Szeretlek is, meg nem is

HÁZASSÁGI TÖRTÉNET
Bármelyik pillanatban nyakig gázolhatna a szirupban Noah Baumbach új, Netflixnél készült családi dramedyje, és az, hogy mégis jóra fordulnak a dolgok – okozzon akármilyen meglepetést –, nem kis részben színészeinek köszönhető. A Házassági történet a legutolsó karakterét is precízen felépítő darab, mely nemcsak a ’70-es évek hollywoodi drámáihoz, hanem a New York-i Iskola realizmusához is visszakanyarodik… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

HÁZASSÁGI TÖRTÉNET

Bármelyik pillanatban nyakig gázolhatna a szirupban Noah Baumbach új, Netflixnél készült családi dramedyje, és az, hogy mégis jóra fordulnak a dolgok – okozzon akármilyen meglepetést –, nem kis részben színészeinek köszönhető. A Házassági történet a legutolsó karakterét is precízen felépítő darab, mely nemcsak a ’70-es évek hollywoodi drámáihoz (a válástematika folytán rögtön adódó Kramer kontra Kramer), hanem a New York-i Iskola realizmusához is visszakanyarodik.

Scarlett Johansson és Adam Driver bámulatosak a szerepeikben, öröm nézni, ahogy levedlik sztárstátuszukat (Bosszúállók, Star Wars) és egy jóval intimebb perspektívájú, kisebb darabért adják oda vérüket-verejtéküket – szükség is van az óriási elkötelezettségre, lévén maga a rendező is saját kútfőből dolgozott. Szerzői kommentárokkal jócskán zsúfolt párkapcsolati válságfilmjében ugyanis Noah Baumbach saját, Jennifer Jason Leigh-től való elszakadását dolgozta fel, nekiveselkedése 2016 végén, a szintén Netflixes The Meyerowitz Stories utómunkálatai, valamint több barátja válása során öltött formát, hogy aztán alkotófolyamata válóperes ügyvédekkel, bírókkal zajló diskurzusokra, kutatásokra fusson ki. Ugyanebből sarjad a mozi hangsúlyos ellentétpárokon nyugvó struktúrája: a Barber-házaspár, Nicole és Charlie különböző médiumokból jönnek, így cseppet sem nehéz felfedezni a párhuzamokat az alkotó sorsa és a belőle fakadó, személyesre hangolt karakterek bukdácsolása között. Baumbach olykor filmje stilisztikáját is alárendeli nézőpontjának – felütését rögtön ironikus-játékos keretbe foglalja, főalakjai szempontrendszerének ismertetését centrumba helyezve. Úgy fest, Nicole és Charlie mintha egymás komplementerei volnának: két figura ugyanazon testben, progresszív nézetekkel. Rendezőnknél pedig ez a kulcskérdés: Hogyan tartható fenn apa-anya, férj-feleség között az addig oly magától értetődő harmónia?

Legrosszabb periódusukon mennek át a figurák, perlekedésük ráadásul 8 éves fiúk, Henry napjaira is kihat. Az avantgárd színház virtuózaként öntörvényűen taroló Charlie a keleti parti intellektuális komédiáinak Woody Allen és Lena Dunham-hagyományát örökíti tovább, míg a nyugati parton egyre nagyobb sikereket elérő Nicole – az őt alakító Johanssonra rímelve – a ragyogó hollywoodi celebvilág kegyeltje, így presztízs/ kritikai elismerés, illetve Emmy-nominációk, jegybevételek dichotómiájára is szán időt a Házassági történet. A feleségkarakter hol feketébe boruló háttérből tűnik elő szomorú tekintetű jelenésként vagy vörös fény-árnyék játékok mázolják be az arcát, hogy aztán exférjével piszlicsárénak ható, de igazából ólomsúlyú párbeszédeket folytasson lamúrról, életről, továbblépésről, gyereknevelésről, megcsalásról, otthonteremtésről, saját őseik hátteréről. Baumbach hiperrealizmusának egyik csúcspontjában a deszkákon túljátszó, zokogni képtelen Nicole férje elől rejtegeti az érzelmeit, introvertált, acélos hozzáállás mögé rejti bizonytalanságát, majd elvonulva, falak mögé húzódva rögtön könny csordul a szeméből. Túlzás nélkül állítható, épp a szexszimbólum-skatulyában ténfergő Scarlett Johannson legjobb alakítása pereg előttünk, visszafogottsága tanítanivaló. Újabb rendezői csavarként a szituáció egy színházi próbához hasonló instrukcióadásként zajlik, ám otthoni körülmények között, vagyis a Házassági történet privát és szerzői lét határait is semmivé foszlatja eszköztelen cselekményébe applikált modernista önreflexióival, esetleg egy – steril vagy otthonos külsőket-belsőket egyébként is szívesen váltogató munkaként – elidegenedésre utaló szimbolikus metrószcéna távolságtartást kifejező ülő-álló beállításával.

Nicole és Charlie finoman kontúrozott családi drámájának legfájóbb pontjai az egymás iránt érzett olthatatlan szeretetüket patthelyzetbe sodró körülmények. Humanista, karakterei felé empátiával forduló auteurként Baumbach nem áll a nő vagy a férfi oldalára, gyengeségeikről egy pillanatra sem feledkezik el. Olvasatában feleség és férj a legrosszabb periódusukban is barátokként tekintenek egymásra, így a direktor a válási procedúra képzelt, egyoldalú acsarkodás-narratíváját is zárójelezi. Charlie-ék egy iszonyatos hangorkánba torkolló veszekedés után ugyanúgy képesek támogatni egymást, dűlőre jutni egy-egy kardinális kérdésben, pláne kisfiúk útját terelgetni (Henry a Nagy Almából a napfényes Kaliforniába ingázó férjnek épp olyan fontos, mint a tévékarrierjét élesztgető Nicole-nak), mint kapcsolatuk csúcsidőszakában – a Házassági történet legnagyobb erénye pedig épp e tézis hangsúlyozása. A legrosszabbat így nem a kényszerű, fogcsikorgató elválás ténye jelenti, hanem mindaz, ami e huzavonával jár. Bürokrácia, végtelen pengeváltások, néha hideg fejjel, gyakran dühödten odavetett érvek, szociodrámák, kivált tárgyalótermi filmek irányába kacsintgató összetűzések, valamint a papírokon, határidőkön, perköltségen bíbelődés triviális jogi útvesztői. Dehumanizáló, újfent emberi minőség és hivatali nyűglődések, még konkrétabban privát és hivatali élet identitáskrízisekbe ugrik fejest Baumbach, melyet gender-politikával is képes árnyalni. Nicole mellé egy attraktív, tehetős ügyvédnőt, illetve jelképesen leépített tekintetű, aktakukac férfiasszisztensét rendeli, míg a hétköznapibb Charlie nyugdíjas, lepukkant irodában, asszisztenssé emelt lányával dolgozó, majd egy harsány, macsó ügyvéddel kénytelen együttműködni. Ugyancsak árulkodó, hogy míg látszólag Nicole-nak feministaként fut a szekere, magánemberként és színésznőként is magaslatokat ostromol, addig Charlie maszkulinitása felügyeleti, láthatási jogok vesztésében, hovatovább egy otthoni balesetet követő ájulásban nyilvánul meg.

A szülő-gyermek relációt több generáción át vizsgáló rendező az utolsó felvonásban csaknem giccsbe fullasztja moziját, de párkapcsolati dramaturgiája addigra valóban testközelbe hozza a szobákban járkálással, konyhában beszélgetéssel, autózással, tárgyalással – Baumbach jó érzékkel többször üvöltöző, szóban csatározó karakterei premier plánján időzik, háttérbe száműzve a tér fennmaradó részét, valamint a figurákra reagáló mellékszereplőket – autentikussá formált, egyszerre komoly és vicces, rideg és gyengéd hétköznapi fragmentumokat. Így bár a szülei szétszakadásával foglalkozó A tintahal és a bálna ugyancsak párbeszéd-orientált, szinte dokumentarista, Maurice Pialat vagy Jean Eustache stíljét folytató párdarabjának tetszik a Házassági történet – a Varda, Truffaut, Malle-szellemiséget továbbvivő Frances Ha-tól távol –, önállóan töri szűz ösvényét. Időutazásra invitál John Cassavetes legszebb pillanataiba, a Hollywoodi Reneszánsz jó néhány alapvetésének hangulatát idézi, bizonyos egységei Lawrence Kasdan (A nagy borzongás) és James L. Brooks (A híradó sztárjai) stúdiórendszerben fogant atmoszferikus karakterdrámáit juttatják eszünkbe – lényegét viszont a levéllel és ünnepi/ haveri tánccal-énekléssel keretbe zárt, olvasni tanulással, melankolikus búcsúval árnyalt, apát, anyát, gyereket kebelre ölelő zárómomentumok artikulálják.

Szabó G. Ádám