Fuss, ember, fuss!

CORMAC McCARTHY:
ODAKINT A SÖTÉTSÉG

Texasban, Arizonában vagy Mexikóban bonyolódó regényei előtt Cormac McCarthy leginkább az Appalache-hegység lábánál engedte kóvályogni balsorsú figuráit. Csakúgy, mint az 1973-as, főalakja totális lealjasodását dokumentáló – itthon két éve megjelent – Isten gyermeke, a szerző második regénye, a ’68-as Odakint a sötétség is hasonló környezetben bontakozik ki.

Panteizmusról aligha szólhatunk: Rinthy és Culla Horne párhuzamos vándorlását örökítő útiregényének legfőbb vonása a kietlenségbe vetett, passzivitásukból szabadulni képtelenek hányattatása. Lírai realizmussal nászra lépő prózájában McCarthy ezúttal is hibátlan szimbolizmussal él. Sűrű feketeség borul a nyárfaligetre, élettelenül világít a Hold, olykor halvány kék fényben táncol a lópaták dübörgésétől felszálló por: a természet részvétlenségének kitett figurák vegetálnak, napról napra zajló létezésüket legfeljebb a beléjük ivódott, puszta fennmaradás motiválja. (Az Utolsó letérő Brooklyn felé című Selby-regényt magyarító Greskovits Endre ugyan hűen elhagyja McCarthy hanyagolt gondolatjeleit a párbeszédeknél, az író vesszőtlen mondatait viszont központozással pótolja, cserébe a dialektusokról árulkodó „otthol”, „a síkság fele” kifejezésekkel szépít.) Üstfoltozótól békebírón át egyszerű favágóig és szobafestőig mindenki az előttük szétterülő Semmi lakója – nincsenek gonoszok, egyedül a körülmények áldozatai sertepertélnek az Odakint a sötétség 260 oldalán, akik – a magyarul tavaly piacra dobott, Huckleberry Finn-esztétikájú Suttree ezerszer sötétebb miliőjében – igyekeznek valahogy elkaristolni a hétköznapjaikban.

Mintha a gyehennán járnánk, az emberiség McCarthy második könyvében rögtön a végóráit éli, csuhába öltözve, batyut cipelve, ekhós szekéren zötyögve: a Pokol gyermekeit már-már életre kelő fák vagy rájuk leselkedő árnyak tartják fogságban. Sárba ragadva, örvénylő vízben kapálózva, földre esve hagyja őket hátra a Teremtő. Bibliai párhuzamoktól ezúttal sem idegenkedik a szerző: a cím Máté evangéliumából származik, hősnője, Rinthy neve variáció Pál apostol korinthosziakhoz írt első levelére, környezetrajza pedig nyomatékos Jelenések könyve-átirat. Holt vidékén kezdettől jelen van az ősbűn, lévén a főszereplő 19 éves lány bátyja, Culla gyermekével terhes – a nehéz körülmények nem merő rosszindulatból, újfent kizárólag a passzivitásból fakadóan incesztusba sodorják az egyik centrális szereplőt. Culla a bűnben égő, gyarló Ember manifesztációja: az Odakint a sötétség szubverzív, egzisztencialista utazástörténetében a férfi soha többé nem vakarhatja le magáról a vérfertőzés billogját és azt sem, hogy a közösülés után rögvest elvitte és a távolban hagyta elpusztulni húgával közös gyermeküket. Örökre rátelepszik súlyos tette: McCarthy epizodikus, cselekménytelen vignetták forgatagába helyezi, jelezve, pátriája azonnal kiveti magából, száműzetésre ítéli, vagyis az író egyik kedvelt témája, a célt veszett bandukolás emelkedik vezértétellé. A Kölyökhöz (Véres délkörök), John Grady Cole-hoz (Vad lovak), Billy Parhamhez (Átkelés), netán Az út poszt-apokaliptikus szürkeségében a tenger felé csoszogó apa és fiúhőséhez hasonlóan Culla is helyét kereső alak, de esetében lényegesebb, hogy minden egyes pokoli, ide-oda sodródó állomásán kénytelen szembenézni tettével. Igazi tragédiája azonban nem ez, hanem gyávasága és örök rohanása. Bocsánatot nyerhetne, ha vállalná a felelősséget, ehelyett azonban folyton iszkol a számvetés elől, újabb és újabb problémákba bonyolódva, még inkább kitéve magát a folyton rá vadászó, elemi, pusztán a táj közönyében lappangó kegyetlenségnek.

Rinthy ugyancsak útra kel, McCarthy őt illetően is a cselekedet-önszervezés nélküli sodródás illúziómentes állapotát festi meg: az Odakint a sötétség déli gótikájában a lenszőke, batyus, Culla által az erdőben hagyott csecsemőjét kutató, kifolyó anyateje révén betegeskedő lány az ártatlanság jelképe. (A Határvidék-trilógia hölgyeihez, a Vad lovak szerelmetes Alejandrájához és A síkság városai romantikus, gyilkos vágyakat is ébresztő Magdalenájához, majd a Nem vénnek való vidék elesett Carla Jeanjéhez vagy Az út reményveszett anyakarakteréhez képest Rinthy a hazánkban elérhető McCarthy-életmű legjobban realizált nőalakja.) Hótiszta karakter, akit a mindennapi tengődésbe csapó fásultság magányos vándorlásra késztet. Őt és bűnben égő bátyját egyszerre prédálja három rejtélyes idegen: a Három királyok profán átiratai egyenesen az Ítéletidő lovasaiként tűnnek fel ott, ahonnan főkaraktereink éppen odébbállnak, így McCarthy az egész, XIX.-XX. század fordulóján papírok, szeméthalmok, hús, zsír bűzében aszalódó világ urát, a Halált rajzolja meg alakjukban. Mint az élete alkonyán szintén vele találkozó Billy Parham, Rinthy és Culla egymás negatív tükörképeiként ússzák meg a visszavonhatatlannal való találkozást – az Odakint a sötétség nem a főkarakterek hirtelen meggyilkolásában, hanem az emberi tengődés rendkívül lassú banalitásában figyel fel a végromlásra.

A sátáni Holden bíró (Véres délkörök) vagy a jéghideg Anton Chigurgh (Nem vénnek való vidék) előképeiként McCarthy ijesztő metaforákká növeli, érinthetetlen, levegő, lombok, azaz a fenyegető természet, sőt, a mindenkori Romlottság indexeiként láttatja őket. Részükről mindegy, sírt gyaláznak, kígyóvadász öreget döfnek-e le, feszélyező jelenlétük végig érezhető, úgy tűnhet, ők Rinthy, Culla és a többi figura (a Rinthy-t ideiglenes családjába fogadó jóságos idős hölgy, fekete háziasszony, révész) minden egyes istenverte napjának csendes manipulátorai, az emberre fittyet hányó világ allegorikus kivetülései. Merő jelképek, dőlt betűvel, hol fél, hol egy oldalt kitevő absztrakciókként azonban bármire kiterjedő befolyással bírnak. Suhanó, formátlan alakokként kommentálják a főszereplők életpillanatait: Culla futásakor és a Rinthy rezignált szenvedését ábrázoló Bildungsroman-történetszálban is fantomok maradnak – nem véletlen, hogy miközben a főszereplőlány próbálja kideríteni, él-e a gyereke, válaszokra lelne, végül totális megoldatlansággal szembesül.

Kannibalizmussal, égetéssel riogató anti-Odüsszeiájában McCarthy átlagemberei spirituális hatalmak szorításában vergődnek vagy lelkiismeretük rabjai: nem látnak, pusztán reflexió híján, bármiféle tudás nélkül helyezik ide-oda a lábukat (és itt még az idegenségérzetet tükröző spanyol nyelvi gátjai sincsenek, vö.: Véres délkörök, Átkelés és A jogász forgatókönyve). Örök pozícióvesztésüknek nemcsak Culla többéves otthontalansága válik hibátlan kifejeződésévé, hanem az általa érzéketlenül sorsára hagyott, így az utolsó oldalon egy mocsár, vagyis a biztos fulladás felé gyalogló vak ember is – végleg elnyel bennünket a sötétség birodalma, ahol a Rinthy által hordozott fény áll vesztésre.

Szabó G. Ádám

Cormac McCarthy: Odakint a sötétség (Outer Dark, 1968)

Fordította: Greskovits Endre

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2019

261 oldal, 3499 Ft