Macskám, az olvasás

Ami engem illet, az olvasás nőies tevékenység: szeszélyes, sőt rigolyás, holdhónapos, hullámzó. Hogy példákat is hozzak, Malcolm Lowry Vulkán alattját hiába próbálom felütni, rendre visszatéteti velem a polcra, akárcsak Lengyel Péter Macskakőjét, s a Fogságot is csupán másodszori próbálkozásra fogadta el, igaz, akkor aztán valósággal behabzsolta. A Zorbászt hol szereti, hol nem, A pestist mindig – igazi primadonna, kár megpróbálkozni is azzal, hogy megfejtsem a kedvét.

Milan Kunderával azonban különösen kiszámíthatatlanul, illetve ha más szemszögből nézem, aljas kiszámíthatósággal viselkedett. Évekig hagyta, hogy azt írjam, az esszéit nagyon szeretem és a szó lehető legklasszikusabb értelmében vett esszéknek tartom, a regényeit viszont nem tudom megszeretni; hagyott, hadd próbálkozzam a Tréfával és a Lassúsággal, érezzem magam körültekintőnek és tisztességesnek, aztán lerázza őket magáról, mint kutya a vizet. Holott valójában macska, egy nyivákoló, olykor szeretetért sündörgő, máskor arisztokratikus fölénnyel elvonuló állat.

Erre most nem megszereti A lét elviselhetetlen könnyűségét?! De mit is beszélek: nem megszereti: belészeret valósággal, hogy olykor már bánom, hogy a világra jöttem, és azt írtam, amit diktált. Életemben még egyszer voltam csak ennyire átfogóan undok, amikor Dürrenmattról azt írtam, hogy nem nagy író, mindössze jó író, bár ebben az esetben annyi mentségem mégis akad, hogy nem ismételgettem folyton, mint egy megakadt lemez. Kunderáról ellenben mindig elmondtam, s már-már az intellektuális tisztesség csalhatatlan jelének tartottam, hogy én ezt untig ismételgetem.

A lét elviselhetetlen könnyűsége aztán jól kifogott rajtam – mert őcsalhatatlansága persze az erkély legtávolabbi zugába vonult el nyávogni, és fel se vette a szemrehányásaimat. Ami korábban taszított, hogy ti. Kundera éppen úgy ír regényt, ahogy azt A regény művészetében elmondja, kiszámított tehát és túl racionális, azzal most fikarcnyit se törődtem, csak olvastam és olvastam mohón, ahogy a korhelylevest falja az ember egy szétkortyolt éjszaka után, bambán a fejfájástól. Nem zavart már a szinte mérnöki precizitás, sem a korábban túl rövid-didaktikusnak vélt fejezetek, csak lapoztam és lapoztam lelkendezve.

Mi történhetett? Hiszen valóban mondta két olyan ember is, akinek az ízlésében megbízom, hogy ez a könyv remek, de hát mondták korábban is többen, kedves tanítványaim és írókollégáim, mégsem hittem nekik, és lelkesedésüket – ó, borzalom! – a kordivat számlájára írtam. Gondtalanul idézgettem a giccs pazar elméletét, mely éppen ebben a könyvben található, de valahogy zárványként kezeltem, véletlennek tartottam, amely nem függ össze a regény általános megoldatlanságával.

Most pedig itt volt előttem Tomás, Tereza, Sabina, Franz, Marie-Claude, és nem tudtam szabadulni tőlük, életük igazságától. Van-e igazabb annál, mint amikor Tereza visszamegy Prágába, holott a prágai tavasz retorziói elől menekült Svájcba? Van-e igazabb, mint hogy életünk kudarcai furcsa döntésekre késztetnek? Van-e hitelesebb, mint hogy Sabina elhagyja Franzot, megszökik előle éppen akkor, amikor a férfi bejelenti, hogy elválik a feleségétől? Hiszen mindannyian ismerjük a szabadság és az önáltatás buktatóit. Van-e humorosabb, szellemesebb, mélyebb annál, hogy Tomás és Tereza kutyáját Kareninnek hívják? Van-e szomorúbb jelenet annál, amikor meghal? Ihlet és pontosság rejtélyes összefüggései még mindig vizsgálatra szorulnak.

De ha egyszer annyiszor rajtavesztettem macskám, az olvasás szeszélyein, most miért áradozom mégis úgy, mintha nem tapasztaltam volna primadonnaságát? Azért, mert észrevettem, hogy bizonyos ítéletei idővel megizmosodnak, azokat nem vonja vissza soha. Az Iskola a határon, az Iszony, az Őfelsége pincére voltam, A Karamazov testvérek kezdettől a kedvence volt, és az is maradt. Ezeknek sohasem fintorgott, boldogan olvasta újra valamennyit, velük kapcsolatban sohasem kényeskedett.

Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem neki, hiszen bármit is művelt volna, mindig csak bölcsebb lettem általa. Mi lenne az emberből, ha nem látná be a tévedéseit? Mi lenne, ha csupa következetességből eszkábálnák össze? A madár sem repül szárnyak nélkül, akármennyire madár nélkülük is.

Engem az olvasás tartott meg a repülésben. És ez nagy teljesítmény egy macskától.

Demény Péter