érzelmi aktivitás fokozódását tompítani: „takaró alatt fuldokolva tompítottam a sírást” (használati tárgyak); „mert sírni és fuldokolni kell” (talpfa). A sírás kimondatlanul is beszédes megnyilvánulása nemcsak a síró alanyból vált ki megkönnyebbüléssel járó érzelmi kitörést, hanem a környezetből is, feltéve, ha a sírás nem magányos létmódként determinálódik.

[grillázsterasz] A Minden átjárható című kötet kék-fehér szövegdialogicitása főképp olyankor tűnik fel, amikor a költői én ki kíván lépni a saját szólamából, és ekkor a vendégszövegek szólamának ad teret. Van természetesen arra is példa a kötetben, hogy szabad asszociációs játéktérbe kerül a pretextus: „fekete-fehér-sárga-krémszínű gyerekek / lánc lánc eszterlánc / elszakad a cérna / dzsenifer kifordul…” A vízzel (tó, folyó, tenger) való azonosulási vágy is jelentős a kötetben: „folyó vagyok” (nem gondolok); „víz kéne. inni. mosdani” (szerepminták); „nevekkel, folyókkal a fájdalom átcsoportosítható” (boszorkányság). Az emlékezet partikuláris jellege tűnik fel az áramlatok című költeményben: „mikor a tengerre gondolok […]; a tenger amire nem emlékszem […]; és van a tenger / tenger / tenger / mondom, de másra gondolok.”

A grillázsteraszon a családtagokra is ráismertet bennünket a szerző. Az egyik legszebb költői komplex kép az „apám szakállából nő ki az isten” (féldeci). A szinekdoché alakzata úgy növeszti hatalmassá az apát, ahogyan kicsinyíti Istent, ráadásul a felcserélés tovább erősíti ezt.

A kötetben csak az utolsó ciklus darabjaiban olvashatunk szerelmi tematikájú szövegeket, és a halál képe is itt kúszik be a gyűjteménybe. Nem követelmény e két témablokk jelenléte egy könyvben, de Horváth Veronikának még ez iránt is volt affinitása. Pláne a lírai alany nőgyógyászati pokoljárásának megverseléséhez is, amelyhez nyers versbeszédében ekképp közelít a szerző: „nem lesz itt megtermékenyülés. / havonta lelököm a vastag nyálkahártyát. rendkívül szorgosan: méhen kívül is”; „halál nőtt a hasamban, kivágták belőlem” (képződmény); „ovarium ciszta, kiterjedt gyulladás. / a baloldali tömlőt eltávolítják” (tapintásos vizsgálat). Innen az esszenciális kijelentés a poézis talaján: „a költészet leginkább a csípőmben lakik”. Az anyává „érés” lelki aspektusa már rég megszületett a költői énben, míg a testi csonkolás (ovarium) hátráltatja a gyermekáldás pillanatát. A grillázsteraszról nem nehéz a fenti idézetsorozat alapján belátni: a belső gyermeki én lelki traumája visszaköszön a sejtburjánzás című utolsó ciklus darabjaiban, hogy aztán el lehessen mondania: „színtelen vagyok, fonákja önmagamnak, / hiányzik a simábbik felem” (szélcsend).

*

A győri születésű, Budapesten élő Horváth Veronika írásai már számos irodalmi folyóiratban jelentek meg (Tiszatáj, Műút, Új Forrás, Pannon Tükör, Napút, Várad, Helikon Sikoly, Irodalmi Jelen, Spanyolnátha stb.). Ígéretes költőt ismerhetünk meg első kötetéből, melynek erősségét, értékkoherenciáját már Győrffy Ákos a könyv fülszövegében is kiemeli: „Horváth Veronika Minden átjárható című könyve emlékezetes, megrendítő, kifejezetten erős verseskötet.” Grillázsteraszról látni még a „döglött rábát”, s ellátni az alliteráló eufemizmusig: „szirmaimból szellőztettem az elfekvő szagát (látogatók).

Leírni, kiírni, felírni, megírni, átírni. Leélni, felélni, megélni, elélni, átélni próbálta eddigi gyermek- és ifjúkori életútját számba venni. Számadásra késztető mű, amelynek nyelvezete helyén való. A kötetciklusok versdarabjai viszont nem mindig érthető módon tartoznak egybe. Az oldallapszámozás halványsága pedig mintha azt hangsúlyozná, hogy a versszövegek egymáshoz „ragadása” nem okszerű. Mindezen apró részletek ellenére Horváth Veronikának sikerült az elsőkötetesek próbakövein végigmennie. A grillázsteraszt átfújhatja a szél, égetheti a nyár, behavazhatják a múlt emlékei: Horváth Veronika grillázspoézisében minden átjárható, miután jól átrágtuk magunkat rajta. Rajta, rajta… leszakadt… bennmaradt… Karamell és grillázs. Poézis. A javából.

Lajtos Nóra

(Megjelent a Tiszatáj 2019. februári számában)

Fiatal Írók Szövetsége

Budapest, 2017

92 oldal, 1600 Ft