Nagíb Mahfúz: Bestia

Szerencsére nem voltunk magunkra hagyva a bajban, A. M. úr régi lakástulajdonos lévén a házban, ő hívott bennünket magához megbeszélésre.

Alig voltunk többen tíznél, beleértve A. M. urat is, aki a legidősebb volt köztünk és persze a legmódosabb is.

A patkánykérdésben kellett állást foglalnunk, mert úgy hírlett, hogy a kéretlen invázió már az otthonunkat veszélyezteti.

A. M. úr karcos hangos kezdte:

– Amint azt mindannyian tudjuk…– és aztán egy papírból olvasni kezdett a patkányok elszaporodásáról és a szörnyű pusztításukról. Hangja egyre magasabbra szárnyalt a szobában.

– Igaz, amit beszélnek?

– Látta a híreket a tévében?

– Ezek nem közönséges patkányok, ezek még a macskákat is megtámadják, sőt, az embereket is.

– Nincs ez a hír felfújva egy kicsit?

– Nem, nem. Szerintem a tények nem ezt mutatják. – Aztán nyugodtan, az elnök büszke önérzetével A. M. úr kijelentette:

– Uralnunk kell a helyzetet. És egyáltalán nem vagyunk magunkra hagyva a bajban. Legalábbis a kormányzó úr ezt mondta nekem.

– Hála Istennek.

– Azt kell tennünk, amit mondanak. Pontosan kidolgozott utasítás szerint kell cselekednünk.

– És jó az nekünk? – kérdezte valaki.

A. M. úr a Koránból idézte a válaszát, ha nem is szó szerint:

– Isten sem aszerint méricskéli a lelkeket, hogy jó lesz-e nekünk…

– A lényeg, hogy jól jöjjünk ki belőle a végén.

A. M. úr most szállóigét idézett:

– Az ördögöt nem védhetjük egy nálánál is gonoszabbal.

Erre többen is azt válaszolták:

– Reméljük, minden a legnagyobb rendben lesz.

A. M. úr erre az ujját felemelve azt felelte:

– Azért ne számítsatok másokra. Magatokban bízzatok és a legegyszerűbb dolognál kezdjétek.

– Hol kezdjük és hogyan?

– Hogyan? Hát csapdákkal és patkánymérgekkel.

– Igaz.

– Tartsatok annyi macskát, amennyit tudtok a pincékben és a padlásokon és a lakásokban is, ha a körülményeitek engedik.

– De azt mondták, hogy a norvég patkány még a macskát is megtámadja.

– Bizakodjunk, hogy a macskák elbánnak a patkányokkal.

Nagy lélekkel és őszinte eltökéltséggel mentünk vissza otthonainkba. Hamarosan a patkányoktól való félelem és aggodalom eluralkodott gondolatainkban és álmainkban is. A patkányok uralták az egymás közötti beszélgetéseinket, és hamarosan életünk legnagyobb problémáját a norvég patkányok jelentették. Óvatosak és éberek lettünk az ellenségünkkel szemben. Néhányan azt mondták, hogy ebbe beleőrülünk, mások pedig meg voltak győződve arról, hogy abba őrülnek bele, ha egy napon szembetalálkoznak a patkánnyal.

Sok különböző magyarázat született arra nézve, hogy mi lehet az oka a patkányok elszaporodásának. Az egyik vélemény az volt, hogy ez a városi csatornák miatt van, amiatt, hogy tisztításkor kiürítették őket, a másik vélemény szerint a Nagy Gát kedvezőtlen hatása volt az ok, akadtak olyanok, akik a kormányt hibáztatták, mások pedig Isten büntetésének vélték. Mi dicséretre méltó módon megtettük előkészületeinket, és senki sem hanyagolta el kötelességét patkányügyben.

A többi megbeszélést is A. M. úrnál tartottuk, a tiszteletre méltó és nagyra becsült A. M. úrnál, az Isten áldja meg.

A. M. úr azt mondta:

– Örömmel látom igyekezeteteket. Azt, hogy az egész ház tele van macskával. Természetesen, akik etetik őket, panaszkodnak, de panaszuk elhanyagolható, hiszen épségünk és biztonságunk a tét.

Élvezettel fürkészte arcunkat, aztán azt kérdezte:

– Mi van a csapdákkal?

Valaki közülünk (egy kiváló pedagógus) azt válaszolta:

– Nálam fogott egy csenevész példányt, de az helyi patkány volt…

– Bármi legyen is a patkány származása, ártalmas. Kötelességem tudatni veletek, hogy az ellenség már a kapuknál van, legyetek éberek és őrködjetek. Kiosztok közöttetek mérgezett kukoricát. Helyezzétek olyan helyekre, mint a konyha, bár legyetek nagy figyelemmel a gyermekekre, a szárnyasokra és a háziállatokra.

Minden úgy történt, ahogy mondta, és boldogok voltunk, mert valóban nem voltunk magunk a harcunkban. Hálából felemlegettük nagyra becsült kormányzónkat is. Természetesen mindannyian igyekeztünk, hogy megtegyük a tőlünk telhetőt, mégis becsúszott itt-ott egy-egy hiba: az egyik lakásban elpusztult egy macska, a környéken elpusztult néhány csirke, de emberéletben szerencsére nem esett kár.

Ahogy telt-múlt az idő, a ránk nehezedő feszültség miatt egyre érzékenyebbé váltunk. Azt mondtuk magunkban, ha nincs más, jobb, ha fölkészülten várjuk az elemi csapást.

Egy reggel találkoztam egy szomszédommal a buszmegállóban:

– Képzelje, megbízható forrásból hallottam, hogy a patkányok elpusztítottak egy egész falut – mondta.

– Nem volt benne az újságban.

Lekicsinylően bámult rám, de nem válaszolt. Elképzeltem, hogy ameddig a szem ellát, hullámzik a föld a patkányoktól és menekülő tehenek csatangolnak céltalanul a sivatagban. Jóságos ég!, bekövetkezhet ez? Miért ne következhetne? Vajon az Isten nem küldött-e korábban özönvizet, ahogy a Korán írja?

A harmadik megbeszéléskor A. M. úr vidám hangulatban volt.

– Gratulálok, uraim! – mondta. – Megtettük, amit megtehettünk. Visszatérhet a remény. Szakértők lettünk a patkányok elleni harcban, talán majd egy máshova is elhívnak tanácsadónak. A kormányzó úr őkegyelmessége is elégedett.

Ekkor valaki közülünk panaszkodni kezdett:

– De az idegeink…

A M. úr azonban gyorsan a szavába vágott:

– Idegeink? El akarod rontani az örömünket a panaszkodásoddal?

– De hol vannak a patkányok? Mikor fognak támadni?

– Erre senki sem tudja a pontos választ, és ha több hozzászólás nincs, akkor megállapítom, hogy fölkészültünk a harcra. – Aztán egy kis szünet után folytatta: – Felhívom a figyelmeteket, hogy nagy fontossággal bírnak az ablakok, ajtók vagy más esetleges rések a falon. Csukjátok be az ajtókat, ablakokat, vizsgáljátok meg a falakat is. Ha találtok valamit, amin akár egy szalmaszál is átfér, tömjétek be. A reggeli takarításkor, mikor kinyitjátok az ablakokat, míg a háziasszony söpröget, a másikatok álljon ott egy bottal. Aztán csukjátok be az ablakokat, menjetek a másik szobába, és csináljátok ugyanígy. Amikor  elhagyjátok a lakást, alaposan zárjátok be.

Morcosan néztünk egymásra.

– Lehetetlenség így élni! – mondta valaki.

– Úgy kell tenni, ahogy mondta.

– Ez így olyan… akár egy börtön.

– Háborúban állunk, ezt hívják vészhelyzetnek. Nemcsak a kártételt akadályozzuk meg, hanem a fertőzést is. Allah vigyáz ránk. Számítsunk rá!

Engedelmesen széledtünk széjjel, hogy a parancs szerint cselekedjünk. Most már a fertőzés lehetőségének a híre is elterjedt, apátia és depresszió kísértett közöttünk. Az állandó idegfeszültség miatt gyakoribbá lettek a férfiak közötti veszekedések, majd és nők között és végül a gyerekek között is.

Továbbra is figyeltük a híreket, és a norvég patkány a nagy testével, hosszú sivításával, riasztó, élettelen tekintetével az ördögök sztárja lett, amely lerohanta képzeletünket, álmukat, és kizárólagos témája lett beszélgetéseinknek.

Az utolsó tanácskozáson A. M. úr azt mondta:

– Jó híreim vannak! Kijelöltek egy szakértői csoportot, melynek feladata az épületek, a lakások és a veszélyeztetett helyiségek átvizsgálása lesz, mindez teljesen ingyen.

Ez valóban jó hír volt, mind egyszerre derültünk fel, kézzelfoghatóvá vált a remény, hogy meg tudjuk menteni magunkat és otthonainkat.

Pár nappal később a házfelügyelő arról tájékoztatott, hogy a szakértő ellenőrizte a bejáratot, a padlást, a pincét és a garázst, és kijelentette, szerencsések vagyunk, amiért egy csomó macska rohangál a házunkban föl s alá. Azt mondta, hogy a házmestertől elvárja az éberséget és a tájékoztatást is, ha netán feltűnne egy patkány, legyen az norvég vagy egyiptomi.

Egy héttel a megbeszélés után csengettek az ajtónkon. A házmester volt és egy szakértőt kísért be, aki rögtön engedélyt kért az ellenőrzésre.

Nem éppen a megfelelő idő volt, a feleségem éppen elkészült az ebéddel, mindazonáltal kisietett a konyhából, hogy üdvözölje a vendéget.

A hivatalnok középkorú, határozott embernek tűnt, vastag bajuszt viselt, szögletes arca, rövid, tömpe, de széles orra volt, üveges tekintete. Leginkább egy macskára emlékeztetett. Egy fél mosollyal üdvözöltem, ami majdnem nevetésbe fordult, mert az jutott eszembe, hogy a macskáknak is igen jó szaglásuk van. Megvizsgálta a csapdát és a mérget, az ablakot és az ajtót, és helybenhagyóan bólogatott. Végül mégiscsak talált a konyhában egy kis nyitott, szúnyoghálóval bevont ablakot, és határozottan ránk szólt:

– Csukják be!

A feleségem éppen ellenkezni akart, de a férfi gyorsan rászólt:

– A norvég patkány nemcsak a szúnyoghálót, de a sodronyt is szétrágja.

Aztán elégedetten nézte, ahogy teljesítjük a parancsát. Az orrát hirtelen megcsapta az étel illata, és nem habozott kinyilatkoztatni dicséretét. Én rögvest meghívtam ebédre.

– Csak egy középszerű ember utasít el nagylelkűséget – válaszolta egyszerűen.

Azonnal megterítettük az asztalt egy személyre – neki –, és azt mondtunk, hogy mi magunk már ettünk. Leült, mintha csak a saját ebédlője lenne és elkezdte falni az ételt, szégyenlősség nélkül és egészen vad falánksággal.

Udvariasságból magára hagytuk, de egy idő után mégis azt gondoltam, jobb, ha visszamegyek, hátha szüksége lenne még valamire. Ahogy beléptem, azonnal szembeötlött kinézetének drámai változása. Úgy láttam, hogy most már nem macskára emlékeztet az ábrázata, hanem patkányra, egyenesen egy norvég patkányéra. Gyors fordulattal visszamentem a feleségemhez. Nem árultam el neki a felfedezésemet, de kértem, hogy menjen be a vendégünkhöz. A feleségem úgy egy-két percig időzött odabenn, majd fakón és sápadtan tért vissza, és elképedten nézett rám.

– Láttad, hogy néz ki, ahogy eszik? – lihegte a fülembe.

Bólintottam, ő meg szinte súgva folytatta:

– Döbbenetes, hihetetlen.

Egy kézmozdulattal fejeztem ki egyetértésemet. Úgy tűnt, hogy elképedésünkben még az időről is elfeledkeztünk, mert csak akkor tértünk magunkhoz, mikor a vendégünk hangját hallottuk, amint a folyosón elhaladva, vidáman búcsúzott:

– Virágozzon a házuk mindörökké!

Utána siettünk, de hiába, már a kijáratnál volt. Az utca végén még visszafordult, karjával intett búcsúzóul, arcán tovasuhanó norvég mosoly ült. Mi pedig álltunk az ajtó előtt és döbbenten meredtünk egymásra.

Fordította: Boda Magdolna