10.09.
| Trafó Galéria: Mögöttes hangok zaja >>>
09.30.
| Szeptemberben indul a Családi Iránytű Klub >>>
09.30.
| Grand Café – Ráolvasás 03 – Orcsik Roland: Legalja >>>
09.28.
| Törzsasztal Műhely – I. Támogatói Bazár és kötetbemutató a Jazz Kocsmában >>>
09.17.
| Jazz Kocsma – Berta Ádám A kígyó feje című regényének bemutatója >>>
09.17.
| Grand Café – 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon >>>
09.14.
| Grand Café – Ráolvasás 02 – Nemes Z. Márió: Barokk Femina >>>
09.11.
| Deák17 – Egy ecsetvonásnyi Észtország és a Grimm testvérek meséi >>>
09.10.
| Molnár T. Eszter új regényének és kollázsainak bemutatója a Grand Caféban >>>
NAPI TANDORI

09.25.
| Bemutatták az első magyarországi dinoszaurusztojást >>>
09.07.
| Kossuth Rádió – Nagyok Nátyi Róberttel >>>
09.09.
| A Ludwig Múzeum pályázati felhívása >>>
08.14.
| Ír kortárs költészeti műfordító műhely >>>
08.10.
| Meghalt Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró >>>
07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>

DISZKÓGLÓRIA – Keresztül-kasul David Bowie életművén

Deczki Sarolta, Fenyvesi Ottó, Horváth Csaba, Lanczkor Gábor, Lengyel Zoltán, Lenkes László, Marton László Távolodó, Marx Laura, Nagy Márta Júlia, Péterfy Bori, Poós Zoltán, Delimir Rešicki, Sopotnik Zoltán, Hannah Sullivan, Szabó Eszter Ágnes, Uhl Gabriella írásai

Havasréti József Najmányi Lászlóról

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. […]

>>>

„A jó színház sem csupán az értelmet célozza meg”
2020.01.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS MEZEI KINGÁVAL

Pilinszky János költészetén keresztül a látvány kerül a középpontba a Mezei Kinga által rendezett Éjidő című előadásban. A hatszereplős produkciónak történeti fonala nincs, a rendező Pilinszky versein keresztül mutatja be azt a világot, amelyben élünk.

Költészetet színházi nyelvvé alakítani minden szempontból izgalmas feladat. Megküzdöttél a nehézségeivel is?

– Természetesen. Ma már meglehetősen nehéz olyan színházi formát találni, amelyben a vers műfaja megél, és lehetőleg integrálódik is a színházi közegbe. Nem is mindenfajta költészet, költői opusz alkalmas feltétlenül arra, hogy színházi környezetbe helyezzük. Akár azért is, mert némely versek sokkal erőteljesebben hatnak, ha az ember magának, magában olvassa őket (s így annak a veszélye is fennáll, hogy a költészetre fogékony nézőben – némiképp elvéve tőle saját értelmezését – csalódást okozhat némely színészi interpretáció), ugyanakkor az is tény, hogy egyre inkább fogyatkozik a versekre érzékeny nézők száma. A mai populáris színházi irányvonalak nem „hivatottak” ezen a tendencián javítani, a vers lassan kiszorul a színpadokról. Érzésem szerint, egyfajta szakadék képződött a színház és a költészet, a vers műfaja között.

Pilinszky költészete különösen érzékeny, abból a szempontból is, hogy vajon lehet-e, kell-e a színházba beemelni, s amennyiben igen, milyen módon. Pilinszky versei „tömörek”, sokszor túl „súlyosnak” tűnhetnek ehhez a feladathoz. Ha a verseket a maguk súlyánál fogva kezeljük a színpadon, túl dramatikussá válhatnak (akár patetikussá), ha pedig ez ellen próbálunk menni, akkor esetlegesen felhígulnak, banálissá válhatnak. Igazán drámai helyzetbe sem kerülhetnek – ugyanezen okokból kifolyólag. Nehéz rajtuk „fogást találni”, nehéz őket úgy „közölni”, hogy közben megmaradjon az a szikárság, tömörség, ami a Pilinszky-féle versvilágban a legerősebb, ami költészetének sajátossága. Ez nemcsak a színpadon konkrétan elhangzó versekkel kapcsolatban mondható el, hanem valójában ennek a költészetnek – akár más eszközökkel történő – színpadra való leképezéséről is.

Ma már pl. egy verset adekvát zenei környezetbe helyezni, vagy „megénekelni” ugyanakkora kihívás, mint amennyire természetes volt a régi időkben, hogy ez a kettő összetartozik. Hasonló folyamatok zajlanak le a színház és a társművészetek között is.

Ezek a kérdések, gondolatok folyamatosan ott motoszkálnak bennem egy ilyen jellegű vállalkozásnál, nemcsak az alkotói munka során, hanem még az előadás elkészítése után is.

– Az előadás hat szereplője igazából sokkal több, mint hat szerepet játszik. Ez egy alapvető koncepcionális elképzelés volt, vagy idő közben alakult így?

Koncepcionális. Valójában az előadás erős váza papíron készen volt a próbák megkezdése előtt, azzal együtt, hogy ki milyen „szerepben” – vagy inkább karakterben, formában, stációban – fog megjelenni. Az Éjidőben nem igazán beszélhetünk szerepekről a szó klasszikus értelmében. A fel-felbukkanó figuráknak, lényeknek, „kreatúráknak” nincsenek hagyományos értelemben vett jellemvonásaik, nincs végigkövethető útjuk, inkább sors-töredékek. Mint ahogyan az előadásban magában sincsenek klasszikusan kidomborított drámai helyzetek, konfliktusok, párbeszédek, hagyományos cselekményszál. Inkább kitartott pillanatok ezek, kifeszített képek mozaikja.

– A előadásban a gyerek marad mindvégig gyerek. Ez hangsúlyozza a darab ártatlanságba csomagolt állandóságra és stabilitásra irányuló célkitűzését?

– Látszólag valóban van egy állandó karakter, egy kulcsfigura az előadásban, a Kisfiú személyében. Az Ő lelkében, álmaiban, világában vagyunk, melyeket a félelmeiből, vágyaiból sző. Az ebben a világban megjelenő lények az Ő lehetséges énjeiként, stációiként is értelmezhetők (mint pl. amikor saját felnőttkori énjével találkozik, vagy amikor „megöregszik”).  A gyermeki én-je még ártatlan és ártalmatlan (és ebben a tiszta állapotban bölcs is), és ha úgy tetszik, igen, ehhez az állapothoz az „állandóságra” és „stabilitásra” való vágyakozás is hozzátartozik. Főként abban a tekintetben, ahogy az ember arra vágyakozik, hogy bizonyos „normák” stabilan végigkövessék az életét a későbbi életszakaszokban is. Ám – mint tudjuk – sajnos ez nem egyszerű, és nem is így történik.

Nem elsősorban a társadalom által ránk szabott normákra gondolok, hanem az emberben mélyen gyökerező alapvető emberi törekvésekre, „szabályokra” – vagy akár azokra a tulajdonságokra, amelyek az embert emberbőrben tudják tartani, s amelyek gyermekkorunkban még talán mindannyiunkban ott lapulnak, mint esély, vagy lehetőség.

– Az Éjidő kaleidoszkóp jellege arra is utal, hogy minden csak változás, vagy átmenet, vagy van, ami állandó?

– A töredékes szerkezet egyrészt a Pilinszky-drámák hangulatának, szerkezetének megidézése, másrészt reflektálás arra, amiben élünk, ami felé haladunk. Bizonyos erkölcsi kérdéseket, miheztartásokat alapvetésként illene kezelnünk, lehetőleg az életünk minden szakaszában, függetlenül a bennünk, vagy a környezetünkben történő különféle változásoktól. Ehelyett az ember mindent elárul, ami még tartást adhatna neki, elvesztette méltóságát, elfelejtette mit jelent a mérték, az érték, a tisztelet, a hit.

Akárhogy is rázogatjuk össze azt a „kaleidoszkópot”(ha már ez a szó találóan felmerült), vagyis akárhova „bökünk” a múltban, jelenben, arra bukkanunk, hogy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, mindenen átgázol, minden alapvető morális szabályt megszeg, s azután csodálkozik, hogy otthontalan ebben a világban.

A magány és számvetés, a jelenkor emberének elidegenedettsége,  elmúlás és elengedés, önvizsgálat és önkeresés, üdvösség, remény, irgalmasság és kegyelem, de mindenekelőtt az  otthontalanság és a hazatalálás vallási gyökerű élményei ugyanúgy, ahogyan Pilinszky versvilágát, az előadást is végigkísérik?

– Az alkotói munkát, a keresést, a felkészülést, az anyagra való ráhangolódást mindenképp.

Ezek a fogalmak többségében itt lengenek körülöttünk akkor is, ha nem akarunk velük szembesülni. Az Éjidő c. előadás ezek a fogalmak köré csoportosulva kezdett formálódni. Ehhez kapcsolódtak a Pilinszky-verssorok, melyek tűpontosan fogalmaznak ebben a tematikában. Magában az előadásban a felsorolt fogalmak, érzések közül némelyek olvashatóan, érezhetően jelen vannak valamilyen formában – az elhangzó sorokban, a témák kapcsán formálódott jelenetekben, vagy az alkotók, színészek lelkében. Ám a legtöbbjük inkább esszenciális módon szervez egy-egy jelenetet, illetve úgy bukik elő, akkor jut kifejezésre, ha az ember, a néző magában mélyebbre tekint.

– Mennyire kellett törekedned a társművészetek egyenrangú jelenlétére. Ez a fajta színház alkotói habitusodból adódóan természetes módon teremtődött meg?

– Ez egy folyamatos kutatás bennem, nevezetesen, hogy hogyan lehet a színházat alkotó művészeti elemeket olyan módon szervesíteni, hogy ezek egymás függvényében, de ne egymás kárára legyenek jelen. Tehát, hogy a társművészetek egymást megsegítve, erősítve valamiféle organikus egységet alkossanak. A színpad, vagy egy színpadi helyzet mindig kínál, vagy megkövetel egyfajta hierarchiát, az már egy alkotói döntés, hogy az ember ezt elfogadja-e, vagy esetenként más utat választ, más megoldással kísérletezik. Néha sikerül, néha pedig megmarad egy jobb vagy rosszabb kísérlet szintjén, ami pedig alkalom arra, hogy ezt kielemezzük és tanuljunk belőle. Szerencsére voltak és vannak olyan alkotók, akik még úgy tekintenek a színházra, mint a művészetek találkozásának a helyére, s ezektől a mesterektől sokat tanulhatnak azok, akik hasonló törekvésekkel közelítenek a színházhoz.

– Vannak, voltak inspirációs forrásaid, olyan alkotók akik többé-kevésbé hatottak az előadás atmoszférájának megteremtésére?

– Sokszor nehéz visszakeresni, hogy egy-egy megoldás, jelenet miből indult ki konkrétan, és milyen stádiumokon, alkotói fázisokon ment keresztül, míg véglegesedett. Inspirációk sok helyről érkezhetnek, kezdve az adott költőtől, melyet a saját szűrőmön (élményeimen, gondolataimon, kétkedéseimen, álmaimon, vízióimon) áteresztek. De érnek „külső ingerek” is, képzőművészeti, zenei élmények, és nem utolsó sorban olyan színházi alkotók munkásságának tanulmányozása, akiket követendőnek gondolok. Az Éjidőnél mindezek mellett komoly inspiráció volt az előadás felkészülési folyamatát megelőző elméleti kutatómunka is, melyet a doktori értekezésem megírásához végeztem el a társművészetek szerepéről a színházon belül, illetve magáról az összművészetről.

– Értelmeznünk kell az előadást, vagy elég ha átadjuk magunkat a flow élménynek?

– Legszívesebben az mondanám, hogy nem kell értelmezni, de persze ez így nem fedné a valóságot. A nyugati gondolkodás arra szoktatott minket, hogy általában mindent az értelmünkkel közelítünk meg és próbálunk megfejteni. Tehát mindent igyekszünk értelmezni, összekötni, megérteni. Természetesen szükség van egy átfogó, kapcsolati rendszerekben működő gondolkodásra, de emellett az embert egy csomó minden más is működteti, mint pl. az ösztönei, érzelmei, vágyai, és sorolhatnánk. A művészet pedig alkalmas arra, hogy mindezt felbolygassa, megpendítse az emberben. Ezért is hiszek abban, hogy a jó színház sem csupán az értelmet célozza meg, hogy az a jó színházi törekvés, amely mer máshová is hatni, más eszközökkel is operálni, mint pl. csupán a szó, a beszéd. Sokkal mélyebben ül bennünk számtalan dolog, melyek éppen úgy hozhatók felszínre, ha átengedjük magunkat bizonyos hatásoknak, akusztikai, vagy vizuális élményeknek, és nem törekszünk feltétlenül ezeket kauzális rendszerekbe helyezni.

Így inkább azt mondom, annak örülnék, ha az Éjidőt nem csupán értelmezné a néző. Természetesen a Pilinszky-sorok olyan erőteljes textuális tartalmak, melyeket meg is kell „érteni”, miközben egy nagyon szuggesztív költészetről van szó, amely sokszor éppen a szavak hiányával operál, képeket láttat, sok esetben épp a vizuális érzékenységünket célozza meg. Talán éppen ennek okán lehet az alkotóemberben egy örökös dilemma, hogy vajon szabad-e, kell-e egy ilyen zárt rendszerű vers-világot beemelni a színpadra (még azután is, hogy ezt a műveletet már valójában elvégezte).

Sirbik Attila

 

Regionális Kreatív Műhely (Magyarkanizsa): Éjidő, rendező: Mezei Kinga


Címke: , , , , , , ,
2020.09.28 - tiszatáj

ALBERT CAMUS: A BOLDOG HALÁL ÉS AZ IDEGEN 
1936-ot írunk. Camus huszonhárom éves, és befejezte filozófiai tanulmányait Algírban. Követhetné Sartre példáját filozófiatanárként, ám tüdőbaja ebben megakadályozza. Szenvedélyesen veti bele magát a színházi életbe. Közben ír, az 1937-ben megjelenő Színe és visszáján dolgozik. Ugyanakkor egyre inkább foglalkoztatja egy regény megírásának gondolata, aminek nyomait a Carnets I lapjain láthatjuk […]

>>>
2020.09.23 - tiszatáj

FELKÉSZÜLÉS MEGHATÁROZATLAN IDEIG TARTÓ EGYÜTTLÉTRE 
Leheletfinom, csaknem éteri dimenziókban járó romantikus történetet készített Horvát Lili. A szociodrámai felhangokkal élő Szerdai gyerek után az idei Venice Days-szekcióban landolt Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre zömmel parányi rezdülésekre, definiálhatatlan érzésekre összpontosító, olykor az európai modernizmus vagy posztmodern éra leleményeiből kölcsönző, alig észrevehető hibákkal rendelkező mestermű… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.23 - tiszatáj

INTERJÚ MOLNÁR T. ESZTERREL
Pár héttel ezelőtt, a Grand Caféban mutatták be Szegeden Molnár T. Eszter Teréz, vagy a test emlékezete című regényét. Három elbeszélő, három Teréz, akik mind három nyelven próbálnak kitörni a hallgatásból és beilleszkedni egy-egy új közegbe. Egy összefont regény, amely szótár is egyben. Kézikönyv a kitörölhetetlen múlt és az üldözött jelen összeegyeztetéséhez… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2020.09.21 - tiszatáj

Szokatlanul keresztezett, részben helyszíni, részben online kötetbemutatóval zárta a nyarat a Törzsasztal Műhely a Jazz Kocsmában. A szlovákiai Peredről online bejelentkező Mucha Dorkát Bencsik Krisztina kérdezte a közönség előtt Puncs című kötetéről, a felolvasás hangulatát pedig Török Dénes alapozta meg zenéjével. A hibrid, inter- és multimediális bemutató után a szerzőt a Puncsról, új ifjúsági és jelenleg készülő regényéről kérdeztük… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

>>>
2020.09.20 - tiszatáj

Baka István (Szekszárd, 1948. július 25 – Szeged, 1995. szeptember 20.) költő, műfordító.

>>>
2020.09.18 - tiszatáj

RADU ȚUCULESCU: SZTÁLIN, ÁSÓVAL ELŐRE!
A Sztálin, ásóval előre! cselekménye két szálon fut. Az első főszereplője egy falun élő fiú, Adrian, aki az öt- és tizennégy éves kora között megélt élményeiről számol be. Ezek közül az első Sztálin halálhíréhez kötődik, az utolsó pedig a Ceauşescu hatalomra kerülése előtti évekhez. A naiv gyermeki nézőpont már a bevezető történetekben sem érvényesül maradéktalanul, a beszámolókat időről időre olyan utalások szakítják meg, amelyek az elbeszélteknek retrospektív jelleget kölcsönöznek… – HLAVACSKA ANDRÁS KRITIKÁJA

>>>
2020.09.17 - tiszatáj

RELIC (2020)
Bűntudat és személyes élmények szülték Natalie Erika James nagyjátékfilmes debütjét: japán származású, tradicionális ázsiai házban élő nagymamájának demenciája sarkallta alkotásra, miután hosszú ideig kapcsolatba sem lépett a rokonával és 2013-as találkozásuk idején az idős hölgy már fel sem ismerte őt. A Sundance-en, később VOD-on bemutatott Relic-ben a fájdalom és a tehetetlenség összes árnyalata kíméletlenül ott bujkál, ránk törve akkor is, amikor legkevésbé szeretnénk… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.09.14 - tiszatáj

BOJÁR IVÁN ANDRÁS BESZÉLGETÉSE TÉREY JÁNOSSAL
Most is azt gondolom, hogy ameddig nekem így nem lesz Trianonhoz közöm, addig nem tudom azt a bizonyos Trianon-színművet megírni, még akkor sem, hogyha Vidnyánszky Attila telefonálna személyesen, és milliókat kínálna föl ‒ erre persze nem fog sor kerülni. Szóval ez az én válaszom arra, hogy a kísérletező művészszínház foglalkozik-e nemzeti sorsproblémákkal. Szerintem igen, ki-ki a maga módján. Valamiért mégis szeretik odaírni, hogy ez akkor most konkrétan ez. Lehet, hogy tényleg az, és ez nekik valószínűleg hasznavehetetlen, ha egy konzervatív játszóhelyre gondolsz. Adja Isten, hogy ne így legyen…

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő