Marko Pogačar: A szabadságról beszélni – avagy a módszerről, a keretezés(ek)ről és a felelősségről

SZABADSÁG / SLOBODA / HÜRRIYET / SWOBODA / FREEDOM / SVOBODA / LIBERTATE / СЛОБОДА A PesText SZABADSÁG szövegei az International Visegrad Fund támogatásával születtek meg a 2019-es PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére. Marko Pogačar (1984) horvát költő, író, esszéista, szerkesztő. Versei magyarul a Hídban, a Tiszatájban, a Lettre-ben és a Versumon jelentek meg.

Képesek vagyunk rá, hogy a szabadságról beszéljünk? És ha igen, miként? Milyen keretei vannak a beszédünknek vagy az írásunknak, mi teszi lehetővé, artikulálja és engedélyezi, hogy nyilvános kijelentéseket tegyünk róla, és ezeket a kijelentéseket mások is meghallják? Vajon a megelőlegezett szabadság, ami biztosítva van számunkra – az, ami nem sodor bajba, és ami semmiféle veszélyt nem jelent a polgári kényelmünkre és jólétünkre nézve –, vajon ez a megszokott szabadság szabadságnak nevezhető egyáltalán? Hogyan tudjuk felmérni, és leginkább: hogyan vagyunk képesek beszélni róla?

Ami pedig legalább ilyen fontos: kik is vagyunk valójában „mi” – mi rejtőzik a személytelen, arctalan sokaság mögött, ami megerősíti a pozíciónkat, és ami meghatározza, hogy mi az, ami elmondható ebben az absztrakt, kollektív identitásban? Tegyük fel, hogy írók vagyunk. Művészek, kulturális munkások. A privilegizált, európai kontextusban ez többé-kevésbé még mindig azt jelenti, hogy jogunk van ahhoz, hogy a hangunkat hallassuk. Szabaduljunk meg hát a maszkoktól, és tegyük fel a kérdést: hogyan is néz ki ez a csendes „én”, az én, amely, akár egy pointillista festményen, többedmagával alkotja ezt a kissé talán zavaros, összességében mégis kellemes benyomást keltő kollektív szubjektumot?

Nincs sok rejtegetnivalóm. Író vagyok. Vagyis én is – és bizonyosan „ti” is, ennek a szövegnek a hasonlóképpen absztrakt olvasói is – a „létező szocializmus” összeomlása utáni Délkelet-Európa irodalmi és kulturális mezőjében szétszórt, ingatag közegben működő kulturális munkások légiójához tartozom. És, mivel az orwelli 1984-ben születtem, egyúttal ahhoz a generációhoz tartozom, amely közvetlenül az átmeneti és az átmeneti utáni mocsárba volt kénytelen megérkezni. Hivatásos író vagyok, vagyis abból élek, amit írok, és amit mondok. A bevételeim rendszertelenek és rendkívül bizonytalanok. Ezen kívül azok a műfajok, amelyekben elsősorban alkotok – líra, esszé, útinapló, rövidpróza – eleve nem ígérnek busás honoráriumot, és aligha biztosítják az anyagi függetlenséget. Biztos vagyok benne, hogy hasonló a helyzet a szöveg olvasóinak többségével is. A felolvasóestek, előadások, szerzői honoráriumok, jogdíjak, ösztöndíjak, irodalmi díjak, a rádiónak írt vagy egyéb célból született szövegek, szerkesztői munkák stb. sajátos és kiszámíthatatlan egyvelegéből igyekszem eltartani magam. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy majdnem mindig megírhatom és nyilvánosan elmondhatom azt, amit gondolok.

Vajon nem hangzik ez egy kicsit túl jól ahhoz, hogy igaz legyen, és valóban így áll a helyzet? Különösen úgy, hogy tudom, hogy a szülőföldemen, Horvátországban, ahol a könyveim és szövegeim többsége először megjelenik, döntően jobboldali, konzervatív, deszekularizált katolikus miliő uralkodik, ráadásul mindez folyamatosan erősödik, és jó eséllyel hamarosan eléri a xenofób és soviniszta szélsőségek forráspontját, ahogyan azt a korábbi kulturális miniszterünk, a nyíltan fasisztabarát, revizionista és a baloldalt megrögzötten gyűlölő Zlatko Hasanbegović is világossá tette. Mindebből két dolog következik. Az első: én ezt „megengedhetem magamnak”. Vagyis: az időm nagyobb részét külföldön töltöm, a megélhetésem alig függ az államtól, továbbá nincs családom, amit el kéne tartanom, vagy amivel zsarolhatnának. Nem vagyok eléggé jelen a nyilvánosságban, és nem vagyok oknyomozó újságíró, hogy attól kelljen félnem, hogy fizikailag bántalmaznak az írásaim miatt, mint az újságíró Dušan Miljušt, ahogy attól sem kell tartanom, hogy – szó szerint – nyakon öntenek egy vödör ürülékkel és vizelettel, mint tették azt az író és újságíró Ante Tomićcsal. Szerencsére ezek a példák egyelőre inkább a kivételt jelentik. A másik, ami mindebből következik, az alávetettség és az integráció „régi jó” foucault-i logikája, és innen a kérdés is: vajon valóban így áll a helyzet? Tény, hogy a megfelelő médiákban (a többiben a cenzúra, a régi, nyílt és közvetlen pártcenzorok módszereinél sokkal kifinomultabb formában ugyan, de továbbra is jelen van) csak azért mondhatom el többé-kevésbé, amit szeretnék, mert a szavaimnak nincs igazi hatása, és nem jelentenek veszélyt a rendszerre, illetve a dolgok fennálló rendjére. Másképpen: „Dumálj csak, mi a faszért érdekelne ez minket?”

Vagyis, figyelembe véve a körülményeket, amikor a szabadságról van szó, akkor inkább annak kontextusáról szeretnék beszélni, nem pedig erről az absztrakt, túlságosan is absztrakt főnévről. És nem, egyáltalán nem szükséges harminc évet visszamenni az időben ahhoz, hogy a szabadságról, annak jelenlegi lehetőségeiről és hiányáról beszéljünk. Itt és most – ez a pillanat nagyon is megfelelő, hiszen már így is nagyon, nagyon késő van. És nem, nem igazán tudom, ki fizeti ki a honoráriumot ezért a szövegért és a gyönyörű városotokba tett írói utamért, ahogy azt sem tudom, ki fog enni adni ezeken a szép, kora őszi napokon, de hát – éppen ez alkotja a kontextust. És azt kérdezem: ma, Magyarországon, ahol Orbán Viktor uralma – akit a kortárs európai politikusok közül egyébként a leginkább reakciósnak és autokratikusnak, általában pedig a szabadság és az egyenlőség legnagyobb ellenségének tekintek – megdönthetetlennek látszik, azt kérdezem, vajon ma Magyarországon mit jelenthet a szabadságról írni. Persze, mindig támaszkodhatunk Gramscinak „az intellektus pesszimizmusáról és az akarat optimizmusáról” alkotott formulájára. És ez talán segíthet abban, hogy továbblépjünk: segíthet abban, hogy elviseljük a baloldal melankóliáját.

Mégis: a kontextus, a kontextus! Vajon szabadon beszélhetünk a szabadságról? És vajon hova visznek majd bennünket a szavaink?

Bartók Imre fordítása