Mit tehetünk magunkért?

Sokféle ötlet felmerül, hogyan lehetne megállítani a klímaváltozást okozó széndioxid légkörbeni növekedését. Például ne együnk húst, remek ajánlatok vannak a húsízű növényekből készült hamburgerre, sokan a tücsökpörköltet is megpróbálnák, ne használjunk műanyag pálcikákat és zacskókat, járjunk sokat gyalog és hagyjuk ki a repülőutakat, leginkább pedig maradjunk otthon, mert energetikailag az a legolcsóbb. Ezek nagyon praktikus tanácsok, a turistáskodás régóta a begyemben van nekem is, de merjünk nagyot álmodni és ne vizsgáljuk meg a különböző álmok ökológiai lábnyomát. Nyilvánvalóan arról kellene beszélni, hogyan lehet gyorsan a szükséges méretűre szorítani az ipart, mert a kulturálisan folyamatosan pumpált „ha meguntuk, el vele, így jutunk csak felfele” hiedelmet (még Huxleytől* származik a szép mondás) kellene egy másikkal, sokkal konzervatívabbal felváltani, amely a régi, a használt, a bevált, a tartós dolgok használatára és megőrzésére buzdítana. Ha lemondanánk az egyre növekvő szükségtelen fogyasztásról. Szükséges csak az, ami élelmet, hajlékot és némi közösségi szórakozást ad, minden más szükségtelen, és kenyeret eldobni óriási vétek, mint volt az én gyerekkoromban, kiszabadulhatnánk a technológia rabságából. Ha a média az egész világon elkezdené az új hiedelem propagálását és nem jelenhetne meg olyan kommunikáció, amely az újról, jobbról, fényesebbről, eldobhatóról szól, sokat tehetnénk az ipari őrület mérséklésében. Gondoljunk például a reklámokra. Ezek nyilvánvalóan a technológiai őrjöngést szolgálják, mert értelmetlen fogyasztásra buzdítanak, vegyél, mert olcsóbb, jobb, újabb, szebb és ilyen még nem volt. Mi lenne, ha valamilyen globális egyezséggel betiltanák az összes reklámot? A legelső haszon, hogy kellemesebb lenne TV műsorokat nézni, bár, ha egy-egy adást megszakítás nélkül nézhetnénk végig, lehet, hogy hamarabb rájönnénk, milyen szarok amúgy. A másik haszon az lenne, hogy mérséklődne a divatos termékek, telefonok, autók, ruhák, cipők iránti kereslet. Új cipőt akkor venne az ember, amikor a régi már javíthatatlan, és neki magának kéne megkeresni azokat a boltokat, ahol ezeket árulják. Az öregek még emékeznek a „cipőt a cipőboltból” nagyszerű szlogenjére az ötvenes évekből. Ma már láthatjuk, mennyire haladó és emberbarát volt ez a jelszó, nem buzdított felesleges fogyasztásra. Egyes állítások szerint a légkörbe lépő széndioxid 14 százaléka a ruházati ipar miatt van. Hűvösebb éghajlaton szükség van ruhára, de azt addig lehet hordani, amíg le nem szakad rólunk, csupán el kell hinnünk, hogy a viseltes ruha előkelő, mert régi. Nekem van egy kertész kabátom, ami kb. 30 éves, persze nem koptatom mosással, az is az éghajlat ártalmára van, de még tökéletesen működik. A szennyező anyagok időnként nagyobb foltokban leválnak róla, így nem vastagszik, bár folyamatosan piszkos mondja a feleségem, én csak földesnek gondolom. Az pedig segíti a mikorelemek terjesztését a kertben. Mindenkinek ajánlom.

Csányi Vilmos

* Aldous Huxley: Brave New World. Chatto and Windus Ltd., London, 1932. © Mrs. Laura Huxley