Minden tiszteletem dacára, rólunk van szó. Embertársaim, kedves majmok, ezt már régóta tudjuk, Darwin ugye, meg az evolúció, de most az ember evolúciójával foglalkozó majomtársak kisebb csoportja megerősíteni igyekszik azt a koncepciót, amit már Arisztotelész is sejtett, persze bizonyítékai nem voltak, meg Darwin is, neki se, meg Lorenz, aki még könyvet is írt erről a kérdésről, de az ő egyébként elegáns eszmefuttatását is csak viselkedésevolúciós megfontolások övezték. Most viszont a háziállatok, kiváltképpen a kutyák (én mindig mondtam, hogy szőrös gyerekek) anatómiai és legfőképpen genetikai vizsgálata feltárt egy komplex többszáz gén által befolyásolt folyamatot, amely az arckoponya arányait, a fogak méreteit, az agyvelő relatív tömegét és más anatómiai tulajdonságokat, a viselkedésben pedig az agressziót látszik befolyásolni, kizárólag a gerinces állatokban. Gerinces örökség, sok effélét ismerünk, természetesen minden fajnak megvan a maga saját szabványa. A kutatóknak feltűnt, hogy a háziasítás során a kutyánál az arckoponya megrövidült, az agyméret csökkent, és az agresszió is mérséklődött a vad típushoz, azaz a farkashoz viszonyítva. Amikor néhány évtizede Beljajev orosz magatartásgenetikus rókákat kezdett háziasítani, ugyanezek a változások jelentek meg, noha a szelekció egyetlen szempontja a szelídség, az ember közelségének elfogadása volt. Néhány tíz generáció alatt a szelektált prémróka populáció tagjai ugatni kezdtek és folyton az emberek közelében akarnak ugrándozni, miközben az arckoponyájuk megrövidült és a fenti egyéb változások is megjelentek. Ez még csak kutyadolog, mondhatnánk, ha mások viszont nem folyton a neandervölgyi és a mai ember genetikai architektúráját hasonlítgatnák össze. Gondolhatják, mit találtak, úgy hasonlítunk a neandervölgyiekre, mint ahogy kutyáink hasonlítanak a farkasra.
Ebből könnyű arra az elképzelésre jutni, hogy az ember ne csak azt a harmincegynéhány állatot, hanem saját magát is háziasította. Tetszenek érteni remélem, a címet. Az ősi közösségek kialakulásának legnagyobb problémája a fajtársak közötti agresszió volt. Ez akadályozta legjobban a közös cselekvést, együttműködést. Nyilvánvaló, tehát, hogy erre a tulajdonságra meg a megjelenése mögött álló genetikai rendszerre hatott a leggyorsabban a szelekció. Az ember, sokszor kifejtettem már, de persze nem hiszik el, a közösségein belül minimális agressziót mutat. Közösségünk tagjait szeretjük, megosztjuk velük táplálékunkat, fekvőhelyünket, még vért is adunk nekik, ha szükséges. Az ellenséget, más közösségek tagjait persze éppen úgy utáljuk, mint régen, ezt a genetika megoldotta. A génkomplex többi hatása miatt lecsökkent az agyméretünk, a neandertali embernek 1.8 kg tömegű volt az agya, végre magyarázatot kapott ez a rejtélyes jelenség, kisebbek lettek a fogaink és hasonlók. A háziasítás olyan jól sikerült és olyan mélyreható volt, hogy amikor az ősi közösségek felbomlottak és egyre több ember jelent meg, kialakulhattak a népes városok, sokmilliós társadalmak is minimális agresszióval. A háziember kedves, szeretetreméltó jószág, sokféle hasznos dologra lehet szoktatni. El van akár egy ólban is, amelyik hajléktalan, abból egyszerű rendelettel várostalant is lehet csinálni. Természetesen foglalkozni kell vele, mert könnyen elvadul és azt képzeli, mindenbe beleszólhat. Amelyiket egy másik közösség tagjainak gondolunk, azt ugye akár gyűlölhetjük is a politikusok nagy örömére, de ez az agresszió minimális méreteiben, áldozataiban, ahhoz képest, mit művelnénk, ha nem lennénk háziasítva. Gondolják csak el, a nyolcmilliárdos emberiség hetente két milliót veszít, természetes okok, betegségek, öregség, baleset stb. következtében. Az agresszió áldozatainak számát ehhez kell viszonyítani. Amikor 150 turistát megölnek a terroristák ez nem különösebben érinti az egész populáció létszámát, pedig tele lesz vele a média, mert nagy disznóság. Kicsi méretű agresszió és nagy felháborodás, ez is a háziasítás eredménye.
Tessenek egészen nyugodtak lenni, lehet, hogy a bolygó népe elpusztul a klímaváltozás miatt, de ennek semmi köze az agresszióhoz.
Csányi Vilmos
