Felöltöztem, mégsem tudtam elindulni. Siettem valahová, talán éppen ide. De a két kölyökmormotát sehogy sem tudtam a sárga szatyorba tenni, folyton kiugráltak, nem tudtam őket megfogni. Egyszerre a kettőt, sehogy se. Pedig a feleségem nem szereti a rendetlenséget. És a mormotákat sem, pedig bájos jószágok.
Szerinte álmomban rúgkapáltam, ahogy fokozódott a felső lakó fürdőszobájából érkező zaj. Lakásfelújítás. Egyre nagyobb intenzitással verték a falat, már ketten is. Nem tetszett a régi csempe.
Lehet, hogy én mormotának születtem, hogy nappal alszom? A feleségemnek igaza lehet, amikor kijelenti, hogy nem szereti a mormotákat!
A régi kávéfőzőben háromszor forrt fel a víz és jutott vissza a szűrőben lévő kávén keresztül a sűrű fekete, anélkül hogy a csersavas és égett ízű lett volna. Nincs olyan álmos ember, aki a halk, majd egyre erősödő fütyülő hangtól meg ne részegülne, és ne rohanna oda a kávé illatát is megérezve.
Még egyszer át kell olvasnom egy kötetet és egy recenziót arról a könyvről, mielőtt ténylegesen elindulnék. Bizalmasan elárulom, nem fogok mormotákat kergetni!
Természetesen szívesebben ébredtem volna erre a szívvidító fütyülő hangra. A vidámításra szükségem is van, hiszen az utolsó versek már-már valami égi-műholdas telefonon érkeznek.
Nem hiszem, hogy önként száműzte magát a felhők fölé. Én is megjártam radikális gyógyszerekkel. Persze nem ugrottam le a tízedikről, itt maradtam és maradok, akármit hoz a kor. Bizony, már öregnek érzem magam.
Ilyen korban az ópapa-fotel és házikabát, a mamusz a lábra. Talán sapkát nem tennék fel a szobámban, én nem vagyok kopasz.
Van, aki borotválja, van, aki negyvenen túl már elveszti haját. Majdnem hajkoronát mondanék, pedig csak babérokra gondolok, költőkről lévén szó.
Őt ábrázolhatták volna cézárként, költőfejedelemként, ha meg megéri azt a kort, amit én már magam mögött tudok, és ami már a lábaimban is sajog.
Az irodalomtörténész írásától szinte megrészegültek, keresni kezdték a számukra újonnan felfedezettet. A versei még valahol élnek, bár az internetről eltűntek. Némelyiket a kötetben felfedezni vélem. A kialvó láng még felszúrt az égig, aztán elfújta a szél. A verset a gomolygó felhők, nyirkosan leszállva a földre, lemosták a papírról. Sőt a képernyőről. Mintha a költő nem is létezett volna.
(A napokban egy össze sem mérhető kötet került a kezembe. Magány és az elengedett nő képe lebegett hosszan a betegágy felett.
Csak írta őket papírszeletekre, hogy meghosszabbítsa az életét. Semmi fellángolás, inkább egy kialvó gyertyaláng jut eszembe.)
Ő viszont már csúcson érezte magát – a pszichiáterek patikája ilyen fantáziákat ébresztett benne. Ezért háromszor is nekifutott eredménytelenül, amit szenvtelenül nézett végig az orvostudomány, mintha a fehérköpeny nem figyelt volna a betegre, akit beteggé tettek.
A segélykérő, ám a halállal inkább dicsekvő verssorok, néha a lombhullás utáni kusza ágakra emlékeztettek.
Most, hogy a mondanivaló végére értem, illene felolvasni egyet a versek közül, de nem érzek elegendő erőt. Megvallom, azért aludtam át kis híján a meghirdetett program kezdési időpontját, mert éjjel olvastam. Nem tudtam elaludni, újraolvastam. Már nem fogott az agyam, a betűk táncoltak. De a versek fogva tartottak. Azt lassan már csak dúdolta valaki szöveg nélkül.
Mondják meg őszintén: ilyen öreg korban jogom van-e elérzékenyülni? Hiszen az egész történetet a mormotákról csak az azért meséltem el, hogy oldjam a feszültségemet. Nem az önökét, hanem a magamét.
Szoktak rémálmaim is lenni. Olyankor a távozottnak számolok be a sikereiről, oda, ahonnan már nem lát és nem hall minket.
Ahová látszólag önként távozott!
Radnai István
