Jerney Gábor: Bakóné

Bakóné ül a hokedlin és azt mondja Juliskának – aki kínálja erősen barátnéját rakott krumplival, amit most kivételesen nagyon elsózott, pedig hol van ő már a szerelemmel? –, éppen másfél éve, hogy semmit sem eszik: Juliskám, éppen másfél éve, hogy semmit nem eszek. Azért nem eszik a Bakóné másfél éve semmit, mert nagyon fáj a nyelve, érzékeny az még a levegőre is: Juliskám, azért nem eszek már másfél éve semmit, mert nagyon fáj a nyelvem, érzékeny az még a levegőre is. Bakóné előtt a cshokhilikhőr – enyhén hehezve beszél Juliska –, derekasan sötétbarna folyadék a feles pohárban, mércén túl ér az ital, gyakorlata van ebben Juliskának, jövedelmező bögrecsárdát üzemeltetett a nyári konyhában mikor folyt az útfelújítás, kellett a tömörebb, bíróbb anyag az egykori köves útra, mely a hegyaljai bort vitte Polákországba, jó alap ez, mondták a mérnökök, mi csak rontani tudnánk rajta, és úgy is tettek, a közeli kőbánya miatt megerősített útból csak elloptak, amit lehetett, a kamionok hamar kijárták a porózus aszfaltot. Juliska asszony mit sem törődött ezzel, mérte serényen a pálinkát, meg az ura karcos, de szódával jól feljavítható vinkóját (nem ihatott már az öreg, fél veséjét elvitte a szesz, megijedt nagyon), saját termés, ilyet boltban nem kap, mondta mindig Juliska, ami igaz is volt, ilyen bort szégyelltek volna kipakolni a polcokra, a kőbányásiak, meg az útépítősiek azonban mit bánták ezt,a  legközelebbi kocsma is sokkal messzebb van.

Nézi Juliska Bakónét, aszott egy öregasszony lett ebből is, ilyet gondol, dehogy mondaná, ha aszott is, igaz barátnők, sokat hallgatott asszonyok mindketten, jólesően pihen kettejük között a csend, Sanyi bácsi se motoz a folyosóra néző kisszobában, két éve tán, mikor délutáni szendergését zavarta meg Bakóné, aki a nagyszobában nem kívánt csúfoskodni, hát kitolta az ajtón a farát, kicsit meglibbentette hátul a szoknyát és kiengedte szelét, mely egyenes úton birizgálta meg Sanyi bácsi szaglóhámját, Juliska ura azóta sokat jár a városban, ha Bakóné érkeztét sejti, még majd megint telibe fingik engem.

Civakodó verebek ütköznek a konyhaablakhoz, Juliska odanéz egy pillanatra, mire visszafordul, üres Bakóné előtt a likőrös pohár. Gondolkodóba esik, mikor volt ideje ennek az asszonynak poharat felemelni, ennyi szeszt gyomorba küldeni, koppanatlanul a poharat visszatenni és moccanatlan gigával ülni tovább, vagy tán nem is thőthöttem ennek az asszonynak?, Tölt hát inkább Juliska, nem hagyja kínálatlanul öreg barátnéját. Nézi erősen Bakóné a rakott krumplit, érzékeny az orra, urán is rögtön kiszagolta a szeszt, amikor az még csak tette be a kaput, húsz éve ki is kísérte a Kis Horhosra, dombra temetkezett a falu évszázadok óta. kéri a likőr a füstölt kolbászt, meg aztán másfél év koplalás nagy idő, ha nem eszik az ember ötszáz napot, a végén csak megéhezik kicsit, visszanéz az újratöltött pohárra, indul érte a keze, amíg görög lefelé a szesz a gigáján, eszébe jut két hét előtti kalandja Bágyi Lajával, gyári munkás fiával.

Nem vágyott hős lenni Bágyi Laja, gyári munkás fia, akit falun töltött gyerekkorában úgy tanítottak, mindenkinek köszönni kell és ha megállunk beszélgetni, akkor az ismeretleneknek be is kell mutatkozni. Ezért hát Bágyi Laja, gyári munkás fia, amikor bevásárolt a csemegében, akkor megköszörülte torkát, Bágyi Laja vagyok, gyári munkás fia, kérnék szépen tíz deka turistát vékonyra szelve, héja maradhat, meg még egy félkisujjnyi pálpusztait, ekkorát e! – mutatta töpszli jobb mutatóujja hegyével bal kisujjának közepén a pontos mértéket. Tizenkét éve élt már a városban Bágyi Laja, gyári munkás fia, szorgosan köszönt minden szembejövőnek, a villamoson sem állt be a szája, amíg hátrament a nyitott peronig, mert jó időben ott szeretett álldogálni, a sok köszönéstől gyakran száradt ki a szája, betért hát a legközelebbi italmérő egységbe, Bágyi Laja vagyok, gyári munkás fia, kérnék egy nagyfröccsöt száraz fehérből, szerette Bágyi Laja, gyári munkás fia, ha gyöngyözött a pára a pohár oldalán, a szikvíz buborékjai jólesőn karcolták Laja gigáját, középső ujja körmével árkot vájt a gyöngypárába, vízcseppeket gurultatott ott végig, abban gyönyörködött Bágyi Laja, gyári munkás fia, apjára, Bágyi Ödönre, a gyári munkásra gondolva, a bikavállú, kötegelt nyakú és pici fejű Ödi szakira, a csavargyár elnyűhetetlen háromműszakosára, aki nagyobb szeretettel simogatta a gömbfejű csavarokat, mint már megszokott, kicsikét meg is unt asszonyát. Csillogtak azok a gömbfejek Ödi szakira, szinte szerelmet vallottak az ügyes kezű esztergályosra, táncot jártak az esztergakések örömükben a munkapadon, ha meglátták közeledni Ödi szakit, ki rendíthetetlenül hitte, életében egy pici hiba sincs. Egészen erősen hitt ebben Ödi szaki, még akkor is, amikor a készáru raktárban nyúlt munkáskabátja bal felső zsebébe, hogy a gyűrött csomagú Munkást és a hozzá tartozó gyufát elővarázsolja, oda sem figyelve a lassú, súrlódó hangra, a parányi neszre, amikor a hanyagul rögzített anya a sok tologatástól, rázástól végleg elengedte az öt mázsa maxterhelésű polc csavarját, így billenésében utat engedett a súlyponttól balra elhelyezett ötvenkilós ládának, hogy a hatlapfejűek a gravitációnak és a tehetetetlenségnek szigorúan megfelelve útnak induljanak rövid és kalandos utuknak. Mikor Ödi szaki a szájában fityegő Munkással észlelte a veszélyt, az útja során meglehetős tempót vett láda öt centire volt a piciny fejtől és már késő volt tenni bármit az ellen, hogy milliónyi sejt, mely korábban vérplazmát, bőrfelületet, izomrostot, szürkeállományt, agyvelőt, idegközpontot, recehártyát, fülközépcsontot, ízlelőbimbót, nyálzacskót, fogzománcot és számos sajátos felépítésű sejtláncot alkotott, egy egészen hátborzongatóan absztrakt formát képezzen a kettes műhely készáru raktárának falán mintegy és hozzávetőlegesen centiméterben kifejezve hússzor negyvenes felületen. Az alapos rendőrségi vizsgálat vétkes mulasztást és hanyagságot állapított meg, felelőst azonban nem talált, így Bágyi Ödi szakit a csavargyár saját halottjaként ettől függetlenül illően meggyászolta és a kollektíva némely tagja férfiasan meg is siratta.

Groteszk arcképét a vizsgálat lezárulta után Kranyóczkiné Talláros Etelka, a kettes műhely nappalos takarítója látott neki eltávolítani. Etelka nyanyó, a Partvisok Ősz Tündére mesterien kezelte a sikafát, amelyre az évtizedek alatt kialakított kimért, ámde pontos, a végletekig precíz három fázisból álló mozdulatsorral simította rá a szürkés alapon kék, piros és fehér cérnákkal át- meg átszőtt felmosórongyot, hogy abban sehol egy ránc nem mutatkozott, a sikafa és a rongy közé egy atomnyi levegő sem szorult a nagyobb hatékonyság érdekében. Már éppen igazította a sikafát a fadarabhoz, hogy megkezdje a nagyja munkát, a durvázást, amelyet a finomabb kendővel fürge, piciny és körkörös mozdulatokkal végzett aprótisztítást követett volna, amelyet magában csak pucányozásnak nevezett, ám ekkor nyitott be a raktárba Derucska elvtárs, a csavargyár vezérigazgatója, aki még sztahanovistaként küzdötte és fúrta fel magát a bársonyos fotelig. Amikor meglátta, mire készül Kranyóczkiné Talláros Etelka, agyán átvillant egy gondolat, amelyet a kétségbeesés követett és közép-európai akcióhősként dörrentett rá a Partvisok ősz Tündérére: Eta! Dobod el azonnal! Kranyóczkiné a sztentori hangtól megrezzenve hátraugrott, a sikafa rongyos felével puhán ért talajt, a tegeződésen nem lepődött meg, régi elvtársak voltak Derucska elvtárssal, kinek nadrágját a mozgalom nevében gyakorta gombolta ki a hosszúra nyúlt szemináriumok után a raktár félreeső szegletében, miközben döfölésük közepette arra gondoltak, nemes feladat ilyetén örömmel is építeni a szocializmust, eközben ezt gondolta maga Kranyóczki is csupán az eszmétől átitatva, aki marósként veselkedett neki a normának a hármas műhely tágas csarnokában.

Nagy tervei voltak Derucska elvtársnak Bágyi Ödi szaki hagyatékával. A felületet gondosan lekezeltette, a maradványokat tartósíttatta, keretet rakatott köréje, abba üveget szabatott, föléje íratta cirkornyás betűkkel: Balesetvédelmi Munkabázis. Attól kezdve minden új belépőt személyesen cipelt el a kettes műhely készáru raktárába, megállt a bioműalkotásnál, szembefordította vele az új munkaerőt, jobbjával erősen Ödi bácsira mutatott és imígyen szólt: Vigyázzál bazmeg, mer’ ha nem, könnyen így járhatol! Ezzel a maga részéről letudta a balesetvédelmet. A csavargyár baleseti statisztikája szerint a bekövetkezett sajnálatos sérüléses esetek az első évben húsz-, az azt követő évben még negyven százalékkal estek, a bekövetkezett üzemi baleseteket is zömmel csupán a kalapácsok mozgatásának koordinációs hibáiból eredő zúzódások, vérömlenyek, elenyésző részben körömleesések jelentették. Híre szaladt Derucska elvtárs találmányának, telefonáltak a minisztériumból is, miből állna hát, Derucska elvtárs bejegyeztette a, ráérő idejében írt egy százkilencvenhét oldalas tanulmányt a módszer bevezetéséről és helyes alkalmazásáról, majd reprodukciókat készíttetett és egy egész országra kiterjedő előadáskörúton népszerűsítette szabadalmát. Derucska elvtársnak köszönhetően két éven belül az ország minden jelentősebb és ezen belül is balesetveszélyes munkahelyén megtalálható volt a Balesetvédelmi Munkabázis, ezért ennek, valamint a szakirodalom és a reprodukciók eladásának köszönhetően háromszintes házat építtetett a falu központjában, oda dudált fel az erkélyes emeleti ablakba minden reggel öt óra negyvenkettőkor Palisofőr, hogy a közeli városba furikázza a nagy tekintélyű Derucska elvtársat. A szentimentális hajlamokkal is rendelkező Derucska elvtárs nem feledkezett el Ödi szaki családjáról sem, húszezer forintot juttatott egyszeri alkalommal a sírós özvegynek, aki új konyhabútort vásárolt magának és egy hatsebességes váltóval szerelt hajlított kormányú versenybiciklit a félárva Bágyi Lajának, gyári munkás fiának, aki attól a perctől fogva egy percre sem vált meg a pompás, krómos-csillogós bicajtól és kicsit ennek is köszönhető, hogy adott pillanatban Bágyi Laja, gyári munkás fia hőssé vált, holott ezt nem tervezte.

Tekerte a krómos-csillogóst Bágyi Laja, gyári munkás fia, hazafelé tekert, unalomig ismerte az utat, nyitott szájjal szívta be a csípős levegőt, nézte saját kifújt páráját. Egyenest a Kis Horhosra tartott, zsebében öt teamécses, a csomagtartón élő koszorú, tobozos-fenyős, gumipók fogja, sima az út, nem is siet Bágyi Laja, gyári munkás fia, ott lesz az a koszorú a csomagtartón moccanatlan még a Kis Horhoson is. Korán sötétedik, kiszámítható Bágyi Laja, gyári munkás útja, szeret sötétedésre odaérni, szebben világít az öt teamécses, csillag alakba rakja, sokszoros kiváló munkás volt Bágyi Ödi szaki, ha a kitüntetéseket nem vihette magával, hát a formájukat nézhesse ilyenkor, bárhol legyen is. Szótlanul áll egymás mellett özvegy Bágyi Ödönné és Bágyi Laja, gyári munkás fia, nincsenek már igazi szavaik egymáshoz, a leendő hős kicsit zavarban van emiatt, nézelődik hát, de igazán nem akar hinni a szemének, jelenésnek véli az első két másodpercben.

Bakóné van nagy szaladásban a Kis Horhos keleti oldalában, a ravatalozó irányában fut erősen, lángcsóva követi, szárnyként öleli körbe leszegett fejjel rohanó asszonyt, aki futtában csapkod maga mögé. Bágyi Laja, gyári munkás fia nézi a szörnyenetet, tán az Úrangyala lángos pallosa készül lesújtani a bűnös lélekre?, ilyet gondol a leendő hős, ki egyre közelebb kerül hérosszá válásához. Kacérkodik erősen a vallásossá válással Bágyi Laja, gyári munkás fia, kerülgeti a templomokat, de igazán bemenni még egyikbe se sikerült. Hamarabb mozdul Bágyi Laja, gyári munkás fia, mintsemhogy győzött volna az ateizmus, se Úrangyala, se lángpallos, tüzet fogott a kötött sálgalléros pulóver fölé felvett nájlon otthonka a Bakóné hátsó fertályán, belefarolt az előbb az egyik mécses lángjába, a tűzérzékeny anyagnak nem kellett sok, hogy anyagában fogyni kezdjen és ezzel minél közelebb érjen a sálgalléros pulóver műanyagjához, hogy aztán sercegős olvadásában utat engedjen Bakóné felhámjához. Bágyi Laja, gyári munkás fia felismerte a pillanatot, sebes rohanással közeledett Bakónéhoz, futtában gombolta a kabátját, úgy lebeg a szövet a levegőben, mint a matador muletája, erősen kiszámítja Bakóné útját, az utolsó két méteren már nem is szalad felé, nagy lendületet vesz, dobbant, páros lábról rugaszkodik el, úszik a levegőben, kicsit össze is zsugorodik, az adrenalin szilaj táncot jár ereiben, a vadász örülhet így közelgő zsákmányának, résnyire szűkül a szeme, tudata ujjong, jól számította ki az ívet, mellkasa táján éri el Bakónét, kinek már csökkent a lendülete, a halálfélelem sem volt már elég hajtóerő. Nem is érti először, hogy került hátára egy pillanat alatt, nem fagyott még a föld, puha a talaj, az ősz rendesen áztatta, lesz elég tartalék egész télre, az őszi vetés jól érzi magát a közeli Hátas táblában. Bakóné megpihen, tüdeje még zihál, kapkodja a levegőt, érzi már, nem melegszik a háta, múlik a veszély, máshonnan érzi a furcsát. Bágyi Laja, gyári munkás fia a nagy mentőakció utáni megpihentében nem tud kellően parancsolni szervezetének, a nagy vérbőség az agyából lerohantában a barlangos testekben talál menedéket. Erős erekciót képez a vértömeg, hatalmas-diadalmasan dudorodik a szövetnadrág, a nyolcvan kiló élősúly mellett ezzel is nyomást helyezve Bakóné ölére. Rég volt és soha nem volt ölelések öröme cikázik végig a huszonöt éve száraz öregasszonyi ölben, csillagok tombolnak Bakóné szeme előtt, apró jajdulások szakadnak a torkából, széjjelebb tárulnak a piszkafányi combok, reszket a ráncos bőr a has alsó felén, összeszorítja két karját szottyadt mellkasa előtt. Lehunyja szemeit és mielőtt még meggondolhatná, mit is mond, csak kiszalad a száján: Fiatalember, megtenné, hogy kicsit még nem mozdul? Tudja Bakóné erősen, utolsó öröme ez, nagyon figyelni kell rá, keresni egy féltve őrzött az agyában, oda betuszkolni, néha lehessen majd nézegetni kicsit, ízlelgetni azt, amit éreznie csupán most adatott meg. Összerándul Bakóné, a cshokhilikhőrtől-e vagy a zugból előbányászott emléktől, talán nem is fontos, mozdul a keze a villa után, beleszúrja a főtt tojáshoz ragadt kolbászkarikába.