Zárójelentés – tapsviharral

ÜNNEPELTÉK A NÉZŐK SZABÓ ISTVÁN ÚJ FILMJÉT SZEGEDEN

Tapsviharral köszöntötték a nézők az alkotókat csütörtök este Szabó István új filmje, a Zárójelentés közönségtalálkozóján a Belvárosi moziban. Az Oscar-díjas rendező az országos premier előtti telt házas vetítésen megköszönte a szegediek hozzájárulását, segítségét a mai társadalmunkról is látleletet adó filmjéhez.

– A nyolc év várakozást nem tartottam soknak. El voltam foglalva mindenféle orvosi dologgal, csak a probléma az volt, hogy nem én voltam az orvos – mondta Szabó István új filmje, a Zárójelentés közönségtalálkozóján, jól megnevettetve a szegedi Belvárosi mozi lelkes közönségét. Az est moderátora, Tóth Zoltán János egyetemi adjunktus kérdésére válaszolva úgy fogalmazott, életében nem foglalkozott a saját filmjei megítélésével. Fogalma sincs mi az, hogy új hang.

– Készítettem egy filmet Klaus Maria Brandauerrel, aki utána azt mondta nekem, olyan jól dolgoztunk, csináljunk még egy filmet együtt. Gondolkoztam rajta, mi lehet bennünk közös. Ezt a közöset az Osztrák-Magyar Monarchiában véltem megtalálni, ezért kerestünk egy témát onnan. Ez lett a Redl ezredes. Utána jött egy német producer, azt mondta, olyan jól csinálják együtt, csináljanak egy harmadik filmet is. A végén pedig már azt mondták, ez egy trilógia. Gondolkodtam rajta, mondjak-e erről véleményt, de aztán úgy döntöttem, nem fogok. Ha trilógia, akkor legyen trilógia. Ezzel nem foglalkozom. Tanítottam hosszú ideig filmtörténetet, foglalkoztam mások filmjeivel. Nagy élvezettel, szeretettel csináltam, és boldogan tanultam tőlük, de hogy én megítéljem a saját munkáimat, korszakokat is jelöljek meg az életművemben, ráadásul rájöjjek arra, mi abban az új… Azt nem tudom – fogalmazott Szabó István.

– Én nem egy Oscar-díjas filmrendező társa voltam ebben a filmben, hanem a Szabó Pistáé. A díj eszünkbe sem jut, amikor Pistával leülünk dumálni, és közösen gondolkodunk – mondta nagy tapsot aratva a film producere, Sándor Pál Kossuth-díjas rendező, aki idestova hatvan éve dolgozik együtt kollégájával. – Nagyon meghatódtam a szegedi közönség hatalmas tapsán. Ha jól értettem, szeretik ezt a filmet. Szabó István hazaérkezett. Számomra – és remélem, nem csak számomra – ez egy olyan film, ami rólunk beszél. Elmondja, Pista hogyan látja azt az emberi valóságot, amiben ma élünk.

Elhangzott Szabó István azokkal szeret dolgozni, akiket szeret, és akikkel már fél szavakból is értik egymást.

– Fantasztikus színészekkel dolgoztunk most is együtt. Olyanokkal, akik elég sok filmben játszottak már. Andorai Péter nyolc filmemben is szerepelt, Bálint András hatban vagy hétben. Klaus Maria Brandauer is négyben. A forgatás megkezdése után egy héttel, megkérdeztem Brandauertől, hogy érzi magát. Azt mondta, fantasztikus partnerei vannak, ezek mindannyian zseniális színészek. Boldog voltam. A fantasztikus színészekben az a csodálatos, hogy nem szerepet játszanak, hanem megpróbálják a lényükön átszűrni azt a valamit, amit meg akarnak mutatni a világból. Ezzel az jár, hogy sokszor meglepik a partnereiket, amitől ők is valami újat, valami mást csinálnak, és egyszer csak elkezd izzani egy jelenet. A legcsodálatosabb, amikor egy színész saját magát lepi meg. Egyszer csak úgy érzi: ezt nem gondoltam volna magamról. Az a szép az én foglalkozásomban, hogy csak ülök, és nézem a jobbnál jobb színészeket, akik meglepnek engem is – mondta Szabó István.

– Szerintem az a fontos, hogy van egy ember, aki mindig ember volt az utolsó porcikájáig – ragadta magához a szót a falu polgármesterét játszó Stohl András. – Amikor egy színészt felkérnek egy filmszerepre, az általában úgy történik, hogy a gyártásvezető felhív, és megkér, hogy menjek be egy castingra. Ha passzolok a partnerekhez, újra felhív a gyártásvezető, és közli: megkaptam a szerepet. Szabó István Oscar-díjas filmrendezőnél ez úgy történik, hogy megcsörren a telefon, felveszem. Szabó István beleszól: „Szervusz, András!” Mire én: Tiszteletem, Tanár Úr! „András, készítek egy filmet, szeretném, ha eljátszanál benne egy szerepet.” Én erre azt felelem: Hát persze Tanár Úr! Éppen ráérek… – és persze azonnal ujjongva ugrálok örömömben. Ezután elkezdődik valami csoda, valami mágikus történet.

Stohl András a forgatás hangulatát is igyekezett felidézni. Elmesélte, hogyan zajlott egy párbeszéde Koltai Lajossal, a film Kossuth-díjas operatőrével és Szabó Istvánnal.

– Szerintem az lenne a jó, ha kicsit oldalra lenne fésülve a hajad – mondta Koltai Stohlnak.

– Jó – jött a válasz.

– Állj egy picit oldalra – kérte tőle Szabó István. – Sutyi, mit szólsz?

– Jó! Ugyanazt gondolom, amit te – válaszolta Koltai Lajos.

– Köszönöm András, akkor ezzel megvagyunk – mondta Szabó István. Ennyi egy jellemző snittpróba, magyarázta Stohl, aki szerint az évtizedek óta együtt dolgozó alkotó páros szinte már olyan, mint egy testvérpár. Azt is élvezte, hogy fantasztikus színész kollégákkal dolgozhatott együtt.

– Csomós Mari, amit ebben a filmben művel, az valami csoda. Közben attól félt a forgatás alatt, hogy amit csinál, jó lesz-e. Hál istennek nem minden színész olyan, mint én, hanem sokan olyanok, mint Csomós Mari, aki minden snitt után kérdőn nézett Szabó Istvánra: „Jó volt?” Mire jött a válasz: „Elég jó! Nem tudom, lehet-e ennél jobban.” Szabó Istvánnak még arra is volt energiája, hogy Andorai Péter is benne legyen ebben a filmjében is. Ott ült egy padon, nem kellett semmit csinálnia. De az a semmi – minden. Minden egyes közös munkájuk benne van. Egyszer csak az ember azt érzi, hogy ott áll Klaus Maria Brandauerrel szemben, és az ő ellenfele a filmvásznon. Ez azért elég jó érzés! Az első jelenetemet, amikor az utcanévtábla avatásánál polgármesterként köszöntöm a megjelenteket és elmondok egy hosszú beszédet felvették totálban, majd közeliben is. Tanár úr, azt mondta, nem kell újra elmondanom a beszédet, de én azért csak elmondtam. A „közelizésnél”, amikor Csomós Mari, Brandauer és Kerekes Éva arcát vették közelről, miközben én beszéltem, de nem látszottam, átfordult a kamera Csomós Marira, aki meg sem szólalt. Én ismét elmondtam a monológomat. Amikor felvették a snittet, Szabó István összenézett Sutyival és csak annyit mondtak: „Hát ez zseniális! Csodálatos!” Ez a filmszínészet: valaki némán is csodálatosabb tud lenni, mint az, aki másfél órán át beszél, keményen dolgozik – mesélte Stohl András tapsra és kacagásra késztetve a nézőket.

– Szabó István nemcsak a főszereplőket hívta fel személyesen, hanem engem is – árulta el a polgármesteri hivatal Marikáját játszó színésznő, Virga Tímea, aki a Városligetben kapta az emlékezetes telefont, és majd kiugrott a bőréből örömében. – Még most is szívdobogás jön rám, ahogy elmesélem. A Tanár Úr az utolsó statisztaválogatást is végigállta, jelen volt, figyelt. Nem kerülhetett olyan tárgy, emberi arc, kosztüm a filmbe, amit ne ellenőrzött volna személyesen.

– Nem tudom, mi ebben a különös. Nekünk ez a dolgunk. Mi olyan emberektől tanultunk, olyan mestereink voltak, akik így gondolkodtak, így dolgoztak – replikázott Szabó István. Azt is hozzátette a sokat emlegetett elismerése kapcsán: egy Oscar-díj nem tudja megírni a következő film forgatókönyvét, nem tudja megmondani, hova álljon a következő beállításban a kamera, nem tud instruálni egy színészt. – Az Oscar-díj egy nagy öröm, de a múlt. Utána is mindent nulláról kell elölről kezdeni.

– Van valami olyan tempó, valami olyan nyugodt, higgadt, pallérozott, széles látókörű világlátás ebben a társaságban, akik a filmet létrehozták, ami szerintem hiánycikk ma. Épp Székesfehérvárra zötyögtem, hogy egy kisegítő iskolában tartsak rendhagyó irodalomórát, amikor engem is személyesen hívott Szabó István, hogy felkérjen – mesélte a falu verseket író fiatal postását alakító Orosz Ákos, aki a szegedi közönséggel együtt nézte végig először a filmet. – Minden feszültséggel együtt is ugyanez a nyugalom árad a vászonról. Szerintem az a film legnagyobb ereje, hogy nagyon emberi és emberközeli. Nem akar több, szebb, gyorsabb, menőbb lenni, mint ami. Ez tetszik a kollégák játékában is: ezt a nyugalmat, emberi légkört valahogyan belénk tudták plántálni.

A film jelen lévő alkotói a közönség kérdéseire is válaszoltak. Akadt, akit az érdekelt, volt-e valami különös oka annak, hogy épp a Szegedi Nemzeti Színházra esett a választás, hogy bizonyos jelenetek ott játszódjanak. Szabó István elmondta, kézenfekvő lett volna egy budapesti színházat választani, de a szegedi mellett szólt nemcsak az, hogy csodálatos az épület, hanem az is, hogy a teátrum vezetése, Barnák László főigazgató és Horgas Ádám főrendező nyitottan, támogatóan fogadták. Úgy érezték, érdemes Szegedre jönniük forgatni. Köszönetet is mondtak nemcsak a színház vezérkarának, hanem az összes lelkesen közreműködő szegedi statisztának is, akik közül sokan jól felismerhetően felbukkannak egy-egy pillanatra a filmben. Akadt néző, akinek azért tetszett a film, mert úgy találta, tökéletes korrajz. Úgy fogalmazott: minden egyes mozzanata igaz a mai életünkre vonatkozóan, és rendkívül „betalált” a film az egészségügy helyzetével kapcsolatban is.

Gyémánt Csilla színháztörténész, a Szegedi Operabarátok Egyesületének elnöke a film őszinteségét, valamint jó ízléssel válogatott, összeállított zenéjét dicsérte. Szabó István úgy fogalmazott, ebben az esetben a film történetéhez hozzátartozik a zene, sőt a konkrét művek is. Az Apa annak idején Mahler I. szimfóniájára készült, voltak olyan filmjei is, amelyeket Schumann-művekre készített.

– Szeretem ezt a fajta zenét. El is tudom mondani, hogy miért. Nem én fogalmaztam meg, hanem egy taxisofőr, amikor beültem az autójába és a klasszikus zenéket sugárzó csatornát hallgatta. Amikor megkérdeztem, akarattal szól ez a zene vagy csak véletlenül, azt felelte akarattal. Megkérdeztem, miért. Azt válaszolta azért, mert a klasszikus zenében a mű kezdetén feltesznek egy kérdést, amire a mű végéig megkapom a választ. Ez adja nekem azt a nyugalmat, hogy végig tudjam élni a  napomat – mesélte Szabó István.

Gyémánt Csilla azt is megkérdezte, Szabó István nem gondolja-e meg magát, nem vállalkozik-e mégis a lemondott Wagner-opera, a Tannhäuser megrendezésére Szegeden. A rendező sajnálkozva elmondta, nem tudja meggondolni magát, mert túl sűrűn kell orvosi kontrollra járnia, emiatt kellett lemondania a szegedi produkciót.

– Negatív figurát jobb játszani, mert izgalmasabb feladat. Szabó István egyik első mondata az volt a szerepemről: „András, egy dolog fontos. Ez ne legyen egy rossz, velejéig gonosz ember! Ugyanúgy akar valamit, ugyanúgy vannak céljai, csak egy kicsit félresiklik. Nem véletlenül szereti az egész falu” – mesélte a szerepével kapcsolatos rendezői instrukciókat Stohl András. – Mikor az ember elkezdi a forgatáson megérezni a hatalmat, az egy idő után visszahat, elkezdi élvezni. Kicsit elkezdi elhinni. Nyilván arra a tíz percre, amíg abban a jelenetben van. Akkor történik meg az, hogy úgy tud belenézni egy világsztár, Klaus Maria Brandauer szemébe, hogy megeszlek, ha akarlak. Mert elhiszed, hogy te vagy a polgármester, elhiszed, hogy hatalmad van.

– Nyolc alkalommal dolgoztam Andorai Péterrel együtt, aki azon kívül, hogy jó barát volt, figyelmes és nagyon felkészült kolléga, ami a legfontosabb: nagy színész, nagyon nagy művész volt. Óriási tehetsége az volt, ahogyan nézett, hallgatott. Elképesztően tudott odafigyelni a partnerére. Csodálatos és élvezetes harcban volt a filmen Stohl András is Brandauerrel. Egymás tekintetével harcoltak. Valóban az adja egy jelenet erejét, ha két színész egymás tekintetébe tud kapaszkodni, ha két színész tekintetéből áradó energia izzítja fel a jelenetet. Ezért néha úgy érzem, egyetlen nagyon jó színész egy filmbe nem elég, kell neki egy partner is, akivel megharcol – hangsúlyozta Szabó István, aki azt is hozzátette: – Ha Andorai Pétert nézte az ember, beúszott a tekintetébe. Ezt csak olyan ember tudja megtenni, akinek nagyon erős az egyénisége, és aki tudja, hogy ő kicsoda. Péter ilyen ember volt. Szerény, csendes, és nagyon sokat segített, ha ránézett az ember, belenézett a tekintetébe.

Hollósi Zsolt

A szerző felvételei