09.30.
| Grand Café – Ráolvasás 03 – Orcsik Roland: Legalja >>>
09.28.
| Törzsasztal Műhely – I. Támogatói Bazár és kötetbemutató a Jazz Kocsmában >>>
09.17.
| Jazz Kocsma – Berta Ádám A kígyó feje című regényének bemutatója >>>
09.17.
| Grand Café – 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon >>>
09.14.
| Grand Café – Ráolvasás 02 – Nemes Z. Márió: Barokk Femina >>>
09.11.
| Deák17 – Egy ecsetvonásnyi Észtország és a Grimm testvérek meséi >>>
09.10.
| Molnár T. Eszter új regényének és kollázsainak bemutatója a Grand Caféban >>>
09.09.
| Duda Éva Társulat – „Újra lendületben! ” >>>
09.08.
| Nobel-díjas író monodrámáját mutatják be a Trafóban >>>
NAPI TANDORI

09.07.
| Kossuth Rádió – Nagyok Nátyi Róberttel >>>
09.09.
| A Ludwig Múzeum pályázati felhívása >>>
08.14.
| Ír kortárs költészeti műfordító műhely >>>
08.10.
| Meghalt Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró >>>
07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>

DISZKÓGLÓRIA – Keresztül-kasul David Bowie életművén

Deczki Sarolta, Fenyvesi Ottó, Horváth Csaba, Lanczkor Gábor, Lengyel Zoltán, Lenkes László, Marton László Távolodó, Marx Laura, Nagy Márta Júlia, Péterfy Bori, Poós Zoltán, Delimir Rešicki, Sopotnik Zoltán, Hannah Sullivan, Szabó Eszter Ágnes, Uhl Gabriella írásai

Havasréti József Najmányi Lászlóról

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. […]

>>>

Zárójelentés – tapsviharral
2020.02.14 - tiszatáj

ÜNNEPELTÉK A NÉZŐK SZABÓ ISTVÁN ÚJ FILMJÉT SZEGEDEN

Tapsviharral köszöntötték a nézők az alkotókat csütörtök este Szabó István új filmje, a Zárójelentés közönségtalálkozóján a Belvárosi moziban. Az Oscar-díjas rendező az országos premier előtti telt házas vetítésen megköszönte a szegediek hozzájárulását, segítségét a mai társadalmunkról is látleletet adó filmjéhez.

– A nyolc év várakozást nem tartottam soknak. El voltam foglalva mindenféle orvosi dologgal, csak a probléma az volt, hogy nem én voltam az orvos – mondta Szabó István új filmje, a Zárójelentés közönségtalálkozóján, jól megnevettetve a szegedi Belvárosi mozi lelkes közönségét. Az est moderátora, Tóth Zoltán János egyetemi adjunktus kérdésére válaszolva úgy fogalmazott, életében nem foglalkozott a saját filmjei megítélésével. Fogalma sincs mi az, hogy új hang.

– Készítettem egy filmet Klaus Maria Brandauerrel, aki utána azt mondta nekem, olyan jól dolgoztunk, csináljunk még egy filmet együtt. Gondolkoztam rajta, mi lehet bennünk közös. Ezt a közöset az Osztrák-Magyar Monarchiában véltem megtalálni, ezért kerestünk egy témát onnan. Ez lett a Redl ezredes. Utána jött egy német producer, azt mondta, olyan jól csinálják együtt, csináljanak egy harmadik filmet is. A végén pedig már azt mondták, ez egy trilógia. Gondolkodtam rajta, mondjak-e erről véleményt, de aztán úgy döntöttem, nem fogok. Ha trilógia, akkor legyen trilógia. Ezzel nem foglalkozom. Tanítottam hosszú ideig filmtörténetet, foglalkoztam mások filmjeivel. Nagy élvezettel, szeretettel csináltam, és boldogan tanultam tőlük, de hogy én megítéljem a saját munkáimat, korszakokat is jelöljek meg az életművemben, ráadásul rájöjjek arra, mi abban az új… Azt nem tudom – fogalmazott Szabó István.

– Én nem egy Oscar-díjas filmrendező társa voltam ebben a filmben, hanem a Szabó Pistáé. A díj eszünkbe sem jut, amikor Pistával leülünk dumálni, és közösen gondolkodunk – mondta nagy tapsot aratva a film producere, Sándor Pál Kossuth-díjas rendező, aki idestova hatvan éve dolgozik együtt kollégájával. – Nagyon meghatódtam a szegedi közönség hatalmas tapsán. Ha jól értettem, szeretik ezt a filmet. Szabó István hazaérkezett. Számomra – és remélem, nem csak számomra – ez egy olyan film, ami rólunk beszél. Elmondja, Pista hogyan látja azt az emberi valóságot, amiben ma élünk.

Elhangzott Szabó István azokkal szeret dolgozni, akiket szeret, és akikkel már fél szavakból is értik egymást.

– Fantasztikus színészekkel dolgoztunk most is együtt. Olyanokkal, akik elég sok filmben játszottak már. Andorai Péter nyolc filmemben is szerepelt, Bálint András hatban vagy hétben. Klaus Maria Brandauer is négyben. A forgatás megkezdése után egy héttel, megkérdeztem Brandauertől, hogy érzi magát. Azt mondta, fantasztikus partnerei vannak, ezek mindannyian zseniális színészek. Boldog voltam. A fantasztikus színészekben az a csodálatos, hogy nem szerepet játszanak, hanem megpróbálják a lényükön átszűrni azt a valamit, amit meg akarnak mutatni a világból. Ezzel az jár, hogy sokszor meglepik a partnereiket, amitől ők is valami újat, valami mást csinálnak, és egyszer csak elkezd izzani egy jelenet. A legcsodálatosabb, amikor egy színész saját magát lepi meg. Egyszer csak úgy érzi: ezt nem gondoltam volna magamról. Az a szép az én foglalkozásomban, hogy csak ülök, és nézem a jobbnál jobb színészeket, akik meglepnek engem is – mondta Szabó István.

 

 

– Szerintem az a fontos, hogy van egy ember, aki mindig ember volt az utolsó porcikájáig – ragadta magához a szót a falu polgármesterét játszó Stohl András. – Amikor egy színészt felkérnek egy filmszerepre, az általában úgy történik, hogy a gyártásvezető felhív, és megkér, hogy menjek be egy castingra. Ha passzolok a partnerekhez, újra felhív a gyártásvezető, és közli: megkaptam a szerepet. Szabó István Oscar-díjas filmrendezőnél ez úgy történik, hogy megcsörren a telefon, felveszem. Szabó István beleszól: „Szervusz, András!” Mire én: Tiszteletem, Tanár Úr! „András, készítek egy filmet, szeretném, ha eljátszanál benne egy szerepet.” Én erre azt felelem: Hát persze Tanár Úr! Éppen ráérek… – és persze azonnal ujjongva ugrálok örömömben. Ezután elkezdődik valami csoda, valami mágikus történet.

Stohl András a forgatás hangulatát is igyekezett felidézni. Elmesélte, hogyan zajlott egy párbeszéde Koltai Lajossal, a film Kossuth-díjas operatőrével és Szabó Istvánnal.

– Szerintem az lenne a jó, ha kicsit oldalra lenne fésülve a hajad – mondta Koltai Stohlnak.

– Jó – jött a válasz.

– Állj egy picit oldalra – kérte tőle Szabó István. – Sutyi, mit szólsz?

– Jó! Ugyanazt gondolom, amit te – válaszolta Koltai Lajos.

– Köszönöm András, akkor ezzel megvagyunk – mondta Szabó István. Ennyi egy jellemző snittpróba, magyarázta Stohl, aki szerint az évtizedek óta együtt dolgozó alkotó páros szinte már olyan, mint egy testvérpár. Azt is élvezte, hogy fantasztikus színész kollégákkal dolgozhatott együtt.

– Csomós Mari, amit ebben a filmben művel, az valami csoda. Közben attól félt a forgatás alatt, hogy amit csinál, jó lesz-e. Hál istennek nem minden színész olyan, mint én, hanem sokan olyanok, mint Csomós Mari, aki minden snitt után kérdőn nézett Szabó Istvánra: „Jó volt?” Mire jött a válasz: „Elég jó! Nem tudom, lehet-e ennél jobban.” Szabó Istvánnak még arra is volt energiája, hogy Andorai Péter is benne legyen ebben a filmjében is. Ott ült egy padon, nem kellett semmit csinálnia. De az a semmi – minden. Minden egyes közös munkájuk benne van. Egyszer csak az ember azt érzi, hogy ott áll Klaus Maria Brandauerrel szemben, és az ő ellenfele a filmvásznon. Ez azért elég jó érzés! Az első jelenetemet, amikor az utcanévtábla avatásánál polgármesterként köszöntöm a megjelenteket és elmondok egy hosszú beszédet felvették totálban, majd közeliben is. Tanár úr, azt mondta, nem kell újra elmondanom a beszédet, de én azért csak elmondtam. A „közelizésnél”, amikor Csomós Mari, Brandauer és Kerekes Éva arcát vették közelről, miközben én beszéltem, de nem látszottam, átfordult a kamera Csomós Marira, aki meg sem szólalt. Én ismét elmondtam a monológomat. Amikor felvették a snittet, Szabó István összenézett Sutyival és csak annyit mondtak: „Hát ez zseniális! Csodálatos!” Ez a filmszínészet: valaki némán is csodálatosabb tud lenni, mint az, aki másfél órán át beszél, keményen dolgozik – mesélte Stohl András tapsra és kacagásra késztetve a nézőket.

– Szabó István nemcsak a főszereplőket hívta fel személyesen, hanem engem is – árulta el a polgármesteri hivatal Marikáját játszó színésznő, Virga Tímea, aki a Városligetben kapta az emlékezetes telefont, és majd kiugrott a bőréből örömében. – Még most is szívdobogás jön rám, ahogy elmesélem. A Tanár Úr az utolsó statisztaválogatást is végigállta, jelen volt, figyelt. Nem kerülhetett olyan tárgy, emberi arc, kosztüm a filmbe, amit ne ellenőrzött volna személyesen.

 

Stephanus professzort (Klaus Maria Brandauer) váratlanul nyugdíjazzák. A doktor még nem szeretne elszakadni hivatásától, így elbúcsúzik kórházi kollégáitól, hazaköltözik a szülőfalujába, és – a helyiek nagy örömére – körzeti orvosként kezd dolgozni. A fiatalkori szerelme és gyerekkori legjobb barátja viszontlátása megérinti a biztonságos környezetéből kiszakadt doktort, ám a faluban nemcsak pozitív élmények érik: olyan kisstílű, de ártalmas politikai csatározásokba is belekeveredik, amelyek nem engedik meg, hogy belefeledkezzen a múltidézésbe, vagy egy új élet gondolatával kísérletezzen. Stephanus a saját kárán kénytelen megtanulni, hogy a múlt kísérteteivel csak akkor számolhat le, ha szembenéz a jelennel.

 

– Nem tudom, mi ebben a különös. Nekünk ez a dolgunk. Mi olyan emberektől tanultunk, olyan mestereink voltak, akik így gondolkodtak, így dolgoztak – replikázott Szabó István. Azt is hozzátette a sokat emlegetett elismerése kapcsán: egy Oscar-díj nem tudja megírni a következő film forgatókönyvét, nem tudja megmondani, hova álljon a következő beállításban a kamera, nem tud instruálni egy színészt. – Az Oscar-díj egy nagy öröm, de a múlt. Utána is mindent nulláról kell elölről kezdeni.

– Van valami olyan tempó, valami olyan nyugodt, higgadt, pallérozott, széles látókörű világlátás ebben a társaságban, akik a filmet létrehozták, ami szerintem hiánycikk ma. Épp Székesfehérvárra zötyögtem, hogy egy kisegítő iskolában tartsak rendhagyó irodalomórát, amikor engem is személyesen hívott Szabó István, hogy felkérjen – mesélte a falu verseket író fiatal postását alakító Orosz Ákos, aki a szegedi közönséggel együtt nézte végig először a filmet. – Minden feszültséggel együtt is ugyanez a nyugalom árad a vászonról. Szerintem az a film legnagyobb ereje, hogy nagyon emberi és emberközeli. Nem akar több, szebb, gyorsabb, menőbb lenni, mint ami. Ez tetszik a kollégák játékában is: ezt a nyugalmat, emberi légkört valahogyan belénk tudták plántálni.

A film jelen lévő alkotói a közönség kérdéseire is válaszoltak. Akadt, akit az érdekelt, volt-e valami különös oka annak, hogy épp a Szegedi Nemzeti Színházra esett a választás, hogy bizonyos jelenetek ott játszódjanak. Szabó István elmondta, kézenfekvő lett volna egy budapesti színházat választani, de a szegedi mellett szólt nemcsak az, hogy csodálatos az épület, hanem az is, hogy a teátrum vezetése, Barnák László főigazgató és Horgas Ádám főrendező nyitottan, támogatóan fogadták. Úgy érezték, érdemes Szegedre jönniük forgatni. Köszönetet is mondtak nemcsak a színház vezérkarának, hanem az összes lelkesen közreműködő szegedi statisztának is, akik közül sokan jól felismerhetően felbukkannak egy-egy pillanatra a filmben. Akadt néző, akinek azért tetszett a film, mert úgy találta, tökéletes korrajz. Úgy fogalmazott: minden egyes mozzanata igaz a mai életünkre vonatkozóan, és rendkívül „betalált” a film az egészségügy helyzetével kapcsolatban is.

Gyémánt Csilla színháztörténész, a Szegedi Operabarátok Egyesületének elnöke a film őszinteségét, valamint jó ízléssel válogatott, összeállított zenéjét dicsérte. Szabó István úgy fogalmazott, ebben az esetben a film történetéhez hozzátartozik a zene, sőt a konkrét művek is. Az Apa annak idején Mahler I. szimfóniájára készült, voltak olyan filmjei is, amelyeket Schumann-művekre készített.

– Szeretem ezt a fajta zenét. El is tudom mondani, hogy miért. Nem én fogalmaztam meg, hanem egy taxisofőr, amikor beültem az autójába és a klasszikus zenéket sugárzó csatornát hallgatta. Amikor megkérdeztem, akarattal szól ez a zene vagy csak véletlenül, azt felelte akarattal. Megkérdeztem, miért. Azt válaszolta azért, mert a klasszikus zenében a mű kezdetén feltesznek egy kérdést, amire a mű végéig megkapom a választ. Ez adja nekem azt a nyugalmat, hogy végig tudjam élni a  napomat – mesélte Szabó István.

 

 

Gyémánt Csilla azt is megkérdezte, Szabó István nem gondolja-e meg magát, nem vállalkozik-e mégis a lemondott Wagner-opera, a Tannhäuser megrendezésére Szegeden. A rendező sajnálkozva elmondta, nem tudja meggondolni magát, mert túl sűrűn kell orvosi kontrollra járnia, emiatt kellett lemondania a szegedi produkciót.

– Negatív figurát jobb játszani, mert izgalmasabb feladat. Szabó István egyik első mondata az volt a szerepemről: „András, egy dolog fontos. Ez ne legyen egy rossz, velejéig gonosz ember! Ugyanúgy akar valamit, ugyanúgy vannak céljai, csak egy kicsit félresiklik. Nem véletlenül szereti az egész falu” – mesélte a szerepével kapcsolatos rendezői instrukciókat Stohl András. – Mikor az ember elkezdi a forgatáson megérezni a hatalmat, az egy idő után visszahat, elkezdi élvezni. Kicsit elkezdi elhinni. Nyilván arra a tíz percre, amíg abban a jelenetben van. Akkor történik meg az, hogy úgy tud belenézni egy világsztár, Klaus Maria Brandauer szemébe, hogy megeszlek, ha akarlak. Mert elhiszed, hogy te vagy a polgármester, elhiszed, hogy hatalmad van.

– Nyolc alkalommal dolgoztam Andorai Péterrel együtt, aki azon kívül, hogy jó barát volt, figyelmes és nagyon felkészült kolléga, ami a legfontosabb: nagy színész, nagyon nagy művész volt. Óriási tehetsége az volt, ahogyan nézett, hallgatott. Elképesztően tudott odafigyelni a partnerére. Csodálatos és élvezetes harcban volt a filmen Stohl András is Brandauerrel. Egymás tekintetével harcoltak. Valóban az adja egy jelenet erejét, ha két színész egymás tekintetébe tud kapaszkodni, ha két színész tekintetéből áradó energia izzítja fel a jelenetet. Ezért néha úgy érzem, egyetlen nagyon jó színész egy filmbe nem elég, kell neki egy partner is, akivel megharcol – hangsúlyozta Szabó István, aki azt is hozzátette: – Ha Andorai Pétert nézte az ember, beúszott a tekintetébe. Ezt csak olyan ember tudja megtenni, akinek nagyon erős az egyénisége, és aki tudja, hogy ő kicsoda. Péter ilyen ember volt. Szerény, csendes, és nagyon sokat segített, ha ránézett az ember, belenézett a tekintetébe.

Hollósi Zsolt

 

A szerző felvételei


Címke: , , , ,
2020.09.23 - tiszatáj

FELKÉSZÜLÉS MEGHATÁROZATLAN IDEIG TARTÓ EGYÜTTLÉTRE 
Leheletfinom, csaknem éteri dimenziókban járó romantikus történetet készített Horvát Lili. A szociodrámai felhangokkal élő Szerdai gyerek után az idei Venice Days-szekcióban landolt Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre zömmel parányi rezdülésekre, definiálhatatlan érzésekre összpontosító, olykor az európai modernizmus vagy posztmodern éra leleményeiből kölcsönző, alig észrevehető hibákkal rendelkező mestermű… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.23 - tiszatáj

INTERJÚ MOLNÁR T. ESZTERREL
Pár héttel ezelőtt, a Grand Caféban mutatták be Szegeden Molnár T. Eszter Teréz, vagy a test emlékezete című regényét. Három elbeszélő, három Teréz, akik mind három nyelven próbálnak kitörni a hallgatásból és beilleszkedni egy-egy új közegbe. Egy összefont regény, amely szótár is egyben. Kézikönyv a kitörölhetetlen múlt és az üldözött jelen összeegyeztetéséhez… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2020.09.21 - tiszatáj

Szokatlanul keresztezett, részben helyszíni, részben online kötetbemutatóval zárta a nyarat a Törzsasztal Műhely a Jazz Kocsmában. A szlovákiai Peredről online bejelentkező Mucha Dorkát Bencsik Krisztina kérdezte a közönség előtt Puncs című kötetéről, a felolvasás hangulatát pedig Török Dénes alapozta meg zenéjével. A hibrid, inter- és multimediális bemutató után a szerzőt a Puncsról, új ifjúsági és jelenleg készülő regényéről kérdeztük… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

>>>
2020.09.20 - tiszatáj

Baka István (Szekszárd, 1948. július 25 – Szeged, 1995. szeptember 20.) költő, műfordító.

>>>
2020.09.18 - tiszatáj

RADU ȚUCULESCU: SZTÁLIN, ÁSÓVAL ELŐRE!
A Sztálin, ásóval előre! cselekménye két szálon fut. Az első főszereplője egy falun élő fiú, Adrian, aki az öt- és tizennégy éves kora között megélt élményeiről számol be. Ezek közül az első Sztálin halálhíréhez kötődik, az utolsó pedig a Ceauşescu hatalomra kerülése előtti évekhez. A naiv gyermeki nézőpont már a bevezető történetekben sem érvényesül maradéktalanul, a beszámolókat időről időre olyan utalások szakítják meg, amelyek az elbeszélteknek retrospektív jelleget kölcsönöznek… – HLAVACSKA ANDRÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.09.17 - tiszatáj

RELIC (2020)
Bűntudat és személyes élmények szülték Natalie Erika James nagyjátékfilmes debütjét: japán származású, tradicionális ázsiai házban élő nagymamájának demenciája sarkallta alkotásra, miután hosszú ideig kapcsolatba sem lépett a rokonával és 2013-as találkozásuk idején az idős hölgy már fel sem ismerte őt. A Sundance-en, később VOD-on bemutatott Relic-ben a fájdalom és a tehetetlenség összes árnyalata kíméletlenül ott bujkál, ránk törve akkor is, amikor legkevésbé szeretnénk… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.14 - tiszatáj

BOJÁR IVÁN ANDRÁS BESZÉLGETÉSE TÉREY JÁNOSSAL
Most is azt gondolom, hogy ameddig nekem így nem lesz Trianonhoz közöm, addig nem tudom azt a bizonyos Trianon-színművet megírni, még akkor sem, hogyha Vidnyánszky Attila telefonálna személyesen, és milliókat kínálna föl ‒ erre persze nem fog sor kerülni. Szóval ez az én válaszom arra, hogy a kísérletező művészszínház foglalkozik-e nemzeti sorsproblémákkal. Szerintem igen, ki-ki a maga módján. Valamiért mégis szeretik odaírni, hogy ez akkor most konkrétan ez. Lehet, hogy tényleg az, és ez nekik valószínűleg hasznavehetetlen, ha egy konzervatív játszóhelyre gondolsz. Adja Isten, hogy ne így legyen…

>>>
2020.09.13 - tiszatáj

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL 
Érdekes kérdés, hogy kit számítunk zsidónak. Hallottam erről egy anekdotát Izraelben, amely szerint mondták Ben-Gúriónnak, aki megalapította Izrael államot, és az első miniszterelnöke is volt, hogy sokan jönnek a Szovjetunióból olyan zsidók, akikről nem lehet tudni, hogy valójában azok-e. Erre azt válaszolta, ha valaki olyan hülye, hogy zsidónak mondja magát, akkor zsidó…

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő