Tiszatájonline | 2020. február 9.

David Szalay: Michelangelo Antonioni: Foglalkozása: reporter

Az egyik kedvenc filmem a Foglalkozása: riporter Michelangelo Antonionitól. Legalább tízszer láttam,  jó eséllyel többször, mint bármelyik másik filmet. Emlékszem a legelső alkalomra. Olyan huszonöt évvel ezelőtt lehetett. Otthon tévéztem, és elég későre járt, amikor egyszer csak elkezdődött egy film. Fogalmam sem volt róla, mi az, és arra készültem, hogy pár perc után úgyis kikapcsolom a tévét, és aludni térek, de aztán nem így alakult. Lekötött, és folyamatosan fenntartotta a figyelmem két órán keresztül, úgyhogy végül az egészet végignéztem… – BARTÓK IMRE FORDÍTÁSA

SZABADSÁG / SLOBODA / HÜRRIYET / SWOBODA / FREEDOM / SVOBODA / LIBERTATE / СЛОБОДА

A PesText SZABADSÁG szövegei az International Visegrad Fund támogatásával születtek meg a 2019-es PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére.

David Szalay (1974) magyar-kanadai származású brit író. Legutóbbi kötete magyarul: Minden, ami férfi (2017)

Az egyik kedvenc filmem a Foglalkozása: riporter Michelangelo Antonionitól. Legalább tízszer láttam,  jó eséllyel többször, mint bármelyik másik filmet. Emlékszem a legelső alkalomra. Olyan huszonöt évvel ezelőtt lehetett. Otthon tévéztem, és elég későre járt, amikor egyszer csak elkezdődött egy film. Fogalmam sem volt róla, mi az, és arra készültem, hogy pár perc után úgyis kikapcsolom a tévét, és aludni térek, de aztán nem így alakult. Lekötött, és folyamatosan fenntartotta a figyelmem két órán keresztül, úgyhogy végül az egészet végignéztem.

A film egy férfiról szól, aki szinte véletlenül megrendezi a saját halálát, és felveszi egy másik ember személyazonosságát. Mindezt anélkül, hogy végiggondolná a következményeket pusztán attól a homályos vágytól vezérlve, hogy kiszabaduljon a saját életéből.

A mai napig a nyitójelenet a kedvencem. A férfi, akit Jack Nicholson játszik, újságíró, aki egy gerillaháborúról tudósít a Szaharából – Mauritaniából, Csádból vagy valami hasonló helyről. Igyekszik megtalálni a „felkelőket”, akik kirobbantották a háborút. A film első tíz-tizenöt percében ezeket a felkelőket keresve kóvályog a sivatagban. Semmi különös nem történik. Aztán a Land Rover defektet kap, neki pedig vissza kell gyalogolnia a kisvárosba, amelynek egyetlen hoteljében megszállt, egy olyan isten háta mögötti helyen, amilyenen én magam is többször jártam, amikor a film első megtekintése után jó pár évvel azon a vidéken utazgattam. Amikor fáradtan és szomjasan visszatér a hotelbe, kiderül, hogy egy másik európai, egy Robertson nevezetű fickó meghalt a szobájában. „Robertson!”, kiáltja Jack Nicholson, miközben az ajtaján kopogtat. Amikor nem kap választ, benyit. Robertson az ágyon fekszik, úgy tűnik, mintha aludna, de hamarosan kiderül, hogy meghalt. Ezután egy hosszú, néma jelenet veszi kezdetét, melynek során Jackben fokozatosan kialakul, mitévő legyen. Végül felveszi Robertson személyazonosságát – amihez kapóra jön, hogy hasonlítanak egymásra, ráadásul azokban az időkben elég könnyedén lehetett útlevelet hamisítani pusztán azzal, hogy az ember egy borotvával kivágta belőle a fényképet, és a sajátját ragasztotta a helyére.

Amikor először láttam a filmet, ez a jelenet valósággal megbabonázott. Van ugyanis valami letargia, valami lesújtó ennek a lerobbant sivatagi hotelnek az atmoszférájában, amelynek ablakai előtt kecskék mekegnek, és a szél néha belekap a tüskés növényekbe, és port sodor mindenfelé. „Mikor indul a következő járat?”, kérdezi Jack a hotel egyik afrikai alkalmazottjától. „Három nap múlva”, hangzik a válasz. Szóval egy efféle helyet kell elképzelnünk. Valahol a világ végén, ahol az ember annyira kiesik a megszokott összefüggésekből, és annyira távol kerül az otthonától, hogy hirtelen lehetségessé válik, hogy teljesen a háta mögött hagyja a saját korábbi életét.

A film természetesen a szabadságról szól. Tele van olyan képsorokkal, amelyek ezt napnál is világosabbá teszik. Kalickákba zárt madarak. A tűző napon senyvedő, kikötött, veszettül lihegő kutyák. Egy felkavaró spanyolországi látvány a hosszan elnyúló útról és az azt szegélyező vénséges vén fákról a kocsiból hátranézve. „Mi elől menekülsz?”, kérdezi Maria Schneider Jacktől. (Ő Barcelonában kapcsolódik be a történetbe.) A férfi azt feleli, hogy forduljon hátra. Ez a kép az útról és a fákról maga a válasz. Mintha azt jelentené: a múlttól, mindentől.

Természetesen a szándék, hogy kiszabaduljon, hogy elmeneküljön, kudarcot vall. Erre a nézőt már a ketrecekben lévő madarak és majmok is felkészítik, akiket a Ramblason árulnak. A régi élete végül utoléri, és kiderül, hogy Robertsonnak is megvoltak a maga ellenségei, akik szintén üldözőbe veszik.

Elképzelhető, hogy egy másik rendező sikeres thrillert forgatott volna ebből az alapanyagból – tele feszültséggel, autós üldözéssel és pompás helyszínekkel. Antonionit azonban nem egy ilyen film lehetősége érdekelte. Ő inkább egy lassú, meditatív, kissé zavarba ejtő mozit készített, ami bizony elárul néhány szomorú igazságot a szabadság természetéről. A szabadság illúzió, és még ezért az illúzióért is nagy árat kell fizetni. Az, hogy kik vagyunk mi, már önmagában is a körülmények olyan zavaros egyvelegéből áll össze, amiből aligha tudunk valaha is kiszabadulni – illetve, ha mégis sikerül, akkor ezt a zűrzavart hamarosan egy másik helyettesíti, ami pillanatokon belül még súlyosabb béklyókba fog verni bennünket.

A filmet az teszi lenyűgözővé, hogy úgy néz szembe ezzel az igazsággal, hogy közben erőteljesen dramatizálja a mindannyiunkban ott munkáló szabadságvágyat. A „menekülő szerelmespárt” ábrázoló szépséges jelenetsor, ami a film harmadik harmadát meghatározza, olyasféle látomás, ami a száz meg száz másik filmben hasonlóan megjelenő vágyra játszik rá. Antonioni viszont nem a helyzet káprázatát, hanem a hosszadalmasságát helyezi előtérbe – a több órás lebzselést és várakozást, a spanyolországi szállodákban töltött délutánokat, az ebéd után az üres étteremben eltöltött időt, ami alatt az üvegfal túloldalán lévő alak kitakarítja a medencét. Az a hétköznapi szépség, amit a rendező mindebben megjelenít, csak valóságosabbá teszi az egészet, valóságosabbá, mint amire egy hollywoodi film egyáltalán képes volna, és ezzel mindez vonzóbbá is válik a néző képzelete számára. Miközben különböző figurák üldözik őket, és a nagy, fehér amerikai autójuk elakad egy olajjal teli gödörben, Jack és Maria újabb tervet szőnek: Tangerben fognak találkozni. Maria előremegy, Jack pedig egy-két nappal később követi. „Hagyj egy üzenetet az American Expressnél”, mondja Jack, „Én majd megtalállak, ha ott leszel.” Szédületes jelenet, nem igaz? Szédítő a szabadságnak az a tapasztalata, amit ezek a szavak közvetítenek. És mindezt csak fokozza, hogy hozzáteszi: „ha ott leszel”. Az egész helyzet finomsága, a körülmény, hogy a találkozásuk – természetesen az email és a mobiltelefonok kora előtt vagyunk – egyetlen üzeneten múlik majd. Pár nap múlva majd találkozunk Tangerben – talán, esetleg, ha épp mindketten ott leszünk. Ennél a jelenetnél mindig azt kívánom, bárcsak Jack helyében lehetnék.

Persze, a dolog nem jön össze. Jack ugyanis sosem jut el Tangerbe.

A múlt árnyékai másfél órán keresztül üldözik, és végül utol is érik. Egész idő alatt egy percig sem érezhette magát igazán szabadnak. Nem csoda, hiszen senki sem érezheti magát annak, ha üldözik. A filmnek csupán egyetlen jelenete van, amikor szabad, még az elején, nagyjából félóránál, miután felvette Robertson személyazonosságát. Ekkor egy percre szabadnak érzi magát. Abban a pillanatban, az afrikai tövises akácia alatt, ahol a szél rázza a fa ágait. Aztán az élet ismét eljön érte, hogy hűvös ölelésébe zárja.

Bartók Imre fordítása