Tiszatájonline | 2019. december 21.

Hús-vér emberek a vászon alatt

RUBENS, VAN DYCK ÉS A FLAMAND FESTÉSZET FÉNYKORA
A Szépművészeti Múzeum idén az egyik legtartalmasabb és leghíresebb festészeti gyűjteményt tárta a nagyérdemű elé. A flamand festészet 17. századi fénykora tekinthető meg a tárlaton: Peter Paul Rubens és Anthony Van Dyck munkáin kívül megtalálhatóak még többek közt Jan Van Eyck, Spencer Alley, Adriaen Brouwer és David Teniers művei is… – TÓTH EMESE AJÁNLÓJA

RUBENS, VAN DYCK ÉS
A FLAMAND FESTÉSZET FÉNYKORA

A Szépművészeti Múzeum idén az egyik legtartalmasabb és leghíresebb festészeti gyűjteményt tárta a nagyérdemű elé. A flamand festészet 17. századi fénykora tekinthető meg a tárlaton: Peter Paul Rubens és Anthony Van Dyck munkáin kívül megtalálhatóak még többek közt Jan Van Eyck, Spencer Alley, Adriaen Brouwer és David Teniers művei is.

Gazdag a merítés, hiszen a világ több pontjáról érkeztek Budapestre ezek a művek, például a párizsi Louvre-ból, a szentpétervári Ermitázsból, a madridi Pradóból, a washingtoni és a londoni National Galleryből. A Szépművészeti Múzeum ismertetőjében is megemlítik, hogy: fontos szempont az is, hogy a budapesti tárlat ráirányítsa a figyelmet a két régió – Dél-Németalföld és Magyarország – gazdag múltra visszatekintő kulturális kapcsolataira, mely folyamatok egyik kulcsfigurája Lipót Vilmos főherceg volt.

A tárlat alapvetően megismertet minket a 17. századi flamand festészettel, tematikája úgy épül fel, hogy a nagy nevek (Rubens és Vand Dyck) mellett a magyar közönség számára talán kevésbé ismert flamand, továbbá egy-két magyar mester is szerepeljen. A kiállított műtárgyak mindegyike művésztől függően sajátságos. Egészen más jelleget mutat például egy udvari festő gyakorta konvenciók közé szoruló stílusa, mint egy tájképfestőé, aki ugyanezzel a technikával például már-már szociológiai lenyomatot teremtett a képzőművészet történelmében, nem kizárólag egy szép képként tekinthetünk rá. A Bruggében sokáig teret hódító manierizmust mondhatni megfosztotta trónjától az itáliai reneszánsz (romanizmus) hathatós terjedése, minek következtében némely alkotások kezdtek túlmutatni azokon az elvárásokon, amelyeknek koordinátái közt a művészek addig alkottak.

A Szépművészeti tematikája szép kronologikusan halad általánostól az egyes felé, amely remek kapcsolódási pontokat ad, viszont szubjektív módon kissé soknak éreztem a képekről szóló háttérinformációkat. Nem mintha nem lennének érdekesek, pusztán párszor megnehezítik a befogadás folyamatát. Roppant kutatómunka áll mögötte, amit nagyon respektálok, hovatovább humoros vagy épp észbontó ok-okozati összefüggésekről olvashattunk, főleg az alkotó és a modell aspektusából, de némiképp közelebb hozta a közönséget a kor általános politikai és társadalmi kontextusához is. Voltak darabok, amelyekhez viszont nem éreztem szükségesnek a személyek megnevezésén kívül bármilyen más információt. A portrék esetében például remekül működött, hibátlanul párosították ezeket a nem mindennapi tényeket a látottakhoz, hiszen egy portré olykor nem több a modell mintegy azonnali visszatükrözése, továbbá önálló és időtálló művészeti alkotás. Azonban az ember – kiváltképp a mai kor embere – alapvetően kíváncsi. Kíváncsi a vászon alatt rejtőző hús-vér uralkodók emberi, sérülékeny oldalára is, amivel azonosulni tud, főleg mert a leghíresebbek és a legszebbek neves politikusokat vagy uralkodókat ábrázolnak. A portrék konstellációjában tehát működnek a plusz információk és az érdekességek.

A táj- vagy csoportjeleneteket ábrázoló darabok esete már kissé eltérő. Itt még akkor is, ha nyílt titok a művészi intenció, a befogadó általában szeretne a pillanatnyi látvány rabjává válni, szétszedni, átrágni, magáévá tenni azt, amit lát, anélkül, hogy egyértelmű lenne, mit ábrázol az adott festmény. Ilyen a legtöbb mitológiai jelenet, ezek önmagukban elképesztően grandiózusak (például a Medúza feje/Head of Medusa, 1617–18), és ez csak tetéződik, amikor a szem számára több apró festményre képesek osztódni a látottak. Ezesetben valahogy másodlagossá válik az alkotás címe, témája forrása, hiszen több apró részletet vagyunk képesek fejtegetni, feldolgozni, majd azt összefércelni egy nagy egésszé a cím ismeretében. Ebben mesteri például David Teniers, aki meta-jellegű kép a képben ábrázolásával gyakorlatilag feldarabolja témáját (The Gallery of Archduke Leopold in Brussels, 1640, olaj, vászon). Az emberek többsége azon túl, hogy a galériát mint környezetet elemzi, elkezdi fejtegetni a galériában szereplő apró képek jelentéstartalmát. Ami viszont jó érzékkel ide került – és ami a szövegezést illetően abszolút része az installációnak – az a fejlődési folyamatról szóló releváns, mégis könnyed stílusú bemutatás, melynek segítségével, mint gyöngyöket a láncra, úgy tudjuk felfűzni a flamand festészet átlagos és már-már progresszív darabjait egyaránt.

A Szépművészeti Múzeum tehát kétségkívül egy olyan gyűjteményt mutat be a műkedvelő közönség számára, amelyet méltán érezhetünk utánozhatatlan élménynek, hiszen ennyi világhírű mester munkáját egyszerre ritkán láthatjuk.

Tóth Emese

A kiállítás megtekinthető 2020. február 16.-ig Budapesten a Szépművészeti Múzeumban.

    

Képek: www.szepmuveszeti.hu