A kilencvenes évek legnépszerűbb brit írója

SIR TERENCE DAVID JOHN PRATCHETT

„Egy Terry Pratchett vagy egy James Morrow kezében a fantasztikum remek eszköz a mai társadalom szokásainak, erkölcseinek és intézményeinek szatírájához.”[1] (Attebery 4)

Terry Pratchett brit író 1948. április 28-án született Beaconsfieldben és 2015. március 12-én halt meg Broad Chalke-i otthonában. Több mint 70 regényt írt, ezek közül sokat színpadra adaptáltak és rendszeresen játsszák őket (Magyarországon tudtommal csak a Vészbanyákat mutatták be, az ELTE Egyetemi Színpadán igen nagy sikerrel), átdolgozták őket képregénnyé, csináltak belőlük videojátékot, társasjátékot, tévé- és mozifilmet, készült hozzájuk képeskönyv, térkép, útikalauz. Életéről egy dokudrámát, dramatizált dokumentumfilmet mutatott be a BBC (Back in Black, 2017. február 11). Leghíresebb alkotása, a Korongvilág kisebbfajta iparággá nőtte ki magát, s még tudományos ismeretterjesztő művekben is fölbukkant. A Korongvilág lapos, négy elefánt tartja a hátán, melyek maguk egy óriás űrteknős páncélján állnak, az űrteknős úszik ismeretlen célja felé az űrben s közben a lapos Korongon civilizációnk különféle aspektusai – elnéző humorral vagy gyilkos gúnnyal – megkapják a magukét.

Pratchett pályája kezdetén sf és fantasy írókat parodizált, aztán megtalálta saját hangját. Akár gyerekkönyvet írt, akár sf-novellát, akár Korongvilág-történetet, mindegyikben érvényesült mélységesen humanista és humánus szemlélete; csavaros észjárása; fantasztikus nyelvtudása és kombinációs készsége; sajátos, az emberi történelem és társadalom abszurditásait tévedhetetlenül kiszúró és mulatságosan láttató, a befogadóra kikacsintó, játékos, mégis bölcs látásmódja. Végtelenül nyitott és kíváncsi ember volt, habzsolta az ismereteket, s ezért minden nyelvi játékoktól hemzsegő írása egyben tudástár is, föladva a leckét fordítónak, olvasónak egyaránt.

Pratchett találta ki a „narratív kauzalitás” szakkifejezést és amit erről mond, megmagyarázza, miért volt a legnépszerűbb író a kilencvenes évek Nagy-Britanniájában, amikor minden századik eladott könyvnek ő volt a szerzője:

Dióhéjban ez annyit tesz, a történeteknek formája van. Nagyon könnyű beleilleszkedni ebbe és nagyon nehéz kiszabadulni belőle.

Hadd fejezzem ki a lehető legegyszerűbben: ha a király legkisebb fia elindul, hogy végrehajtson valamit, amiben a két bátyja már kudarcot vallott, az ember bizton tudja, hogy sikerrel fog járni. A narratív kauzalitás megköveteli, hogy ő sikerrel járjon. És amikor egy anyóval találkozik az erdőben, akinek a bátyjai nem segítettek, de ő megosztja vele az ebédjét, az anyó majd ad vagy mond neki valamit, vagy ő maga olyasvalami, ami majd a királyfit segíteni fogja a feladat elvégzésében. Ez a szerkezeti elem beépült a nyugati kultúra meséibe.

A narratív kauzalitás annak tudata, hogy a cselekmény egésze és szálai, a mese részei ahhoz hasonlatos formát vesznek föl, mint amilyet már sok ezer korábbi történet. (Nicholls 343-344)[2]

Ezekkel a formákkal bánt virtuóz módon s minden regénye végén bemutatott legalább egy triplacsavart, egészen a betegségéig (az Unseen Academicals [a Láthatatlan Egyetem labdarúgócsapata] volt az első Korongvilág-könyv, amelyből ez kimaradt.)

Nagy hangsúlyt kap műveiben a szabad akarat, az, hogy – a fantasy hagyományokkal szembemenve – nincs végzet, az egyén maga dönt sorsáról; ez talán a leghangsúlyosabb a Neil Gaimannel közösen írt Elveszett próféciákban (Good Omens, 1990/1999), ahol végül azért marad el a világvége, mert a rászabott szerepkört elutasítja az Antikrisztus.

Hosszas vizsgálódás után 2007-ben megállapították, hogy az Alzheimer-kór egy ritka típusában szenved s ennek következtében vált ismertté igen széles körben mint az Alzheimer-kór kutatásának bőkezű támogatója és a kegyes halál lehetőségéért szenvedélyesen kampányoló érintett.

Amióta Terry Pratchett halott, többektől hallottam, hogy úgy érzik, közeli hozzátartozójukat vesztették el. Valaki még petíciót is intézett a Halálhoz, hogy legyen szíves, hozza vissza – installálja újra – Terry Pratchettet, s ezt már vagy harmincezren aláírták, köztük én is, mert hátha… elvégre sem az irodalom teremtő erejében, sem a közösségi fellépés hathatósságában nem szoktunk kételkedni… De ezúttal nem működött a narratív kauzalitás.

„Azt beszélik, mielőtt meghalsz, az egész életed lepereg a lelki szemeid előtt. Ez igaz is. Úgy nevezzük, Élet.”[3]

Sohár Anikó

FELHASZNÁLT IRODALOM

Attebery, Brian. Stories about Stories. Fantasy and the Remaking of Myth. Oxford University Press, 2014

Cabell, Craig. Terry Pratchett. The Spirit of Fantasy. John Blkae, 2012

Nicholls, Stan. ’TERRY PRATCHETT Leaves the Furniture Alone.’ In: Wordsmiths of Wonder. Fifty Interviews with Writers of the Fantastic. Orbit, 1993

Pratchett, Terry. A Slip of the Keyboard. Collected Nonfiction. Doubleday, 2014

Pratchett, Terry és Briggs, Stephen. Turtle Recall. The Discworld Companion . . . so far. Victor Gollancz, 2012

Sohár Anikó. ’Emlékeim Sir Terryről.’ SF Portál 2015. http://www.sfportal.hu/sohar-aniko-emlekeim-sir-terry-pratchettrol-18266.scifi

Sohár Anikó. ’Sir Terence David John Pratchett-megemlékezés.’ in: Galaktika 2015 XXXVI. évf. 301. szám p 44

JEGYZETEK

[1] In the hands of a Terry Pratchett or a James Morrow, the fantastic is a glorious vehicle for satire on contemporary mores and institutions.

[2] In a nutshell, it means stories have a shape. It’s very easy to follow that shape and very hard to escape from it. Let me put it at its crudest; if the youngest son of the king goes on a quest in which his two eldest brothers have failed, you know for a certainty he’s going to succeed. Narrative causality dictates that he will. And when he meets an old woman in the woods, whom his brothers failed to assist, and shares his lunch with her, she’s going to give him something, say something or be something which materially assists his quest. That’s built into the story structure of the Western world.

Narrative causality is a sense how plots, sub-plots and bits of story tend to follow a shape similar to thousands of others that have gone before.

[3] ‘It is said that your life flashes before your eyes just before you die. That is true, it’s called Life.’/PEOPLE’S WHOLE LIVES DO PASS IN FRONT OF THEIR EYES BEFORE THEY DIE. THE PROCESS IS CALLED ‘LIVING’. The Last Continent

Fotó: David Sandison

Kapcsolódó írásunk:

Terry Pratchett novellái >>>