02.11.
| Jazz Kocsma – Simon Bettina Strand című kötetének bemutatója >>>
02.08.
| A vád tanúja című produkciót mutatja be a Játékszín >>>
01.31.
| Müpa – Négy az egyben >>>
01.30.
| Asztali beszélgetések… – Mesék a csodakertről – Az egyetlen Földért >>>
01.22.
| Homo Ludens Project: Humánia >>>
01.20.
| Átírt városok – Kettős könyvbemutató az E-MIL szervezésében >>>
01.18.
| Szabadon szárnyaló karmester, óramű pontos alkotó >>>
01.16.
| Bereményi Géza mesél az első Cseh Tamás-lemezről >>>
01.13
| Beethovent ünnepli a világ >>>
01.11.
| Januárban folytatódik a Szent Efrém Férfikar Orientale lumen sorozata >>>
01.10.
| Impróműhely, mesedélelőtt, hangszersimogató – januárban indul a második STARTfeszt! >>>
01.18.
| Különleges Kakaókoncerttel készült a Miskolci Nemzeti Színház >>>
01.17.
| Világsztár érkezik Budapestre! – Az Animus elhozza olvasóinak Jo Nesbøt >>>
01.17.
| Megalakult a Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete >>>
01.16.
| JCDecaux – Jöjjön velünk egy kortárs művészeti utazásra! >>>
01.14.
| Öt hiányszakma képzését támogatja a Nemzeti Filmintézet >>>
01.14.
| Plusz előadást hirdet a Szabadtéri az Apáca show-ból >>>
01.14.
| A Fiatal Írók Szövetségét Antal Nikolett és Pataki Viktor vezetik tovább társelnöki rendszerben >>>
01.13.
| Az Élősködők hat kategóriában Oscar-jelölt! >>>
01.04.
| Tandori Ágnes emlékére >>>
12.28.
| Lukács Sándor kapta idén a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt >>>
12.22.
| Elkészült a Kecskeméti Katona József Múzeum digitális gyűjteményi adatbázisa >>>

Fenyvesi Orsolya, Mezei Gábor, Nagy Lea, Payer Imre, Sokacz Anita versei

Balogh Gyula, Bogdán László prózája

Tanulmányok Juhász Ferencről (Borsik Miklós, Csehy Zoltán, Kabdebó Lóránt, Kerber Balázs, Nemes Z. Márió, Németh Zoltán, Pomogáts Béla, Varga Emőke)

Kőszegfalvi Ferenc Tornyai János humoráról

>>>

éjszaka van – negyven
kihűlt vagonnal és három fűtöttel
száguld a vonat

bár az én fülkém hideg
jobbat kívánnom
nem visz rá a lélek
mert száguldva szépek
az elszáradt tájak
s az elnagyolt árnyak
olyanok mint valami
földöntúli szabályosság síkidomai
[…]

>>>

„Az emberiség most döbben rá, hogy nem mindenható”
2019.12.20 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BRANDON HACKETT-TEL ÉS MOSKÁT ANITÁVAL

November 20-án a Próza Nostra Irodalmi Esteken két kortárs zsánerszerző kötetét mutatták be a Grand Caféban. A science fiction műfajában alkotó Markovics Botond, aki Brandon Hackett néven publikál, Xenójáról és Moskát Anita Irha és bőr című fantasyregényéről beszélgetett az írókkal Benkő Marianna. A regényeik kapcsán készítettünk egy interjút a szerzőkkel a műveikben megjelenő kisebbségi, testreprezentációs kérdésekről, valamint a kultúrák ütközéséről.

Moskát Anita regénye egy olyan alternatív Magyarországot rajzol meg, ahol az állatok bebábozódnak és félig állat, félig emberi lényekké, úgy nevezett fajzatokká alakulnak át. Az Irha és bőr a fajzatok politikai, kulturális helyzetét járja körül, azt, hogy milyen sors jut nekik egy emberek által uralt világban.

Brandon Hackett regényében egy magasan fejlett idegen civilizáció arra kényszerített másik hármat – az emberekkel együtt –, hogy közösen, vegyes társadalmat létrehozva éljenek a Földön és a másik két faj bolygóján. A Xeno az egymásnak idegen civilizációk közti kulturális eltéréseket és az együttélés, együttműködés lehetőségeit vizsgálja.

– Hogyan kerültetek közel a zsánerirodalomhoz?

Moskát Anita: Én viszonylag későn kezdtem el olvasni, nem voltam az a könyvmoly típusú kisgyerek egészen az első A Gyűrűk Ura filmig. Olyan tizenhárom éves lehettem. Nem tudtam, hogy trilógia lesz, és az első mozi végén le voltam sokkolva, hogy ennek a történetnek nincs vége. Fogtam az összes zsebpénzemet és megvettem belőle A Gyűrűk Urát. Azt hiszem, onnantól vagyok zsánerolvasó, egy hétvége alatt elolvastam, és teljesen lenyűgözött, hogy mennyivel jobb, mint a film. Akkor ez a tematika engem nagyon érdekelt. Ennek ellenére sokáig nem fantasyt, hanem horrort olvastam, mellette pedig szépirodalmat. Nekem megfértek együtt, mert valahogy a horror is és a szépirodalom is tud a létezés teljes szürrealitására fókuszálni, és kamaszként – amikor kényelmetlen a tested, keresed a helyed – mindkettő jól működött. Igazából később lettem fantasy olvasó.

Brandon Hackett: Én a klasszikus Csillagok háborúja generációból származom. Hatévesen láttam moziban a Birodalom visszavágot, ami lenyűgözött, és nyolc éves koromban kaptam ajándékba az első sci-fi könyvemet. Onnantól pedig gyakorlatilag elolvastam mindent, ami a kezembe került, főként persze science fictiont. Nyolc-kilenc évesen aztán elkezdtem történeteket kitalálni, és már akkor is főként a jövőben, más bolygókon kalandoztam.

– Mindkettőtök regénye a kisebbségek és a különböző fajok együttélésére fókuszál. Honnan jött az ötlet? Volt valamilyen előképetek, ami fontos volt számotokra az írás közben?

M. A.: Konkrét előképet nem tudok megnevezni, de azt tudom, hogy olvasóként nagyon érdekelnek azok a szövegek, amik a másság, identitás, kisebbség témáját járják körbe. Szerintem ez a zsánerben olyan toposz, amivel már nagyon sokan foglalkoztak, tehát nem gondoltam arra, hogy ebben van az újdonság.

A fantasy és a science fiction az ötletek irodalma, és mindegyikben kell valami eredeti gondolat.

Én tudtam, hogy nem ez lesz az eredeti nézőpont, mert abszolút toposz. Az biztos, hogy szeretem Margaret Atwoodnak akár a Guvat és gazella sorozatát, akár A szolgálólány meséjét, de igazából ő bármit ír, az körüljárja az emberség kérdését. Vagy nagyon tetszett Orson Scott Cardtól a Végjáték és A Holtak Szószólója, amik szintén a másfajta gondolkodásmód kérdéskörét járják körbe. Most ez a két szerző jutott eszembe.

B. H.: Konkrét előképem nekem sem volt, ellenben elkezdtem gondolkozni azon, mennyire tudok eredeti idegen fajokat kitalálni, és hol van az a határ, ahol még éppen meg tudjuk értetni magunkat egymással. Így születtek meg például a firkák, akik egyfajta kettősnyelven kommunikálnak, azaz egyszerre kétféle információfolyamot közölnek, emellett az egész gondolkodásuk színalapú, sokkal több fogalommal, mint ami az emberi nyelvekben található, emiatt csak részben lehet visszafejteni. Vagy ott van egy másik idegen civilizáció, az ostorosok, akiket nem is értenek meg a regény szereplői, mert ők a testük hőmérsékletének változtatásával fejezik ki magukat, és már az is nehézséget okoz, hogy felismerjük: ez is egy kommunikációs forma.

Ezekhez jött hozzá a 2015-ös migrációs válság, ami érdekes párhuzamot vont a különböző idegen kultúrák találkozása és az erre adott reakciók közé. Ebből a két témából gyúrtam össze, hogy miként reagálnak egymásra az emberek és a teljesen másfajta gondolkodású, idegen lények, illetve azt, hogy mi, emberek miként viseljük el őket, és hogyan vagyunk képesek együtt élni velük.

A Xeno világában az idegengyűlölet egyedül az emberekre jellemző, a többi civilizáció tagjai nem is értik, honnan ered ez a zsigeri félelem az idegenektől.

Ez arra volt jó, hogy görbe tükröt mutassak az emberiség számára – például miként reagálunk a más földrészről, más kultúrákból származó vagy más bőrszínnel rendelkező, hozzánk került emberekre, és mennyire csak egy arctalan tömegként tekintünk rájuk, ahelyett, hogy a tömegben meglátnánk az arcokat, a személyeket, életeket is.

M. A.: Az általánosságban mondható, hogy a sci-fi, amikor idegenekről meg más fajokról beszél, akkor tulajdonképpen az emberről beszél.

B. H.: Igen, ez abszolút így van.

– Anita, nálad is volt esetleg ilyen társadalmi háttér a kisebbségi kérdés ábrázolásában? Vagy mondjuk az érdeklődésed és az irodalmi olvasmányaid találkoztak?

M. A.: Az olvasmányokat azért mondtam, mert nagyon arra fókuszált a kérdés. Valójában én mindig bajban vagyok, amikor irodalmi élményeket kérnek előképként, mert én nem tudok ilyen konkrétakat megnevezni. Olyan, hogy elolvasok valamit, és úgy érzem, valami hasonlót szeretnék írni, nekem nincs. Inkább van egy probléma, amit megvizsgálok, itt az volt, hogy az állatok átváltoznak ezekké a köztes, félig emberi lényekké, és ebből teszek fel kérdéseket. Hogyan reagálna rájuk a társadalom? Mennyire lenne nehéz elfogadni őket? Létezhet békés egymás mellett élés, vagy óhatatlan a konfliktus? A fajzatok egy olyan kisebbség, amire az emberek nem tudnak nem reagálni, kiéleződik a másságtól való félelmük, a kommunikációs, megértésbeli nehézségek. Mégsem az emberekről szól a könyv, hanem ezeknek a nagyon másfajta lényeknek az identitáskereséséről. Őket szerettem volna szembeállítani egyrészt az emberképpel, ami akár társadalmi, akár fizikai-biológiai, másrészt pedig az állatokhoz való viszonnyal, és ezt az átmeneti részt vizsgálni. Ez egy fantasy regény, de realista, akármennyire is furán hangzik ez. Azt akartam, hogy az olvasó valósnak érzékelje ezeket a problémákat, ne távolodjon el tőlük.

A másságtól való félelem nem elidegeníthető téma a ma emberétől, a fantasy pedig remek eszköz arra, hogy kérdéseket tegyen fel a társadalomról, és új szemszögből vizsgáljon meg régi problémákat.

– Mindkettőtök regényében problematizálódik a nyelv. A Xenóban főként kommunikációs szempontból, az Irha és bőrben főként a „fajizmus” szempontjából. Honnan jött az ötlet hogy ezt a kérdést is beemeljétek a regényetekbe?

B. H.: Én abból indultam ki, hogy sok science fiction történet kényelmesen áll az idegen civilizációkhoz. Az idegeneket legtöbbször megpróbálják valamilyen állatfajhoz hasonlítani, vagy antropomorfizálni. Például számos sci-fi filmsorozatban költségvetési oka van a gumimaszkos, de minden másban embernek kinéző idegeneknek, akik nagyon profi angolsággal beszélnek, mert létezik egy univerzális fordítógép, és ezzel nagyon sok nehézséget egy bakugrással áthidalnak.

Engem az érdekelt, hogy mi van akkor, ha megjelenik egy vagy több civilizáció, akiknek alapjaiban teljesen más módon működik a kommunikációja. A földi nyelvek az emberi kultúrák fogalomrendszeréből indulnak ki, de azt nem gondolhatjuk, hogy egy idegen civilizáció képviselői is tudják, mi az a kávé vagy mit jelent az, hogy feleség, cipő, és kismillió, apró, nekünk alapvetőnek tűnő fogalom. Erre a gondolatra próbáltam felépíteni többféle kommunikációs típust.

A Xenoban három főbb idegen faj szerepel, és mindegyiket más szinten értik meg az emberek. Van, amelyik civilizációt egészen jól sikerül, de mégis folyamatosan éreztetem, hogy teljesen más fogalomrendszert használnak. Ők a hidrák, egy víz alatti civilizáció, akiknek az átfordított beszéde tele van a víz alatti világukra, életükre vonatkozó fogalmakkal. Aztán ott vannak a firkák, akik mindent színekkel, a művészeteken keresztül szemlélnek. Muszáj volt, hogy a történet szempontjából legalább korlátozottan érthető legyen, miről beszélnek, ezért például az ő átfordított kommunikációjukat teleraktam hexadecimális színkódokkal, ezzel akartam érzékeltetni, hogy egy csomó fontos információ elvész a fordítás során, mert egyik emberi nyelvben sem létezik egy sor kifejezés, fogalom, amit a firkák használnak. És ez komoly félreértésekhez vezethet. Az ostorosokat, a harmadik civilizáció tagjait pedig egyáltalán nem értjük, hiába látjuk, mit tesznek, annyira mások, hogy esélyünk sincs velük bármiféle eszmecserére.

Legfőképp az érdekelt, milyen nehézségek akadhatnak mindebből, mennyire érthetik egymást félre az egyes civilizációk; és mennyire más szokások alakulhatnak ki, amelyek félreértésekre adhatnak okot.

Mondhatjuk úgy is, hogy az emberi kultúrák közötti különbözőségeket gondoltam tovább.

M. A.: Én akkor szembesültem ezzel a kérdéssel, amikor elkezdtem írni a regényt. Az biztos, hogy az első öt oldalon belül is egy csomó problematikus kifejezésbe belefutottam: hogy mondják ebben a világban, amikor valaki utánoz valakit? Akkor majmol? Vagy ez fajista? Sok olyan kifejezés van, amiket ma természetesnek veszünk, de ebben az alternatív valóságban nem biztos, hogy lehetne használni őket. Végül úgy döntöttem, lesznek olyan szituációk, amikor ez kifejezetten problémássá válik, de lesznek olyanok is, amikor nem tudják mivel helyettesíteni ezeket a szereplők, hiába fajzatok és hiába fajista a kifejezés. Ezek bennmaradtak a nyelvükben, mivel az emberek szocializálták őket, és azt a szó- és kifejezéskészletet kapták, amivel az emberek felnevelték őket. Egy idő után az ember nem gondol bele ezeknek a szavaknak a szó szerinti jelentésébe, csak az átvittbe. Ez része egy kulturális konfliktusnak a regényben. Próbálnak önállóvá válni, definiálni saját magukat, de közben az emberek nyelvén és az ő szavaikkal gondolkoznak magukról.

– Nagyon izgalmas mindkettőtök regényében a testábrázolás. Anita, nálad főként az állatok, akik félig ember-félig állat lényekké alakulnak, Botond, nálad viszont elsősorban az idegen lények, a xenók esetében fontos, hogyan néz ki a testük és hogyan funkcionál. Honnan jött az ötlet ezekre a testábrázolásokra? Volt valamilyen irodalmi, filmes vagy kulturális, társadalmi hatás?

M. A.: Én azt tudtam, milyen ábrázolást nem szeretnék. Gyakran a fantasyben a különböző testek, de az állat-ember lények megjelenése is idealizált. Általában szépek és szabályosak. Mondjuk állatfejük van, még esetleg farkuk és fülük, de a szemnek kellemes vagy megszokott módon, egy idealizált ábrázolással, akár szexualizálva is. Én szerettem volna ezt máshonnan megközelíteni. Sokkal biológiaibb dologból indultam ki. Abból, hogy véletlenszerű, hogy az állatoknak melyik testrészei alakulnak át emberivé és melyek maradnak állatiak. De ezt a véletlenszerűséget akár sejt szinten is lehet érteni. Ha azt vesszük, mennyi sejtje van egy élőlénynek, és hogy ezek véletlenszerűen változnak át, akkor végtelenszámú egyedi kombinációt kapunk arra, hogy a fajzatok miként fognak kinézni. És igen, ez azzal is járt, hogy sok közülük életképtelen lesz, mert olyan kombináció jön létre, ami összeegyeztethetetlen az élettel, ha mondjuk az idegrendszer nem kapcsolódik rendesen, vagy esetleg olyasmivel élnek együtt, amit az emberek fogyatékosságnak minősítenek. Például az egyik főszereplőnek nincsenek ujjai, és próbál egy olyan világban boldogulni, ahol minden kézre van tervezve, így patával nem tud megfogni egy bögrét. De vannak olyanok is, akik mondjuk beszédképtelenek. Leginkább egy biológiai és egy realistább – ha lehet ezt mondani egy átváltozásnál – megközelítést szerettem volna.

A regényben nem létezik ideális test. A szereplők valahogy mind eltérnek a szabványtól, és rá kell jönniük, hogy nem a testükkel van a gond, hanem magával a szabvánnyal.

B. H.: Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen elég sok regényemnek a központi témája a test. A Xenoban nem is az emberi, hanem az idegen civilizációk teste, felépítése érdekes. Itt is az volt a cél, hogy minél jobban eltávolodjak az emberitől, és minél furcsább legyen az adott faj. Az egyik egy víz alatti civilizáció, a hidrák, ahol azt próbáltam végiggondolni, ez hogyan lesz minél egyedibb és hogyan tud egy ilyen civilizáció értelmessé fejlődni, vagy akár kijutni az űrbe, városokat építeni, úgy, hogy például víz alatt nem tudják felfedezni és használni a tüzet. Ahogy Anita is mondta, a science fiction az ötletek irodalma is, és itt egy bizarr szaporodási móddal szerettem volna még inkább érzékeltetni az idegenséget. Ez a faj ugyanis három nemű, van egy hímnek és egy nősténynek megfeleltethető, és van egy harmadik, ami gyakorlatilag egy hordozó, nem is értelmes, hanem egy állatszerű valami. A szaporodás úgy történik, hogy a hím és a nőstény párosodik ezzel a harmadik lénnyel, aki kihordja az új egyedet, és utána egy kellemes ünnepi vacsora keretében gyakorlatilag elfogyasztják a hordozót. Tehát egyúttal állatként és élelemforrásként is tenyésztik ezeket a lényeket.

M. A.: Erre nem emlékeztem.

B. H .: Nem? Emberi gondolkodással ez egy nagyon brutális dolog, és itt is előjön az, hogy mennyire más tőről fakad a két civilizáció. Hogy minek definiáljuk azt a harmadik egyedet, nehéz kérdés, mert ugye mi is megesszük a házi állatokat, de nem mindet, és azok nem hordják ki az emberi utódokat. Ez egy nagyon abszurd dolog, és az érdekelt, hogyan reagálnak rá az emberek.

A firkáknál pedig, akik alkotási vágyuk által meghatározott, művészet központú faj, a párválasztás művészeti rangsor alapján történik: az, hogy mennyire ismerik el valakinek a tehetséget, egyben szaporodási előjogot és magasabb pozíciót is jelent.

M. A.: Mint mondjuk a pávák farktolla.

B. H.: Gyakorlatilag igen. A firkák teste például az evolúciójuk során úgy alakult ki, hogy a végterméküket is szoborkészítésre használják. Ez megintcsak egészen mássá teszi az emberi szempontból a test fogalmát, és azt is, hogy azok a kis szobrok, amikkel tele rakják a világot vagy a Földet, művészeti alkotások vagy pedig ürülékből készült valamik.

– A kultúrák ütközése mindkettőtök regényében nagyon fontos, meghatározza a szereplőket. A sorsukat mennyire határozza meg az, hogy különböző kultúrákban és kultúraközi helyzetben kell élniük? Illetve a szocializációs közeg mennyire határozza meg a személyiségüket, és ebből adódóan a sorsukat? Amikor írtátok mennyire volt ez számotokra vezérfonal?

[B. H. gondolkozik – a szerk.]

M. A.: Segítek. Például Olga az egyik fajnál töltött sok időt, és a kulturális dolgaikat magára szedte, így amikor visszajött a regény elején, firkaként gondolkodott.

B. H.: Valóban. Az egész regény gyakorlatilag a kultúrák ütköztetésére épül, onnan kezdve, hogy a főszereplő a firkák művészet és színközpontú társadalmában tölt el bizonyos időt, ezáltal az ő narrációjába folyamatosan beszivárognak különféle egzotikusabb vagy markánsabb színek, sőt, a gondolkodásában szinesztéziás hatások is megjelennek. Szinte minden jelenetben valamilyen szempontból ütközik egymással két vagy több egymás számára idegen kultúra, és ezek állandó konfliktusokat okoznak. Ez egy folyamatos feszültségforrást jelent, és a regény központi kérdése az, hogy miként próbálnak meg ezek a fajok, illetve a képviselőik mégis együttműködni egy nagyobb cél elérése érdekében.

M. A.: Ahogy a fajzatok gyökértelenül, szülők nélkül, szinte a semmiből kerülnek a világba, úgy nincs igazából kultúrájuk sem. Születésük után egy szocializációs központba kényszerítik őket, ahol az emberek megpróbálják megtanítani nekik, hogyan kell eléggé emberien viselkedni ahhoz, hogy ne altassák el őket. Ez egy készen kapott, és rájuk húzott kulturális kép, egyfajta kényszer-uniformizálás. A regényben fontos kérdés, hogy ők ehelyett milyen kultúrát választanak saját maguknak. Vannak például olyan fajzatok, akik az állati gyökereikhez akarnak visszatérni, és nem hajlandók beszélni vagy ruhát hordani, legszívesebben úgy élnének, mint állatkorukban. Néhányuknak van egy elképzelése arról, hogyan viselkedik egy ember, és ezt mint egy szerepet magukra húzzák. Vagy van olyan szereplő, aki a tévéből vesz át normákat, egy másik meg összegyűjti a többi fajzat történetét, és elkezd kialakulni a saját mitológiájuk ahelyett, hogy az emberek történeteit fogyasztanák. Szeretnék, ha nekik is lennének saját történeteik, saját kultúrájuk, és azt is, ha ők ezeket adhatnák tovább a következő generációnak, és nem pedig azt, amit az emberek akarnak rájuk erőltetni. Miközben van egy csomó politikai konfliktus a regényben akörül, hogy emberi jogot kapjanak-e, van egy ilyen kulturális konfliktus is az emberek és a fajzatok között.

– Mindkettőtök regénye az antropomorf nézőpontot zökkenti ki. Azt látom, hogy egyre több ilyen típusú film, regény és képregény jelenik meg. Ti érzékelitek ezt a tendenciát? Ha igen, minek tudjátok be, hogy egyre több ilyen, az emberközpontúságot megkérdőjelező mű jelenik meg?

M. A.: Az biztos, hogy nálam ez a biológiai tanulmányokban gyökerezik, ahol teljesen egyértelmű volt, hogy az ember is csak egy faj, és nem az evolúció csúcsa, hanem egy állomás, egy állat, mint a többi. Ha valaki esetleg még antropocentrikus világképpel érkezik az egyetemre, ez gyorsan megváltozik.

Szerintem azért is van ez most nagyon benne a levegőben, mert az emberiség most döbben rá, hogy nem mindenható. Végülis majdnem tönkre tett egy bolygót, mert azt gondolta, neki szabad.

Egy olyan gondolkodásmódra kellene átállni, ami egyrészt fenntartható, másrészt pedig saját magunkat is mint embert csak a teljes ökológiai lánc egy szemének tartjuk, nem pedig az uralkodójának, ami az összes többi fajt és az egész bolygót maga alá rendeli. Ha nem ilyen alárendelő gondolkodásmód lenne, hanem egy ökológiai körforgásra épülő, az valószínűleg nekünk is hosszútávon jobb lenne, mert, mondjuk, nem halnánk ki. És az, hogy most erre rádöbbenünk, és megjelent az igény az átrendeződésre, valószínűleg a filmek, regények világába is beszivárog.

B. H.: Valószínűleg, Anitának igaza van, és ez lehet az oka. A science fiction azonban régóta szeret eljátszani mindezzel, engem ettől függetlenül mindig is érdekelt a téma, és több regényemben is foglalkoztam már vele.

– Egyébként pont azért kérdeztem, mert a poszthumán diskurzus mostanában nem csak a bölcsészkaron kerül elő, hanem a zsánerirodalom fogyasztói, akik nem biztos, hogy a humán diskurzus iskoláiban is járatosak, ők is egyre inkább képbe kerülnek ezekkel a fogalmakkal, és a ti regényeitekkel kapcsolatban is gyakran előjön. Látom, hogy ezekre ti is sokszor reagáltok a különböző közösségi oldalakon.

M. A.: Egyébként nem tudom, mennyire ér össze a zsáner diskurzusa a poszthumánról a szépirodalom diskurzusával. Nyilván vannak kapcsolódási pontok, de alapvetően nem gondolom, hogy teljes párbeszéd lenne, inkább párhuzamosan jönnek fel ezek a témák. Valószínűleg mindkét oldalnak jót tenne, ha a másik oldalról is elolvasná azokat a műveket, amik tematizálják. Nem gondolom, hogy sok zsánerolvasó olvas például Bartók Imrét, és nem tudom, mennyi irodalmár olvas zsánert, és mennyire áll még a sztereotípia, hogy egy sci-fi vagy egy fantasy regény kevésbé lehet irodalom. Persze nem azt mondom, hogy nincsenek előremutató jelek, de én el tudnám képzelni, hogy ezek jobban találkozzanak.

B. H.: A poszthumán tematikának a science fictionben, de valószínűleg a fantasyben is minimum ötven éves, vagy még régebbre visszanyúló irodalma van, saját toposzokkal, nagyon komoly gondolatokkal. Ezt feldolgozni is nagy feladat lenne. Én azt látom, hogy a szépirodalom még csak most kezdi ezt igazán felfedezni, pedig a mára már klasszikus science fiction regényekben is előfordul, elég csak a Dűne-ciklus emberfeletti hőseire, vagy a későbbi kötetek poszthumán istencsászárára gondolni.

Szóval szerintem sincs a zsáner és szépirodalom közt ebben a témában kommunikáció, amit nagyon sajnálok.

M. A.: Ezt mindenképp egy oda-vissza dologként képzelem el. Nem csak a szépirodalomnak kellene felzárkózni a zsáner elmúlt ötven évéből, hanem a zsánernek is ugyanígy.

B. H.: Igen, ez igaz, csak sajnos a fantasztikus zsánereken belül jelenleg szerintem nem létezik ilyesfajta diskurzus, vagy akár komolyabb irodalomkritika. A szerencsésebb zsánerregényekkel jelenleg is csak szépirodalmi, irodalmi szempontból foglalkoznak, egyébként maximum ajánlók születnek róluk..

– Milyen tervetek vannak a jövőre nézve?

B. H.: Nekem jövő júniusban, a Könyvhéten fog megjelenni a következő regényem, úgyhogy a következő hónapokban annak a véglegesítésén dolgozom, de közben már az azt követő regényhez jegyzetelek.

M. A.: Jaj, mindig utálok kitérő választ adni.

B. H.: Hát, segítek: elkezdted a következő regényedet.

M. A.: Elkezdtem egy következő regényt, ami még jelenleg inkább csak jegyzetelés, világépítés szintjén tart, próbálgatom a narrátor hangját, de többet még korai lenne mondanom róla.

Borbíró Aletta

 

Fotó: Benkő Marianna


Címke: , , , , , , , , , ,
2020.01.23 - tiszatáj

BAD BOYS – MINDÖRÖKKÉ ROSSZFIÚK
Ki hitte volna, hogy a Michael Bay által indított, politikailag inkorrekt humorban és hatalmas detonációkban utazó buddy cop movie-széria egyszer karaktercentrikus tónust ölt? Valószínűleg még kevesebben gondoltak erre napjaink termék-mániás, látványorientált, nosztalgiát erőltető hollywoodi szériagyártásában – a Fekete című belga Rómeó és Júlia-gettóátiratot jegyző Adil El Arbi és Bilall Fallah márpedig képesek voltak e manőverre… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.01.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS MEZEI KINGÁVAL
Pilinszky János költészetén keresztül a látvány kerül a középpontba a Mezei Kinga által rendezett Éjidő című előadásban. A hatszereplős produkciónak történeti fonala nincs, a rendező Pilinszky versein keresztül mutatja be azt a világot, amelyben élünk… – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

>>>
2020.01.21 - tiszatáj

COSI FAN TUTTE – BEAVATÓ OPERA NEM CSAK BIMBÓZÓ KAMASZOKNAK
Toronykőy Attila rendezésében elsősorban a műfajjal ismerkedő fiataloknak szánta a szegedi operatársulat Mozart vígoperáját, a Cosi fan tuttét, amit kettős szereposztásban mutattak be a hétvégén a kisszínházban… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

>>>
2020.01.20 - tiszatáj

KOVÁCS ANITA KIÁLLÍTÁSA NYOMÁN
Fiatal alkotónk munkáiban: nem csupán bizonyos textúrák változatos alkalmazása és progresszív vonások keresztezése a fő cél. Műveiben az elemi (rejtett) erők és az ösztönös feltárások játéka formál meg egy-egy összképet, mely részletei mögül gyakran sejlenek fel különféle alakzatok… – Az alkotó portfólióját ím-ígyen próbálják megközelíteni bizonyos mesterek, poéták – és mű-vész-et-tört-én-ész-ek…

>>>
2020.01.19 - tiszatáj

HÁROM DARAB A SZEGEDI KORTÁRS BALETT VÁGY-ESTJÉN
Vágy címmel három darabból álló bemutatóra készül február végén a Szegedi Kortárs Balett. Roberto Galvan argentin koreográfus az elmúlt napokban Szegeden járt, hogy betanítsa a mostani táncosoknak az Astor Piazzola zenéjére komponált, 1992-ben már óriási sikert aratott Koncert tangóharmonikára és zenekarra című művét… – HOLLÓSI ZSOLT AJÁNLÓJA

>>>
2020.01.19 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
Keresem a kapcsolatot a két művész alkotásai között. Rajcsók a hiányra épít, Esse Bánki a nem látható, de láthatóvá tett vonalakra, fénycsíkokra, fénypászmákra. A csutka mint hiány. Van egész alma is, kivágva egy rész belőle, egymás mellett vannak, rész és egész, az egész mint hiány. A rágás nyomai, az égig érő csutka, mint Jákob lajtorjája, felfele kell nézni […]

>>>
2020.01.19 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS ELIA SULEIMAN FILMRENDEZŐVEL 
Szeptember 17-én, a CineFesten láthatta először a hazai közönség a cannes-i zsűri különdíjával honorált A mennyországnak kell lennie című egzisztencialista tragikomédiát. Rendezője nevéhez korábban olyan alkotások fűződtek, mint az Egy eltűnés krónikája, a Deus ex machina és A hátralévő idő, de közülük Magyarországon csak a másodikat játszották a mozik 16 évvel ezelőtt. Suleimant aktuális remekműve 2020. február 20-án debütál a filmszínházakban… – SZABÓ G. ÁDÁM INTERJÚJA

>>>
2020.01.17 - tiszatáj

MARJANE SATRAPI: PERSEPOLIS
Van abban némi igazság, hogy Marjane Satrapi nem grafikus memoárként definiálja pályafutása főművét: a 2007-es, Vincent Paronnaud társrendezésében fogant, cannes-i zsűridíjjal jutalmazott rajzfilmadaptáció forrásanyaga ugyanis jóval rövidebb intervallumot ölel fel annál, minthogy rögtön számvetésről beszéljünk. Körülbelül 15 évet fog át a cselekménytelen, inkább színesítő-részletező momentumokra húzott narratíva… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő