Tiszatájonline | 2020. február 4.

Az emancipáció diszkrét bája

KISASSZONYOK
George Cukor, Mervyn LeRoy és Gillian Armstrong után Greta Gerwig is kezelésbe vette Louisa May Alcott 1868-as regényét – az írásmű hetedik adaptációja egyrészt hűséges feldolgozás, ugyanakkor szól a mának is, plusz nagyszerű referenciákat tesz a rendezőnő nagyjátékfilmes debütjére… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

KISASSZONYOK

George Cukor, Mervyn LeRoy és Gillian Armstrong után Greta Gerwig is kezelésbe vette Louisa May Alcott 1868-as regényét – az írásmű hetedik adaptációja egyrészt hűséges feldolgozás, ugyanakkor szól a mának is, plusz nagyszerű referenciákat tesz a rendezőnő nagyjátékfilmes debütjére.

Öröm nézni az új Kisasszonyok minden képkockáját. Festői nagytotálok váltják egymást, hol tájképek vagy zöldellő erdők gyönyörködtetik a szemet, aranyfény ragyogja be a harmóniát árasztó pillanatokat. Lendületes, hibátlanul snittelt és fotografált átiratával Gerwig az első percben karon ragadja nézőit, 135 percen át nem eresztve őket, ráadásul olyan színész-ensemble-t instruál, amit újabb 4 órában is szívesen bámulnánk. Elképesztő összhang figyelhető meg a Saoirse Ronan, Emma Watson, Florence Pugh és Eliza Scanlen játszotta March-lányok között (de a fineszes mellékszereplőgárda sem bőg le Chalamet-től és Laura Derntől Bob Odenkirkön, Louis Garrelen át James Nortonig és Chris Cooperig). Gesztusaik, mozdulataik, végtelenbe nyúló párbeszédük olyannyira természetesnek és frissnek hat, hogy cselekmény, fordulópontok nélkül is velük tartanánk. Yorick Le Saux, a Halhatatlan szeretők operatőre, illetve Nick Houy vágó (Aznap éjjel) csak annyi ideig tartják az adott felvételen a kamerát vagy nyújtják, rövidítik a szcénákat, amíg feltétlenül szükséges. Virtuóz képességük révén mintha a Nagymenők vagy a Scorsese által bevallottan inspirált, Sofia Coppola-féle Marie Antoinette lélegzetvételt nem engedélyező tempója vezetné a publikumot.

Szerencsére az új változat nem kizárólag vizuális, netán ritmikus ötletbörze: Gerwig nagyszerűen viszi tovább a Lady Birdben felvetett témáit, a kosztümös (period piece) miliő időben távolra helyezi felvetéseit, de napjainkban is érvényes, univerzális gondolatokat közöl. Gender-politikája például egy 1860-as években bonyolódó sztoriban is hasonlóan érettnek tetszik, mint 2002-be pozícionált nevelődéstörténetében – újfent Saoirse Ronan játssza a direktornő alteregóját, Jo March-ként gyakorlatilag családfői szerep hárul rá, nadrágot hordva veszi kezébe a gyeplőt. Önzetlenül cselekszik a szeretteiért, áldozatot hoz értük, ugyanakkor saját vágyait, pontosabban művészi vénáját sem téveszti szem elől, és bár a karakter nem mindig viseli jól a kritikát, az írói vehemencia Gerwig olvasatában nemcsak a művészet, hovatovább a filmkészítés reflexiója, de egyenesen az önmegvalósítás csimborasszója. Rögtön a nyitóképen üvegablakos ajtó keretezi a hősnőt: Jo a röghöz kötött társadalomban kénytelen boldogulni, de a cselekmény, sőt, Gerwig progresszivitása a régebbi generációkat is képes új perspektívába helyezni. Míg a Lady Birdben a szigorú anya tartotta vissza (egy megható zárszóig) az új nevet választó, öndefinícióban érdekelt Christine-t és jóindulatú apja – nemcsak anyagilag – támogatta, addig Gerwig ezúttal pontosan a családfőt alakító Tracy Letts drámaíróra osztja a hősnőt béklyózó könyvszerkesztő figuráját, de a Kisasszonyok nem éri be ennyivel. Nyomatékosan feminista regéjében sosem kizárólag a férfiak tartják vissza a nőket, mely hozzáállás a Meryl Streep által játszott undok, arisztokratikus-hipokrata March néniben testesül meg – számára csak a pénz létezik, osztályellentétekre alapozza lányrokonai házasságát, így mások érzelmeit, ebből sarjadóan pedig függetlenedési szándékait teszi kockára. Tökéletes ellenpontként húzódik előtte Marmee, a lányok anyja. Bensőséges viszonyukat már a keresztnevén szólítás is tükrözi, vagyis Gerwig a női és a férfikarakterek oldalán (utóbbihoz a harcokból visszatérő apa is tartozik – a Lady Birddel ellentétben mindkét felmenő szellemi muníciót ad gyermekeinek) egyaránt talál szimpatikus és empátiára kevésbé hajlandó figurákat. A rokonszenves alakok frontját erősíti például a határozott Jónak és a festőlelkületű Amynek egyaránt szelet csapó Laurie (névmetaforaként Josephine vedli le háttérbe szorított nőiségét és Christine „Lady Bird” McPhersonhoz hasonlóan új névként választja a Jót, míg az érzékeny, olykor feminin alkatú fiatalembert Theodore „Teddy” Laurence-nek hívják) először zordnak tetsző, majd fokozatosan oldottabb, végül igazi humanistaként cselekvő nagyapja. Könnyfakasztó, ahogy a vörhenyes, gyakran ágyban fekvő Beth zongorajátékát hallva megindultság ül ki az arcára, hogy rövidesen új hangszerrel lepje meg a lányt – és Gerwig, valamint alkotótársai pusztán nagytotál és príma arcközelik dinamikájával teremtik meg öregember és kamaszlány melankolikus, visszafogott, kimondatlansága ellenére is árulkodó kötődését.

Szerzőiség és kommercializmus békíthetetlen ellentétéről legalább ilyen nyomatékosan szól a Kisasszonyok: a kiadó hagyományosan patriarchális regényt vár Jótól, mire hitvallása („Egy nőnek nemcsak szíve lehet, hanem esze is.”) értelmében, a fikció terén tagadja e régimódi közelítést, vagyis nem hajlandó férjhez adni, a férfitekintet rabjává tenni írása főszereplőnőjét. Ugyanazzal a dilemmával szembesül, amellyel ő maga is, három lánytestvérével, polgárháborúba szólított apja nélkül. Önálló gondolatokat fogalmazó individualistaként nem hajlandó saját elveit az eladhatóság, egyéniségnélküliség alá rendelni, így újfent feministává válik, plusz a Lady Bird örvén Gerwig szerzői kommentárként újfent saját auteur-szerepéről beszél, ugyancsak Saoirse Ronant szócsőként használva. (Fricskája pláne mulatságos, ha számításba vesszük, hogy míg a Lady Birdöt a független A24 bocsátotta útra, a Kisasszonyok a Sony-Columbia stúdiórendszerében harsogja örökérvényű üzenetét.) Feltétel nélküli szeretetről ugyancsak beszél a film, ezen felül az önmegvalósítás különböző stációinak is figyelmet szentel, ráadásul a főhősnők hol a művészet vagy a harmonikus, tolerancián, valódi szereteten nyugvó kapcsolataikkal próbálnak búcsút inteni perifériára szorítottságuknak. Amy (Florence Pugh nagyszerűen hagyja el a Lady Macbeth és a Fehér éjszakák szenvedőből bűnelkövetővé züllő hölgy-archetípusát) párizsi, római vágyálmokkal, utazásokkal, illetve festői törekvéseivel állna a saját lábára, Beth zongorista, Meg pedig a zsarnoki nagynéni kívánalmaira fittyet hányva egy alacsonyabb sorból való, de őt odaadóan szerető férfihez megy feleségül. A Kisasszonyok életmentőként definiálja a művészetet/ szerzőiséget és hozzáteszi, a szeretet, amennyiben igaz és őszinte, az egyenlőség zálogának nevezhető és Gerwignek újabb trükkök is vannak a tarsolyában. Legnagyobb húzásai egyikeként a társadalmi hierarchia rögzült szabályait vizsgálja, illetve azt, hogy a merev struktúrákon belül létezhet-e őszinte megnyilvánulás vagy a March-lányok továbbra is kénytelenek-e szerepet játszani, estélyit ölteni, csupán a látszat kedvéért – igényes lassításokkal kiemelt – báli táncot lejteni.

Optimista műként a Kisasszonyok úgy érvel, szerencsére a pozitív odafordulás eszménye nem veszett ki belőlünk. A legnagyobb vészt, akár a halált is felülírhatja, de legalábbis enyhítheti a bennünk lakozó kedvesség (Jo megmenti a majdnem jeges vízbe fulladó Amy-t, iskolát alapít a nagynéni apanázsából, de férjhez nem megy, és hű munkapartnerének tekinti Dr. Bhaert – Gerwig így tagadja az eredeti regény házasság-befejezését), amely egyenlővé, toleránssá avat minket. Vagyis a rendezőnő szerint, ha nincs széthúzás, értjük egymást, megvalósul a nemek, sőt, emberek közötti egyenlőség, tort ülhet a humanizmus és a feminizmus eszménye, de ezen felül Jo emancipációs coming-of-age story-jával a karriertörténet-szálat és a hozzá köthető feminista önmegvalósítást sem zárójelezi. Többoldalúan gondolkodik, érzelmekből és szakmai előremenetelből bontja ki nőcentrumúságát – emberségünk és kitartásunk az önállósulást segíti elő, vagyis Gerwig a Lady Bird elszakadás-tematikáját bújtatja új köntösbe.

Karácsonyi premierként állt csatasorba a Kisasszonyok és nagyfokú boldogságelve láttán ezen nincs is mit csodálkozni, de azt is mondhatjuk, a marketing ezúttal kivételesen nem üres gyakorlatnak bizonyult. Fiatal, középkorú vagy idős, gyermek, nő és férfi egyaránt kedvére való jelentésrétegekre lelhet a kurrens, nyitottságot hirdető Alcott-adaptációban – Greta Gerwig új rendezése lélekmelengető csoda.

Szabó G. Ádám

Little Women, 2019

Rendező: Greta Gerwig

Szereplők: Saoirse Ronan, Emma Watson, Florence Pugh, Eliza Scanlen, Laura Dern