Erdélyi Eszter: Logikusan következik
Sokat töprengtem, hogy mit tudok hozzátenni a visszavonást kérő, alapos szakmai indokokkal érvelő, gyakorló tanárok, akadémikusok, írók, művészek, egyetemi oktatók által megfogalmazott, aggódó nyilatkozatokhoz. Arra jutottam, hogy semmit. A Nat magyar irodalommal foglalkozó fejezeteiről az utóbbi napokban már mindent elmondtak azok, akiktől magam is sokat tanultam a pályám során…
„Általában, engedjen meg egy jó tanácsot, Margarita Nyikolajevna:
soha semmitől se féljen! Semmi értelme.”
(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, 22.fejezet)
Köszönöm a lehetőséget, hogy elmondhatom az új Nattal kapcsolatos gondolataimat. Sokat töprengtem, hogy mit tudok hozzátenni a visszavonást kérő, alapos szakmai indokokkal érvelő, gyakorló tanárok, akadémikusok, írók, művészek, egyetemi oktatók által megfogalmazott, aggódó nyilatkozatokhoz.
Arra jutottam, hogy semmit. A Nat magyar irodalommal foglalkozó fejezeteiről az utóbbi napokban már mindent elmondtak azok, akiktől magam is sokat tanultam a pályám során, akiket szellemi-szakmai partnereimnek tekintek, akiknek véleményére adok, akiket olvasok, akiket szeretek és becsülök, s akiknél elkötelezettebb magyar értelmiségieket nem ismerek, s akikkel ebben a kérdéskörben maradéktalanul egyetértek: ez a Nat avas, összetákolt, a puffogtatott „nemzeti” jelzőt címkeként kiüresítő, ötletvezérelten túlzsúfolt, vállalhatatlan direktíva.
Tudom, most ezután kellene a megoldásokról, a „becsukott ajtós” vagy – újabban, állítólag védelmi célokból – bekamerázott tantermekről beszélni, a „mit hagyunk ki / mit teszünk be” taktikákról gondolkodni, a „hogyan ússzuk meg” rezignált kérdésére válaszolni.
Nincs kedvem. El vagyok keseredve. És elsősorban nem a Nat miatt.
Az tünet. Nem is nagyon számítottam másra, a meglepetés részemről elmaradt, a Nat mint puzzle beilleszthető a nagy kirakóba.
Nézzünk körül: a kultúra egyre több szegmensét módszeresen einstandoló, a kortárs irodalmat hol jutalomfalatokkal ellátó, hol nyomorúságosan kiéheztető és megalázó hatalmi arrogancia, a múzeumokat, könyvtárakat, akadémiai intézeteket kény és kedv szerint megszüntető vagy költöztetgető, a színházaktól közpénzeket elvételező, a közszolgálati sajtót saját célra centralizáló, az egyházi iskolákkal szemben az állami intézményeket jócskán alulfinanszírozó, a másod(?)vonal ki tudja honnan előkerülő megmondóembereit pozíciókba emelő, a józan, akár akadémikusi rangban lévő hangokat elhallgattató, a kritikai észrevételeket azonnali és harsány retorikával megbélyegző rendszer nem is termelhetett volna ki mást, mint ezt a Natot, és ezt az irodalomszemléletet.
Annyi minden miatt kellene szót emelni, annyi minden erodálódik körülöttünk,
annyira fojtogató, ami nap mint nap történik velünk, hogy a Nat Herczeg Ferencére, Nyírőjére meg Wass Albertjére már rá se csodálkozom. Logikusan következik az egészből. Ki- és bepakolhatnak szerzőket ebbe a dohos levegőjű irodalmi kánonba, nem ezért aggódok igazán.
Addig nem lesz jó alaptantervünk, amíg a félelem, a fáradtság, a csekély remény és az alkalmazkodás miatti szégyen megbénítja a tanárokat, a tanárképző központokat, s nem lesznek képesek méltósággal felemelni a fejüket. Tartoznánk ennyivel a tanítványainknak és az egyszer majd szabadon megválasztható szerzőknek és műveiknek.
(A szerző középiskolai tanár)
