Tiszatájonline | 2020. január 4.

François Fiedler Képpraxisok 2 című kiállításáról

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A vászon és a szemlélő között van a kép, mondta Fiedler. Mást látunk messziről, és mást látunk, hogyha egészen közel megyünk az alkotásához. Legjobb lenne megérinteni, végigsimítani a kép felületét, amelyek olykor domborműként is értelmezhetőek. Teszi ezt a vastag gipsz alapozás, a gyakran egyenesen tubusból kinyomott tömérdek festékréteg, ezek megdolgozása, visszakaparása, majd újra felhordása, rétegezése […]

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

François Fiedler Képpraxisok 2 című kiállítása

2019. 12. 04 – 2020. 02. 02.

Műcsarnok

1146 Budapest, Dózsa György út 37.

 

Abafáy-Deák Csillag: A jelen fényei

A kép nem a vásznon van, hanem a vászon és a szemlélő között
(François Fiedler)

A vászon és a szemlélő között van a kép, mondta Fiedler. Mást látunk messziről, és mást látunk, hogyha egészen közel megyünk az alkotásához. Legjobb lenne megérinteni, végigsimítani a kép felületét, amelyek olykor domborműként is értelmezhetőek. Teszi ezt a vastag gipsz alapozás, a gyakran egyenesen tubusból kinyomott tömérdek festékréteg, ezek megdolgozása, visszakaparása, majd újra felhordása, rétegezése. Mintha vissza vinne a múltba, de mégis egy teljesen új útra terel bennünket a művész.

A kissé félhomályos termekben olyan érzésem támad, mintha egy hatalmas barlangrendszerbe tévedtem volna, és akaratlanul felidéződik Fiedler vonzódása a barlangrajzokhoz, melyekhez munkáiban többször visszatért, miközben mindig a szabadban festett, természetes fénynél. Itt annak ellenére, hogy a barlang szó felidéződött, a viszonylag sötét képeken mégis a fény dominál, a cseppkőbarlangok világára is asszociálhatunk, ahol az idővel egymásra rakódott cseppek alkotják a csodálatos, egymáshoz nem hasonlító alakzatokat, amelyek az idők végezetéig formálódnak, befejezetlenek, ahogy Fiedler is hosszú időn keresztül dolgozott képein, alakította őket.

A hatalmas termek a szabadság levegőjét árasztják. A rücskös felületek hatása gyakran monumentálissá teszi a képet, mintha vulkán dolgozna a mélyben, csak kisebb repedéseket, dudorokat okozva, mintha a kitörés még váratna magára, de a lehetőség ott lapul, az energia dolgozik, forrong a mélyben, csak ideig óráig nyugszik.

Szélvihar is átsöpör a képfelületen, nagyváros fényei fölött repülünk szélviharban, csak áttetszenek a fények a felkavart, felhős, ködös tájon (Hangulat dátum nélkül). Ritkán olvashatunk a kép mellett címet és a dátumot, de itt a dátum nem létezése is a címhez tartozik. A hangulat időtlen, nem órával, perccel mérhető, a hangulat egy alapérzés, bennünk játszódik és ez átjön a vászon és miközöttünk, ha oda tudunk figyelni. Látunk egy 1970-es Hangulat című képet is, emberarcot sejthetünk a sok vonal mögött, rejtőzködést, vagy valami nem megmutatni akarást, a hús színe keretezi a fejet, de egy fekete, tökéletlen ovális kör is beleszövődik az arcba, mint egy kiáltás. A jövő fényei (1967) villámlásként hatnak, rajzolatuk akár embrió is lehetne, a születést jelképezve.

Kör és körök, megtépázva, kitüremkedve, egymáshoz simulva, magukba rejtve titkokat, nagy vörös szalag, egy része leválik a képről, de nem szabadulhat, messziről a kép akár egy szélzsák is lehetne. Az Infinité végtelen kört formáz, hullámokkal, csomókkal, dátum nélkül ez is. Az új esély szerencséje többértelmű jelekkel teli, majd egy piros kör, elmosódott vonalat húz maga után, mint egy nagy sóhajtás ó betűje, lehetne száj is, el nem csókolt csók, továbbgurul, kifelé a képből.

Vonalas rajzok, nem gyerekrajzok, hanem barlangrajzok inkább, a leegyszerűsített formák ösztönös frissessége, keresetlensége, aztán jönnek a domborulatok, mocsarak, lápok, szürke és fekete nyomok, madárrajok repülnek, és egyik képen vörös lávarajzolatok, megszakítva törnek fel a mélyből, de nem tudnak összefüggő képet adni, csak szemünk köti össze a vonalakat olvasható figurákká. Majd egy hatalmas monokróm kép, messziről semmi rajzolatot nem láthatunk, nem Malevics fekete négyzetének parafrázisa, ahogy gondolhatnánk, kissé közelebb lépve finom vonalú Nasca-vonalakat fedezhetünk fel, mintha egy nagy madár uralná a vásznat, kiemelkedik a síkból, felemeli a képet is a magasba. Egy vörös kép az ellenpontja lehetne, egyvonalas rajz, szívet formáz talán, piros a piroson, majd bejönnek a színek, karácsony van, átcsillanak a zöldön keresztül a díszes fények, figurák, ünnep van, megtörve a komor színű képek sorozatát.

Fiedler mintha mikroszkóp alá tett testeket, anyagokat (kristályokat) vizsgálna, nagyítana fel, melynek során láthatóvá válnak az anyag polarizációs tulajdonságai: a magas kettőstörés, a fényes harmad-rendű interferencia színek, a tipikusan rózsaszínes, türkiz, sárgás, zöldes. Mintha a nem éles (ragyás, érdes, kérges, durva, foltos), fürtszerű, olykor finoman szálas, sokszor himlőszerűen egyenetlen, zárványos törésfelületeket, a szilánkos hasadásokat, felhőszerű, átlátszó megjelenéseket keresné. Fiedler nem botanikus, de a természet híve és megfigyelője. Mintha szeretne szélárnyékos helyre húzódni, mint a páfrány. Mintázatai bonyolultak, nem mindig követik a páfránylevél központi tengely mentén való elhelyezését. Mintha egy elveszett világba vezetne bennünket a művész, egy vagy több labirintusba. Ez a gömbszerű és vízrajzos struktúra teszi, hogy a kép fókuszpontja bizonytalan, a csapások nyomai, a folyásirányok sugárnyalábos elrendezést mutatnak. Nincs lent és fent, nincs hierarchia. Nézem a sorjádzó képeket, és olyan érzésem támadt, mint amikor ősszel a növények szép lassan visszavonulnak a téli pihenőre, leveleik elszáradnak és leesnek, minden tápanyag visszahúzódik a rizomába (gyökértörzsbe), és a tavasz beköszöntével újra életre kelnek.

Csontváry saját magát a Napút festőjének tartotta, Miró a fények festőjeként aposztrofálta Fiedlert, aki kísérletezik, új képalkotási módszert és technikát dolgoz ki és alkalmaz. Fröcsköléssel, csorgatással, visszakaparásokkal hozza létre a festmény textúráját, amelyet – mint a dörgő égboltot –, sötét felhők és villámló fénycsíkok tarkítják. Az alapozáshoz gipszet használt, és kiszárította, hogy repedezett struktúrát idézzen elő, erre vitte fel vastagon, egyenesen a tubusból kinyomva a festéket. Az így keletkezett felületet karcolta, véste, helyenként visszabontotta, erodálta, dekonstruálta, amivel láthatóvá tette az elfedett, alsóbb rétegeket is, egyfajta derengést, belső fényt kölcsönözve műveinek.(Rockenbauer Zoltán)

Fiedlernél a festmény teremtőereje a formátlanság, amit intuitív módon ragadott meg és fejezett ki. Képeinek textúrája nem lesúrolja lelkünket, hanem lelkünk érdességére figyelmeztet. Terei nyitottak, nem bújhatunk el benne, olyan ház, amelynek nincs fedele, nincs tető rajta, összeolvad az éggel, a végtelennel. Olyan ház, amelynek ajtaját nem lehet elreteszelni, bármit és bárkit befogad, bárki és bármi átjárhat rajta, emlék, szél, fény, ember és állat. Vagyis nincs elkülönülés. Cím nélkül, 1973, 195×114 cm árnyékos testek kavalkádja, semmi sem meghatározott, amorf, szürke és fekete.

A Képpraxisok 2014-es, és a mostani Képpraxisok 2 kiállítás a „képcsinálás” műfajait illeszti egymás mellé. Az előző alkalommal a festészet és a fotográfia áthatásaira, a képkészítő végtelen számú lehetséges nézőpontjából születő egyéni kísérleteire, esztétikai teljesítményére figyelhettünk, míg az idei kiállítás a műfajok sajátosságaira összpontosít. Fiedler tizenévesen (1942–1943-ban) már szerepelt a Műcsarnokban csoportos tárlaton. Mostani kiállítása a művész legtermékenyebb periódusából, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből válogatva állít ki reprezentatív olajfestményeket. Kiállítótársai:Várady Róbert, akinek filozofikus mélységű kortárs figurális piktúráját vehetjük szemügyre. Az apszisban Jankovics Marcell grafikai-, animációs- és könyvművészetét, történelmi, irodalmi ihletésű alkotói munkásságára figyelhetünk, különös tekintettel Trianon centenáriumára. Lukáts Andor, akinek videoinstallációja egyéni sorsok idő- és térbeli kozmosza. Alexander Gyenestől a természettudományból generált grafikai, fotós és plasztikai műveit összefogó asszamblázsait láthatjuk.

A művészetet vállalni kell, mint a végzetet. Számomra nem csak az a fontos, hogy hogyan vannak egymás mellé téve a színek, hanem az emberi tartalom, ami mögötte van. A tragikus emberi küzdelem, ami önmagában véve is szép. A szép hozzákötődik az újhoz és az egészen régihez. Minden, ami szép, egyszer új volt. Ami zavaró, az a félmúlt, mert akadályozza a keletkező jövőt, ezért vissza kell utasítani (Francois Fiedler: „A művészetet vállalni kell, mint a végzetet…”)

Ez retrospektív kiállítás Fiedler mondatait is igazolja, a Kalman Maklary Fine Arts Galéria és a Műcsarnok, valamint a kurátorok (Rockenbauer Zoltán, Makláry Kálmán) példás együttműködése által.

 

Kölüs Lajos: A belső káosz ellen

Úgy vagyok Fiedler festményeivel, mintha egy olyan labirintus-játék részese lennék, amelyben századszorra is meghalhatok, de még mindig maradnának tarsolyomban új életek. Fiedler képei beszippantanak, mintha elrabolta volna az álmomat. Képei, mint a csillagos égbolt, mint egy terra incognita egyszerre másféle, váratlan rendeltetésű.

Mégsem tudjuk, hogy hol vagyunk. Egy holdbéli tájon, egy kiszáradó mocsár szélén, egy guanó-szigeten, ahol már egyetlen madarat sem látni. (…mint pici denevérek, puha/szárnyakon száll a korom,/s lerakódik, mint a guanó,/keményen, vastagon./ (József Attila A város peremén). Mintha romok, rögök között járnánk, vagy összetöpörödött hegyek között, az apró mélyedések, mint völgyek és völgykatlanok néznek ránk, mint a sötétség és fény közti vándorlások térben és időben kiakasztott térképei (Olga Tokarczuk Nappali ház, éjjeli ház). Eltévedtünk volna? Merre is menjünk, merre van észak, merre van dél? Piros jelek csalogatnak, mint tűzfészkek világítanak, talán lakik valaki ott, aki segít, aki befogad. Cím nélkül, 1956, 90×110 cm lehetne akár egy település látképe, mintázata, fehér vonalak szálazódnak, mintha szétrobbantak volna, jegesedés, zúzmarásodás, lerakódás. Cím nélkül, 1956, 113×146 cm úthálózat térképe, piros ponttal, folttal, egy tűlevelű erdőrészlet, áthatolhatatlan.

Fiedler létállapotokat hoz létre, nála a létezés mint pillanat születése és elmúlása jelenik meg, ismétlődésekkel. Képi világa mikro univerzum, léptékarányos, térképszerű. Színnel jelölt világ, szemünkkel olvassuk, fényszívók vagyunk, ragadozók. Fiedler látszólagos céltalansága elkábít, a csend metamorfózisát teremti meg, a süketség és magány sötétségét, picike fehérrel jelezve, a hófödte csúcs messze van, olykor elérhetetlen. Cím nélkül, 1958, 195×97 cm képén folyásirányt fedezek fel, fehér-piros-kék vonalak futnak, nem tudni, hová is vezetnek.

A mindennapokban a dolgok értelmét boncolgatjuk, elemezzük, és közben szembe találkozunk a káosszal, a romlással, a rend folyton leomló falaival, a természet sokarcúságával, a széllel és napenergiával, a levegőhiánnyal, az elviselhetetlen hőséggel, a fogaink között csikorgó, őrlődő homokszemekkel és a szomjúsággal. Fiedler kacskaringós körei, megszakításokkal, nem záródó íveivel, a teljesség emberi igézetét és vágyát hordozzák, egyúttal ellentmondva is ennek az igézetnek és vágynak. Nincs beteljesülés. Cím nélkül, 1960, 195×128 cm képe csillagok csobbanása, tejút, csillagközi világ vagy a szomszéd kertje ősszel, télen.

Fiedlernél a teremtés szakadatlan, a változás hiányos, szaggatott, mintha Isten azon töprengene, mi is következzen, és nem tudja, nem akarja tudni, sem a jövőt, sem a múltat, csak a jelent, a mostat. Ami fontos, az építmény, a szerkezet, a struktúra, akkor is, ha az építmény romos, de látni szerkezetét, elemeit, a rend elgondolt és megalkotott tünékeny világát, a végtelenbe futó határvonalakat, határszéleket. Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland volt (Hankiss Elemér: Az emberi kaland. Egy civilizációelmélet vázlata. Helikon, Budapest, 1997, 225.).Fiedler minden egyes műve maga a kaland, az ismeretlen, a sohasem létezett, öntudatából, ösztönéből ered.

A természet lenyomatait, fényeit keresi, az anyag testpontjait, kiszögelléseit, kezdő és végpontjait, kilátóit, szakadékait, túlvilági dimenzióival együtt. Már rég elvonult az ár, vége a vízözönnek, kiszáradt medrek néznek vissza ránk. Műveiből sugárzik az energia, a kies tájból töltődhetünk fel, mert kötődünk hozzá, a sors kifürkészhetetlensége és bennünk meglévő természetes érzékenységünk okán. Cím nélkül, 1972, 192×97 cm alkotásán gyűrött, rücskös textúrát fedezek fel, akár egy kopott, száladzó gobelin is lehetne

Mintha a lélek kertjében járnánk. Semmi sem utal rá, hogy az, csak a fény, amely olykor éles, törékeny, halvány és fogyó, ösztöneinkben őrizzük, mióta létezünk. A világ tengelye a pillanatok, mozdulatok és gesztusok ismétlődő konfigurációi. Nem történik semmi új (Éjjeli ház, nappali ház, 266. o.). Fiedler empátiánkat teszi próbára és szabadítja fel, a rút világ is világ, a miénk, a sajátunk, a harmónia része. Fiedler új, friss és eleven, tiszta kapcsolatot hoz létre a természettel, a vászonnal, az anyaggal, és velünk, nézőkkel is, akiket alkotásaival arra ösztönöz, hogy a természettel való lelki összefüggések nyomába eredjünk. Mi vagyunk a teremtők és a teremtettek is. Ez a világ rajtunk is múlik, ha velünk is múlik el.

Fiedler tájaiban a feltámadás nem egy pillanat, hanem örök. Infinité, dátum nélkül, 116×86 cm sárga, rogyadozó kör, biciklinyolcas, a teremtés csődje. Hangulat, dátum nélkül, 114×195 cm  hullámzó felszín, minden mozgásban. Cím nélkül, dátum nélkül, 195×130 cm – örvénylő vonalak, a kígyó a saját farkába harap. Ez a táj hajlék is, búvóhely, menedék, az élet elpusztíthatatlanságának dísztelen, archaikus, őskori helye. Az égre nyitott, láthatjuk a csillagokat. Két otthona van mindenkinek, mondtam Mártának. Az egyik konkrét otthon, az időben és a térben, a másik végtelen: nincs címe, nem lehet építészeti tervekben megörökíteni. És egyszerre élünk a kettőben. (Nappali ház, éjjeli ház, 219. o.) Kompozíciói spiritualitással teliek, a felfokozott vággyal, hogy a világból, a matéria lényegéből-szelleméből valamit megértsen, és műve nézőjében is felébressze a megértés, a felismerés vágyát.

A terra incognita ismeretlen föld. Régi mappákon szokták így megjelölni a föld kikutatlan részeit. Fiedler geocentrikus látásmódja a föld felszínét, mozgását, fény- és hőállapotát, azaz a geográfiai (a fizikai) világot kutatta. Számára a festés nem más, mint a minden létező alapját jelentő forrás természetes megtapasztalása. Műveinek allúziója vitathatatlan, az elhallgatott, a nem látható tartalmi mozzanatokat (legyen az kommunikatív és/vagy metakommunikatív), a képi világ metafizikáját a nézőnek kell felismernie és megfogalmaznia.Művei nem a hagyományra, nem a korábbi képzőművészeti paradigmákra épülnek, hanem az intuitív tapasztalásra, a szokatlan formai és tartalmi élményre, és ez megnehezíti a befogadásukat azzal, hogy a művek az addigi gondolkodás- és szemléletmód egyöntetűségét kérdőjelezik meg.

Mi vonzza tekintetemet a többnyire fakó, tompa színeket felvonultató alkotásokban?A tükörszimmetria tudatos kerülése, megsértése? Az alakzatok eltérő méretei és arányai? A gyermeki spontaneitás, őszinteség és bátorság, hogy húz két függőleges piros vonalat, amelyek nem párhuzamosak, szaladnak valahová és uralják a kép terét (Cím nélkül, 1968, 65×80 cm)? A jövő fényei, 1967, 195×130 cm s-kanyar, kanyarodó folyó, holdfényben, szűrt napsütésben, felülnézetben. …ahogy a sötétben eltűnik az árnyék, a halálban sem vethetsz árnyékod, mert nem vagy jelen. Bármennyire is megfoghatatlan az árnyék, nem a fény ellentéte, hanem a fény egyik formája (Pop Ioan Augustin, DLA értekezés, 2003, 93.). Fiedler művei ezért nem sötétek, hanem fénnyel teliek.

Distanciáit csodálom, ahogy a kép terébe illesztett egyszerű formák, jelek egymásba forrnak, egymáshoz kötődnek, kohéziójuk élni és hatni kezd, és az állandóság, az időtlenség képzetét keltik, a transzcendencia háttérzajával. Evilági művek, amorf és geometrikus formájuk a jelent idézik, a pillanat meg- és felfoghatatlanságát, egyben megkövesedését. Kövületek, kvázi- és árnyék-piramisok állnak előttünk, és szemünk láttára tűnnek el, élednek újra. Körtánc ez, amit Fiedler poézisa, a természet formátlansága és a fény iránti fogékonysága, kombinatív ihlete, az anyag és információ fogalmának interferenciái, váltásai és filozofikus utalásai hívnak és tartanak életben.