Ambrus Máté Bence: Úszólecke

„Jól van fiúk, toljatok tíz mellet, aztán jöhettek a melegbe!”. A melegbe, ami nekünk a kedvencünk. Jobban szeretjük, mint a hideget, ahol nem ér le a lábunk, meg olyan fénytelen az egész, meg szomorú, és hideg, lilaszájcsináló hideg, meg remegést, szívleállást csináló hideg. Most is próbálkoznék javasolni, hogy „Rudibá, hadd ne kelljen már a hidegbe menni, nem lehetnénk most végig a jó melegben?” A válasz, mint ezelőtt száz meg száz alkalommal: „Nem! A meleg a vén picsáknak való, ti vén picsák vagytok?” A nénikre nézek, akik olyan furcsán úsznak, nagy fenekük van, az tartja fent őket a vízen. „Nem!” mondom büszkén, öcsi is helyesel, hogy mi nem vagyunk vén picsák, persze a negyven fokos kisvíz jó lenne, csiklandná a karunkat, a hátunkat, azért nénik még nem vagyunk, úgyhogy inkább a hideg. Különben a Rudibá is csak prédikál, rumot iszik és vizet prédikál: levénpicsáz, közben ő egész végig csak a kismedencében van, két karját ráfekteti a rácsozott medenceszélre, és pihen.

A Rudibá jó ember, nagy hasa van, nem akármilyen: gombócok vannak rajta, kettő is, mintha terhes lenne, nagyon pici gyerekeket várna. Az egyik a köldökénél van, néha viccből megengedi, hogy megnyomkodjuk, keménynek tűnik. Szürke bajsza van a Rudibának, a szája nem is látszik tőle, egyszer félrefésülte két oldalra a hosszú szőröket, és meglepődtem, hogy neki is van szája, előtte is sejtettem valamit, mert valahogy tudott beszélni és valahonnan jött is a büdös, de akkor megtudtam, hogy a szája büdös. Mosolygott is, ronda sárga fogai voltak, a lehelete csípős volt a rumtól és a cigitől. „Nyomás fiúk! Menjen az a tíz mell!” int Rudibá a jó melegből, mi meg odapliffelünk a másik medencéhez (a papucs böfög így a vizes lábunk alatt, hogy “pliff-pliff”), levesszük a papucsot és felkészülünk a hidegre. A fal mellett szeretek úszni, mert nem ér le a lábam, és kell a biztonságos fal, hogy megkapaszkodhassak benne, ha érzem, hogy valami a sötétből ráharap a csali lábamra. Volt, amikor kézen fogva tapostunk a vízben az öcsikémmel, a kis gombahajú szőke öcsikémmel, áttöltöttük egymásba a bátorságot, de most már nagyobbak vagyunk, ez már gyerekes lenne, pedig egyedül félek… „Ugrááás!” kiáltja Rudibá, és ugrunk.

A víz nagyon hideg, és fáj tőle a bőröm, mintha szabdalnának. Aztán a fájdalom elmúlik, a víz átölel, de mégsem érzem, hogy a barátom lenne. Próbálok egy levegővel végig úszni, nagy levegőt veszek, már olyan hatalmas a mellkasom, mint a Rudibá hasa. Mellkasom a hajóorr, siklik a vízen, és kettéhasítja a szembe jövő hullámokat. Lapátolok, amíg tart a levegő. Csak érjek a végéhez, akkor már nem lesz baj.

Összeszorítom a szemem, csukott szemmel nem félek, ezért volna jó vaknak lenni, nem látnám a mély sötétet. A szempillák kicsit szúrnak. Nagyon szúrnak, de inkább a szúrás, mint a félés. Bár vakon is félek: hangokat, mindenféle csapkodásokat hallok, de biztos csak az öcsém az. Ő olyan bátor, pedig kisebb, őt nem zavarja a víz, ő nem vesz nagy levegőt, hogy egy adaggal gazdálkodva ússza le a távot, mert nem fél, hogy egy kósza csepp befolyik az orrán és megfullasztja a tüdejét, ami szivacs és a szivacs hülye, mert nem szereti a vizet, de nem tudja nem meginni, én meg miatta ne kapjak levegőt?! Én csak ettől félek, meg a víz alatti sötéttől. Egy kör megvan a tízből. Az öcsém, a kisebb, de bátrabb öcsikém megállás nélkül úszik, mint a profik: fal, bukfenc, megint fal, bukfenc és vissza ehhez a falhoz, már nyolcnál tart. Én nem bukfencezem, tele menne tőle az orrom. Kimászok, gombán, csúszásveszélyen trappolok, a sáv elejére érek, és megint fejest ugrom, és lapátolok és lapátolok. Nem kéne, de kinyitom a szemem. „Ne nézz le! ne nézz le!” figyelmeztetem magamat, mert a nyitott szemem nagyon le akar nézni, gyorsan kapkodni kezdek, mellről gyorsra váltok, és akkor szorítást érzek a bokámnál, remegés van a gyomromban és a kezemben, és kifelé csapkodok, menekülök a medencéből, a falhoz érek, és kiugrom, de elszédülök és visszazuhanok orral a sötét felé. Csend. Csak a bubik pezsegnek a súlyom alatt, és már közeleg felém az alvilág, itt is kék csempék sorakoznak, azzal borították be a medence fenekét. Taposni kezdek fölfelé, nem látok semmit, de mozgást érzek a homályban, és akkor egy állkapocs, meg egy közeledő uszony dörzsöli a bőrömet, a fejem lüktet az izgalomtól, tovább taposok, hogy végre a felszínre jussak, és hirtelen izomlázam lesz, negyvenkét fokos izomláz, aztán végre kimászok, és ahogy elmúlik a remegés, röhögök, hogy „Hülye cápa, szokj rá a diétára!”. Még most is félek. „Rudibá, Rudibá hadd ne kelljen már ebben a vízben úszkálni, sötét, meg cápák, meg minden!” kiáltom oda az Öregnek, de ő csak legyint, hogy „Hülyeség!”, úgyhogy mehet megint a fejes. Gyorsabban úszom a mellett, oda se figyelek, hogy mikor kell levegőt venni, és véletlenül vizet nyelek, köhögnöm kell, olyan görcsösen köhögök, hogy a hányás kerülget. Közben evezek, nem simogatom a vizet, mint a vén picsák, püfölöm, karmolom, szétverem, gyűlölöm! Megint van valami a bokámnál. Rúgok, aztán érzem a nyálkás és agresszív kúporrat, a cápának az orrát kell rúgni, én rúgom, de megfájdul a lábfejem, ezért háttal fekszem a víznek, a sarkammal, mint egy jól meglendített kalapáccsal csapom szét a fejét a cápának, a bal lábam megcsúszik, megrecézi a cápa bal alsó kettese, és vér jön ki a sebből, és a klóros víz nagyon csípi a lábamat, erősebben kapálózok, ki kell jutnom innen, áúú a fejem, már itt a fal. Kiugrok a partra. „Ppöh!” köpök futás közben hátra a dögre, a klórral kevert nyál a vállamon landol. Már a jó negyven fokos melegnél vagyok, „Kész a tíz mell Rudibá!”, mondom boldogan, és csatt bele a kisvízbe. „Jólvan fiúk, ügyesek voltatok, jár a pala, vagy amit akartok. Most melegítsétek a tökötöket, aztán félkor megyünk!” Végre meleg, hátcsiklandó, meg vállcsiklandó meleg. Az öcsém megdob egy pöttyös labdával, én meg egy vízből gyúrt gombócot dobok válaszul.