nem egészen tudom, melyik
két elcsípett gondolat
két szépen ejtett szó közt
billentem át ide
üldögéltünk azon a kanapén és pontosan
olyan volt, mint mikor
egy őrült nap után hazaér az ember,
ledobja a szatyrokat, s mezítláb
lép a konyhába, a padló pedig
olyan iszonyatosan jó hideg
erre gondol, miközben
tudja, a másik az ő papucsában császkál valahol.
szóval volt ez a kanapé, egyszerre landoltam
benne és zuhantam is el, belőle, onnan.
beszélgettünk, szorongattam a kis díszpárnát
olyan volt, mintha
újat mondanál, amit már rég hallottam
mintha ott járnánk, ahol a madár se jár
csak a kék
s az ott marad velünk, akkor is, mikor
álmokat kergető összepillantásaink
szélcsendbe fulladnak,
s mikor már épp elzárom magamat
előled, de rájövök, hogy valójában
te vagy a(ki) zár.
hirtelen kattansz és rámcsukódik az ajtó,
amit én nyitottam ki.
ide már nem hallatszott be
kékmadaram dala
pedig őriztem, tényleg, néha még hallom is, ahogy szólít
csak hát miután felkeltünk a kanapéról,
észrevettem, hogy továbbfolyt a dolog,
sőt, végig más vizeken lebegtünk.
szaladtunk, lassultunk, lehagytalak, megijedtél.
talán ha
összeírtuk volna a szavakat, amelyek már csak
a lépcsőházban jutottak eszünkbe, azok elintézték volna helyettünk.
ez a szélcsend nem vitt sehová,
magunk alá temette a várakozásunkat,
s a „mi lett volna, ha”-t.
azért egész szép lettél volna, ha vagy.
s talán valahogy így nézne ki,
ha megírtam volna, mikor
azt hittem, nyakig benne vagyok ebben a
némaság mögé rendelt keringőben,
amibe felhívás nélkül is belekezdtünk.
igen, talán ez lenne az egyik bejegyzés,
ha megírtam volna,
ha lenne naplóm,
ha lennél te vagy
legalább a kanapé.
(Az SZTE Kulturális Irodája által 2019 tavaszán kiírt Re-Ady című Ady Endre-verspályázat I. díjas alkotása)