Esse Bánki Ákos & Rajcsók Attila

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

Esse Bánki Ákos, festőművész és Rajcsók Attila, szobrászművész kiállítása

2019. 11 .29 – 2020. 01. 31.

Art Salon / Társalgó Galéria

1024 Budapest, Keleti Károly u. 22.

Abafáy-Deák Csillag: Képzeletbeli utazások

Esse Bánki Ákos egyik festményén (no.1) mintha a CERN (Európai Részecskefizikai Laboratórium) részecskegyorsítójának sok kilométeres alagútjába kerültünk volna be, ami egy új dimenzió felé ragad magával, de utunkat állja a terem közepén a festő installációja, egy áttetsző építmény üvegfal sorozata. Mintha egy komputer tomográfia szeletsorozatából látnánk öt darabot. A komputertomográfia a hagyományos Röntgen-átvilágítási technika továbbfejlesztése. A tomográfiás felvétel esetében vékony, síkszerű röntgensugár-nyalábbal világítják át a vizsgált objektumot, a mögötte elhelyezett detektor egy vonal mentén érzékeli, hogy a sugárnyalábból hol és mennyi nyelődött el.  Mintha a nagy hadronütköztetőben lezajlódó események nyomába eredne Esse Bánki, hogy látleletet vegyen fel a történésekről, az anyag, a fény, az energia változásáról.

Esse Bánki nem CT-t készített, de mégis van hasonlóság ezzel a technológiával, az üveglapokon (vastagított plexi) látható formák, színek nem festmények, hanem fotótechnikával készültek és nyomtatással kerültek a felületre, tehát azt is mondhatnánk, fénnyel íródtak. Nem képregény, inkább egy film másodperc törtrészénél rövidebb idejű felvételei. Egy emberi alak is áttetszik a lépcsőzetesen egymás mögé felállított lapokon. és ez egy olyan lépcső, amely vízszintesen halad, következik egymás után és mégis felfelé vezet. Esse Bánki is átvilágít, mint a röntgen vagy a CT, és mi is, nem megmérettetünk, hanem megvilágítódunk, ahogy nézzük az installációt, de nem világosodunk meg, hanem inkább úgy érezzük, tükröt tart elénk a művész, ami nem feltétlenül kellemes.

A kiragadott egyes lapok, vagyis a rétegek, részletek titokzatossága villan be, amiből egész életünk áll és talán csak halálunkkal áll össze egy egésszé, de még akkor se teljes az egész, mert kapcsolódik múltunkhoz, elődeinkhez és a jövőhöz is, az egész nagy univerzumhoz. Párhuzamos talpfákon áll az installáció, ami az installáció rögzítését szolgálja, nekem ez a vasúti talpfát idézi meg, utaznak a rétegek, a felmérhetetlen pillanat képei, amelyek továbbgondolhatók, síneken állnak, csúsznak, talán részecskelassító lenne? A falon a mesterkép, az installáció statikus variációja, ami mégsem állókép, egy műterem, itt világosabban látjuk a lépcsőt, ami fölfelé vezet, egy ajtóhoz, tehát van tovább, csak ki kell nyitni az ajtót. Bátran.

A festmények színei hidegek, zömében kék és zöld, mégse a hidegséget érezzük, inkább a kristályok csillogását, facettáit. Yves Klein képzőművész, az égbolt kék színének szerelmese egy saját feltalálású kék árnyalatot szabadalmaztatott, ez a különböző festékkeverékekből kikísérletezett szín lett a Nemzetközi Klein Kék (International Klein Blue, IKB) és a művész kizárólag ezzel a színnel dolgozott. Esse Bánkinál csak domináns a kék, amit mesterien vegyít legtöbbször a zölddel, de nem kizárólagosan csak azzal. A kék és a zöld, az ég, a tenger és a zöldellő természet színei, a mozgásé, megújulásé. A falakon belső terek, üvegfalú felhőkarcolók, az urbánus világ magánya, szürke híd, majd egy állomás, vasútállomás. Megállunk. Indulunk és nem érkezünk meg. A sínek összefutnak a távolban, de nem biztos, hogy ez a párhuzamosok találkozása, nem egy új más világba vezet az út. Embereket nem látni. Vonatot se. Mi járunk a tereken, a lépcsőkön.

Ezeket a festményeket és az installációt látva feltehetjük a kérdést, hogy kerül az alma az asztalra, jobban mondva a nagyon sok alma a kiállítótérbe. Válasz lehet, hogy ez is időutazás, mert nem ismerünk még egy olyan tárgyat, amely egész történelmünkön, a teremtéstől a tudományos felfedezéseken át a technológia csúcsmodelljéig szimbólumként végigvonul. Kicsi és nagy alma, és felezett, hámozott, negyedelt, égbe törő almacsutka. A teljességet szimbolizálja, helyesebben a teljesség hiányát. A magház az ötágú csillagot (pentagram), a szétágazó, de mégis egységet alkotó tudást is jelképezi. Paris almája viszályt szított az istennők (Aphrodité, Héra és Pallasz Athéné) között, és ennek a viszálynak eredménye lett Trója eleste. Az ókeresztény és bizánci ábrázolásokon a Paradicsomban álló jó és rossz tudásának fája még fügefa volt, csak később került be az almafa a mítoszba. Ennek feloldása a kereszténységben Jézus megjelenésekor történt meg, a gyermek Jézus több ábrázoláson is egy almát tart a kezében, ahogyan Mária is ezt teszi. Ez az alma már a bűnöktől való megszabadulás, a megváltás jelképe.

Az alma megtartotta szerelmi szimbólum jellegét, a keresztény korszak irodalmában, népmeséiben vagy szokásaiban is. A népmesék égig érő fája vagy világfája is gyakran almafa és az esküvőhöz fűződő szokásokban olykor a lánykérésnél az alma a közvetítő. Az alma a politikában is megjelent, a teljesség jelképeként, a királyok a jogar mellett az ún. országalmát tartották a kezükben. Sok vallási rítushoz hozzá tartozik, hogy az ünnepeken az asztalra annyi almát kell tenni, ahányan részt vesznek az ünnepen vagy ahányan vannak a családban. Így ez a gyümölcs egyúttal az összetartozás szimbólumává is válhat. A hagyomány szerint Newtont a fejére esett alma vezette el a gravitáció elméletéhez.

A budapesti Millenáris parkban a látogatók több éve megcsodálhatják Rajcsók Attila köztéri szobrát (Almacsutka, 2009), a fémszálakból készített három méter magas alkotást, aminek kicsinyített mása most a galériában kissé nehezen találja meg a helyét. A monumentalitás nem a mérettől függ, a tárlaton talán nincs elég levegője. Rajcsók játszik a méretekkel, kis- és nagyobb méretű, penészzöld csutkái borzongató érzést kelthetnek a nézőben, enyészet, mint memento mori, de látunk tálba helyezett olyan csutkát is, ahol szinte provokatívan, buján ott piroslik még egy kis rész, hozzánk szól, még élek, harapj belém.

Rajcsók időutazó, Swift (és nem Gogol) köpenyéből bújt elő. Felnagyított, piros fejű vagy körtefából faragott égigérő csutkát is látunk, liliputiaknak érezhetjük magunkat ezek között sétálva. Bonyolult test a csutka, egyszerre igaz, jó és szép, sőt hamis, vagyis nem-igaz. Bálvánnyá, idollá válik, a csutka által és a csutkaságban a valósággal találkozunk, mintha egy kirakodóvásáron lennénk, ahol ezerféle mütyürrel és szeméttel szembesülünk. Rajcsók  kicsinyítésében-nagyításában meseszerűség is lappang, sőt Swift-i irónia és groteszk látásmód. Nála a csutka természeti képződmény, mintha a szél és a víz formázta volna az almát olyanra, amilyen lett. A hiány nem teremt bizonytalanságot, minden egyensúlyban van vagy kerül, a csutka helyzete sziklaszilárd, ha olykor az az érzésünk, hogy minden a fejetetejére állt, borul a szisztéma, tarthatatlan az adott állapot. Az emberi építményeket és más emberi közbeavatkozást tükröző tárgyakat általában nem tekintik a természet részének. Rajcsók csutkái felülírják köznapi gondolkodásunkat. Ismerek egy olyan festményt, ahol az alma körte árnyékot vet, groteszk gondolat. Rajcsók körtefából farag almát, almacsutkát, vagy fémszálakból építi fel, vagy bronzból önt formát. A kiállított hámozott alma a bronzöntés mintadarabja.

Az emberiség kiharapott egy darabot az almából, ami a tudás fáján termett. Nem elég jól sáfárkodunk a tudásunkkal, és romboljuk környezetünket, de tudás, fejlődés, új technológiák nélkül sem élhetünk. Nem hiába lett az egész világon ismertté a kiharapott alma az Apple cég emblematikus logója. Így az alma a paradicsomot jelképezi, és egyben az újabb bűnbeesést, a természet rombolását is.

Schiller rohadt almát szagolgatott, ha ihletet akart kapni. Mégsem lerágott csont (csutka) a bibliai időkből indult almasztori, Ezt bizonyítja ez a kiállítás is. Újból bele kell harapnunk az almába, hogy ihletet kapjunk a jövőnket illetően?

Kölüs Lajos: Fény-turmixtól a magházig

Keresem a kapcsolatot a két művész alkotásai között. Rajcsók a hiányra épít, Esse Bánki a nem látható, de láthatóvá tett vonalakra, fénycsíkokra, fénypászmákra. A csutka mint hiány. Van egész alma is, kivágva egy rész belőle, egymás mellett vannak, rész és egész, az egész mint hiány. A rágás nyomai, az égig érő csutka, mint Jákob lajtorjája, felfele kell nézni. Bevillan Az öreg halász és a tenger című regényből a nagy fogás, az óriási marlin, amiből nem maradt más csak a csontváz. Rajcsók nem a helytállás és az akaraterőt helyezi művei középpontjába, hanem a hulladékot, egyúttal a természet arcát is megmutatva, mi vár a létezőre, legyen az gyümölcs, legyen az ember. Mi a vonzó a hiányban, a hulladékban? Hogy ritkán nézünk szembe velük? Mindenünnen a klímaváltozás, a környezetszennyeződés hírei jutnak el hozzánk. Konyhamalacunk hol gép, hol állat. Helyettünk is emésztenek, pusztítanak. Rajcsók nem játssza ki a paradicsomi almát, a bűnbeesés mítoszát.

Hófehérke mérgezett almába harapott, mi jobb sorsunkban bio-almába haraphatunk, féregmentes. Rajcsók távol tartja műveitől a férget, de alkotásai megidézik Petőfi híres sorait:

Egy gondolat bánt engemet:/ Ágyban, párnák közt halni meg!/ Lassan hervadni el, mint a virág,/ Amelyen titkos féreg foga rág;/ (Egy gondolat bánt engemet). A csutka a véget, a halált szimbolizálja. Hogy ennyi csutka láttán Ádám csuklana-e, nem tudom, mert nem minden férfinak látszik az ádámcsutkája. Az egyik legszebb darab felső része piros, kimosolyog a tálból, sőt a klasszikus kánonból is, abból a kánonból, amely szerint nézzük, látjuk a világot, vagyis szépnek, jónak.

Nem gyümölcsérés, hanem gyümölcs-éra van, mindenféle formában látunk csutkát. A csutkaság mint fogalom, talán nem is létezik, ha igen, nincs még feldolgozva lexikonszerűen. A rút többnyire a szépség ellentéte. A csutka mint a rútság, a torzulás egyik formája, Rajcsók érzékien formázza mindegyik aszimmetrikus, diszharmonikus változatát, a csutka banális ikonográfiáját, váratlan képzetét nyújtva gondolatainak. Nem érzem visszataszítónak egyik csutkát sem. A csutka-látvány groteszk és talán kellemetlen érzést kelthet sokakban.

Rajcsók romantikusabb alkat, nála a pusztítás, az evés nem a gyilkosság képzetét keltik, inkább az elmúlásét, kijózanít, kiűzettünk ugyan a paradicsomból, de magunk felelünk a csutkaságért. A csutka méretével, színével, formájával, alakjával (részekre tagolódásával, a körvonalakkal, keménységével, puhaságával) játszik, miközben láthatóvá teszi a hiányt is. A csutka nem ad hangot, de más hangja lehet, ha fémszálakból készült, vagy bronztányérban lapul. Itt a csutkának nincs szaga, illata, képzeletünkön múlik, érezzük-e vagy sem a rothadást szagát.

Rajcsók a giccset is megidézi, természetesen szándékosan, mert provokálja a nézőt, annak naivitását, a csutkának állít emlékművet. A fognyomokat látjuk, a nyomokat, a szocreál abszurdját.  Rajcsók kacsint egyet, nem kell bedőlni minden giccsnek. Bedőlünk, mert a csutkák által kilép az antropocentrikus világképből, műveinek tárgya nem maga az ember, hanem egy test, amely valamikor élő volt. Bár hozzáteszem, a harapás nyomok emberi fogakra utalnak, sőt faragó szerszámra. Ha a csutka mint test szimbolikáját keresem, akkor odáig jutok, hogy a csutka a kozmoszt, a földet is jelképezi (jelképezheti). Tovább görgetve a gondolatot, ökológiai lábnyomot látunk, pontosabban száj(harapás)-nyomot?

Fújjunk sznobriadót Rajcsók csutkáit látva? A csutkákban az apokalipszisre utal?  A pusztulásra, a végveszélyre? Nem inkább játék az egész, formajáték és önkifejezés? Duschamp óta bármi lehet a kiállítás tárgya, egy csutka is, mivel a Paradicsomra utal, és az Elveszett Paradicsomra (Milton) is, szimbolikája számos értelmezési dimenziót megnyit, felidéz.

Esse Bánki alkotásai bennem a Mátrix film világát idézik fel. A belső tudatot, hiszen a virtuálissá váló világban a belső tudati élmény jelenti majd a valóságot, a valóság helyébe lépve. Belül látjuk és tapasztaljuk meg a világot. Mintha arra kérdésre kellene válaszolnunk, hogy milyen színű a nap? A napot …ugyan sárgának látjuk, de igazából szivárványszínű, amiből a zöld a legerősebb, de ettől még fehér. Kedvenc színe a kék, a zöld. A kék sokak kedvence, alapszín. Felettünk a kék az égbolt. A művész új iránti felfokozott érzékenységével (megszokott látásmódunkkal szembe menve a látvány ambivalenciáit érve tetten) az üvegből épült világváros fényeit keresi, kutatja, és láthatóvá teszi. Mintha lézerfénnyel pásztázná a légkört, az épületeket, az üvegportálokat, az ok-okozati viszonyokat ugyan elrejti, de szemünk elé tárja az eredményét, a fényalakzatokat, amelyekben a vizuális gondolatait rögzíti.

A kontúrok áttetszőek, egymásba folynak, miközben hiányok keletkeznek, sávok, vonalak futnak, pótolják, kiegészítik a hiányt. Úgy jön létre a tér, hogy látjuk a mélységét, legyen az fenn vagy lenn. Minden csillog, az üvegfalak visszaverik a fényt, káprázik a néző szeme, szinte nem lát semmit, csak érzékeire hagyatkozhat. A forma válik láthatatlanná, mintha elvarázsolta volna a festő, méghozzá szemünk láttára. Hideg fények futnak, a társtalanságot érzem ezekben a fényekben, a hiányt. Egyúttal a függést is, ahogyan látjuk a világot, ahogyan befogadjuk. Réseket látunk, nem vesszük észre az egészet. Ennyiben Esse Bánki párbeszédet folytat Rajcsókkal.

Esse Bánki hatásvadász lenne? Minden bizonnyal az is. De nem ez a lényeges momentum, hanem az, hogy mi nézők részesei vagyunk ennek a tükör-üveg világnak, sőt létrehozói, elszenvedői, használói is. Kívül is vagyunk meg belül is. Eksztatikus látásmód Esse Bánki látásmódja. Mondhatnám azt is, hogy pszichodelikus, droghatású. Szilánkos látásmód, töredezett, mintha maga a világ lenne az, szilánkos, töredezett, hiányos. Egy mozdulat, és minden összetörik, minden darabokra hullik. Mintha Esse Bánki a hazugság világát építené fel, másképpen mondva, mintha a hazugságok világát látná át és meg, LSD nélkül.

Az információk világában élünk, sokszor feldolgozhatatlan adatokat kapunk, olvasunk. Rendszereznünk kell, selejtezni, kiválogatni, lényeglátátással. Esse Bánki erre tanítja a nézőt, hogy válasszon és kiemeljen valamit a látványból, az egészet. Bármennyire is sokarcúak a festmények, egylényegűek, a fényvisszaverődés módjait látjuk, a tükröt a tükörben, benne képmásunkat.