ILYENEK VOLTUNK
Azokban az években a baniknak is értékük volt. Ha 25 banis érmét találtunk az utcán, gondolkodás nélkül lehajoltunk érte. Ha pedig szép kerek egylejest, az már szerencséssé tette napot, mert azért már lehetett is venni valamit. Kisméretű, kétszeresen csomagolt nápolyit, ami mindig friss és finom volt, jólesett beleharapni. Igaz, akár 75 baniért is jóllakhatott a kisdiák, a kakaómasszára emlékeztető krémmel töltött keksz-félével, az Eugenia-val, ami túlélte a rendszerváltást is, sőt napjainkban reneszánszát éli a nosztalgiázó édesszájúaknak és a kommunizmusról mit sem tudó ifjú Eugenia-rajongóknak köszönhetően.
A hízott, kopottas ötlejes érme már valódi főnyeremény volt, aki ilyet tartott a kezében, igazi tekintélye lett a társak szemében. Ifjú nábobként néztünk rá. Merthogy abból már fagyit is lehetett venni, és még maradt is belőle egy kis visszajáró. A falu központjában, a boltok előtti téren gyakran elpotyogtattak egy-egy aprópénzt az arra járók, amit az iskolából hazafelé tartó diákok serényen felkapkodtak. Aki papírpénzt talált, az már egyenesen lottónyertesnek érezhette magát. A bankó ugyanis ritka vendég volt akkortájt a mi kezünkben.
Iskolából hazafelé tartva a szerencsések, már vonultak is a boltba. Irigykedve figyeltük Cintulát, akinek majd mindig megvolt a napi fagyira, csokira való biztos pénzmagja. Gazdagsága tudatában, magabiztosan lépkedett a cukrászdába vezető magas lépcsőfokokon, amit mi rövidítve úgy hívtunk: a cuki, és hamarosan már hozta is a műanyagpoharas fagyit. Mi többiek alázatosan sertepertéltünk körülötte és közben epekedve nyaltuk a szánk szélét, mint valami csodára áhítozó kóborkutya, mert nekünk általában csak hetente egyszer-kétszer gyűlt össze annyi apró, hogy mi is fellépkedjünk a cukiba, gyermekkorunk hetedik mennyországába, és a gyors beszédű román eladó nénitől félénken fagyit vásároljunk.
Az élelmiszerbolt már nem vonzott ennyire. Nem ábc-nek hívták, mint manapság, hanem szép hosszú, tekintélyparancsoló névre hallgatott: alimentara, amit mi alimentárnak „magyarosítottunk” egymás között és odahaza. Oda általában csak szülőkkel, nagyszülőkkel mentünk, akik jobb híján hazai halkonzervet és sárgadinnyéből készült szovjet dzsemet vettek. Mást alig. A polcok üresen árválkodtak a hatalmas üzletben, ahol fehérköpenyes eladók unatkoztak fehér köpenyük zsebeibe dugott kézzel. Mi, kisebbek nem is annyira a polcokra, mint inkább a padlóra koncentráltunk ilyenkor, hátha hever valahol egy-egy elszórt cukorka. Amiért aztán minden szégyenérzet nélkül hason is csúsztunk, hogy megkaparintsuk. Akár a pult alól is.
Hanem a cuki, az tele volt csábítással. A szigorú tekintetű eladó néni időnként megemelte a pult alumínumfedőit és, mint valami varázsló, hol fagyit, hol pedig limonádét kanalazott ki belőlük, amit mi citronádénak magyarosítottunk. A citromos üdítő nekünk fölösleges kiadás volt, helyette inkább csokira, nápolyira, fagyira gyűjtöttük a banikat. Kicsi, piros asztalok és székek várták a cukrászdában azokat, akik a szerény süteménykínálatot helyben akarták megkóstolni, esetleg egy-egy pohár üdítő kíséretében.
Az egyenruhás iskolások szünetben is kilógtak egy-egy fagyiért, de jellemzően hazafelé tartva jutalmaztuk magunkat valami finomsággal. A legolcsóbb a már emlegetett 75 banis Eugenia és az egylejes nápolyi volt. Két lejért már egy aprócska, kifli alakú, ezüstpapírba csomagolt csokira is futotta, aminek időnként furcsa fűrészpor íze volt. Mi persze akkor még azt hittük, a fűrészpor is elengedhetetlen alapanyaga a csokinak.
Egy fagyiért már jobban zsebbe kellett nyúlni, négy lej hetvenöt baniért vesztegették. A menő srácok fagyival a kezükben andalogtak hazafelé. A csóróbbak csokit vagy nápolyit rágcsáltak. Akinek meg rossz volt a lapjárása aznap, mert hiába bámulta a cuki előtti aszfaltot, egy huncut bani sem mosolygott reá, és a szüleitől sem sikerült kikönyörögnie egy kis aprót, az a többieket nézte, esetleg rimánkodott egész úton hazafelé valamelyik osztálytársának egy lapátkányi fagyiért.
Étterem is volt a cuki és az alimentár mellett. Oda már egészen ritkán léptünk be. Talán csak, ha valamelyik tanár küldött valamiért. Az már végképp nem a mi világunk volt, huszonötbanis kisdiákoké.
Fábián Tibor
