Garaczi László: Macht frei

SZABADSÁG / SLOBODA / HÜRRIYET / SWOBODA / FREEDOM / SVOBODA / LIBERTATE / СЛОБОДА A PesText SZABADSÁG szövegei az International Visegrad Fund támogatásával születtek meg a 2019-es PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére. Garaczi László (1956) magyar költő, próza-, esszé, dráma-, forgatókönyvíró, műfordító. Legutóbbi kötete magyarul: Hasítás (2018).

Azt mondja az ismerősöm, hogy látott egy dokumentumfilmet egy Albert Freimann nevű jóképű, sportos, intelligens és tehetséges fiatal orvosról, aki az Anschluss után csatlakozott az SS-hez, majd a Wehrmachthoz, és negyvenegy őszén hat hétig Mauthausenben dolgozott, oda szólította a kötelesség, és első nap kisétált a rabok közé az udvaron, és hirtelen megértette, hogy életében először tökéletesen szabad, azt csinál, amit akar, eggyé vált a nevével, és sorra megkérte a rabokat, hogy nyissák ki a szájukat, és mikor az egyik kitárt szájban ép és hiánytalan fogsort pillantott meg, az illetőt udvariasan bekísérte az orvosi szobába, ahol felírta a nevét, majd lefektette a műtőasztalra, benzininjekciót fecskendezett a szívébe, leoperálta a fejét, kifőzte, és attól kezdve a makulátlan és hófehér fogazatú koponyát levélnehezékként használta az irodájában, becenevet is adott neki, Hofinak hívta, mert az áldozat neve Hoffmann volt, Hoffmann Dániel Berettyóújfaluból, és büszkén mutogatta látogatóinak az íróasztalán, aztán a következő időben, rövid, de aktív mauthauseni szolgálata alatt rabok százaival végzett hasonlóképpen, benzininjekció beadásával, átlagban napi ötvennel, mivel kezdett zsúfolttá válni a tábor, és kellett a hely az új raboknak, és tevékenységével kivívta a rabok közt a Szívdöglesztő nevet, így hívták a magyar foglyok Albert Freimannt a koncentrációs táborban, hogy Szívdöglesztő, ami, nem is titkolta, imponált neki, huszonhét éves volt ekkor, és egyik asszisztense följegyezte, hogy egyszer szellemeskedő kedvében azt mondta az egyik rabnak, akit éppen lekötöztek a műtőasztalhoz, hogy a munka szabaddá tesz azt jelenti, hogy ő kicsit munkálkodik rajta, a rab pedig megszabadul a szenvedéseitől, és miközben beadta neki a halálos dózist, azt suttogta a fülébe vihogva, hogy Albert macht frei, aztán decemberben átvezényelték egy kórházba, és a háború alatt több helyen is szolgált orvosként, főleg a hátországban, majd negyvenötben amerikai hadifogságba esett, és mikor szabadult, újra szerető családja körében találta magát, sikerült a társadalomba visszailleszkednie, elvett egy dúsgazdag nőt, csodaszép és egészséges fiai születtek, nevet sem változtatva exkluzív nőgyógyászati rendelőt nyitott Bécs központjában, és hamarosan nagy népszerűségre tett szert, a nők, mondhatni, kézről kézre adták, mert továbbra is jóképű volt, sármos, kulturált és megnyerő modorú, csak azt nem szerette, ha lefényképezik, egyszóval úgy tűnt, hogy a múltra, arra a bizonyos hat hétre Mauthausenben és Hoffmann Dániel koponyájára az íróasztalán a feledés jótékony homálya borul, egészen addig, amíg a hatvanas évek elején egy téli napon fel nem hívták a rendőrségtől, hogy ki szeretnék hallgatni a háború alatti tevékenységével kapcsolatban, és Albert Freimann azonnal tudta, hogy mindennek vége, és még aznap ismeretlen helyre távozott, és a hatóságok egészen a kilencvenes évekig semmit nem tudtak a hollétéről, pedig a nácivadászok nemzetközi halállistáin végig az első három helyen szerepelt, évtizedeken keresztül több országban is nagy erőket mozgósítottak, hogy előkerítsék, tűvé tették érte Nyugat-Európát, Dél-Amerikát, a Közel-Keletet, és végül egy hagyatékban maradt bőrtáska átvizsgálásakor derült ki, hogy egy Kairóban elhunyt öreg muszlim volt Albert Freimann, hogy végig ott tartózkodott, annak az országnak a közelében, ahonnan a legkomolyabb erőfeszítéseket tették, hogy a nyomára bukkanjanak, ami azért volt nehéz, sőt szinte lehetetlen, mert Freimann fölvette a muzulmán vallást és a nevét Tarek Husszein Faridra változtatta, és a halála után évekkel a kisebbik fia, Johann a St. Pölten-i kastélya fogadószobájában elmondta egy tévéstábnak, hogy ott volt Kairóban az utolsó napokban az apjánál, aki öreg arabként haldoklott a barcelonai olimpia ideje alatt hasnyálmirigyrákban, és jól emlékszik, hogy a záróünnepség utáni órákban halt meg, amiből arra lehet következtetni, hogy muszlimmá lett apja agóniájával párhuzamosan Johann figyelemmel kísérte az olimpia eseményeit is, ahol egyébként Ausztria az éremtáblázaton a negyvenegyedik lett két ezüstéremmel, és azt vallotta, hogy gyerekkora óta először akkor találkoztak, és semmit nem tud arról, hogy mivel foglalkozott az apja a korábbi évtizedekben, és itt le is zárhatták volna az ügyet a hatóságok, csakhogy Albert Freimann alias Tarek Husszein Farid holtteste nyomtalanul eltűnt, nem találtak semmi adatot a temetésről, nem lehet tudni, Freimann hol nyugszik, nem lehetséges DNS-vizsgálattal a maradványokat azonosítani, és az a tény is bonyolítja Freimann élettörténetének rekonstrukcióját, hogy a bujkálása alatti években újabb gyereke született Peruban, aki viszont nem hajlandó interjút adni, és a dokumentumfilm történész szakértője, egy összenőtt szemöldökű és George Cloonyra feltűnően hasonlító ötvenes férfi bevallotta, hogy nagy gondban lenne, ha felkérnék, hogy írjon Albert Freimann életéről egy könyvet, mert nem hiszi, hogy birtokában lenne azoknak a képességeknek, amelyekkel az eminens kisdiák, a koncentrációs tábor pszichopata hóhéra, a fényes polgári életet élő nőgyógyász és a Kairó koszos külvárosában naponta ötször a rongyos imaszőnyegén Mekka felé imádkozó muszlim öregember alakját értelmes módon egységbe tudná foglalni, vagy mondjuk azt a pillanatot megragadni, amikor Freimann lelke, ha ilyesmiről vele kapcsolatban lehet egyáltalán beszélni, megszabadul, úgymond, a test nyűgétől, és akkor még Peruról nem is szóltunk, és a történész legalább olyan jóképű volt, mint maga Albert Freimann, suttogta az ismerősöm, csak Freimann szőke volt, finoman metszett arcéllel, a történész pedig a barna bőrű, borostás, déli típusú szívtiprót jelenítette meg, és a műsor befejező szakaszában arról beszélt, hogy annyit sikerült kideríteni, hogy Johann Freimann azért követte az olimpia sporteseményeit apja haldoklása közben, mert az egyik veje Ausztria színeiben részt vett a versenyen, nemcsak hogy részt vett, de az egyik ezüstérmet ő nyerte díjugratásban, ezzel a kis adalékkal véget is ért a műsor, ami olyan állati undort és rettegést keltett benne, mármint az ismerősömben, mondta az ismerősöm, nemcsak a tartalma, de a mesterkélten hatásvadász stílusa miatt is, hogy arra gondolt, törli a csatornát a tévéjéről, nem akar ilyesmit látni többé, egyszerűen nem tudja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett, mert ha megtörténhetett, akkor meg is történik és meg is fog történni, akkor örökké történik, és ami örökké történik, az nem lehet botrány, ami örökké és mindig és mindenhol ott van, az banális, az unalmas, az ismerős, az megszokott, az otthonos, az normális, és ez a rettenetes szorongást keltő felismerés azóta üldözi, miközben azt is tudja, hogy valami nem stimmel Albert Freimann történetével, például érthetetlen, hogy nem találták meg a maradványait,  mert az mégsem lehet, hogy valakinek odáig terjed a szabadsága, hogy köddé válik, és akkor elkezdett nagyon figyelni, mert érezte, hogy hamarosan jelet kap, és egész nap figyelt, otthon is figyelt és Budapest utcáin sétálva is nagyon figyelt, és látott egy férfit elektromos cigarettával a kezében, aki nem csinált semmit, csak egy foltot nézett a betonon, este pedig a tévében híreket olvasott fel egy szilfidszerű nő, de nem szabályos mondatokban beszélt, nem informálta a nézőket aktuális és közérdekű eseményekről, csak összefüggéstelen szavakat sorolt fel, véletlenszerűen egymás mellé dobált kifejezéseket, és ezek a kifejezések, akárhogy is koncentrált, semmilyen tematikai, stiláris vagy logikai rendbe nem álltak össze, és akkor kiment a gangra, esteledett, a tető fölött a lombok mozdulatlanul álltak a júniusi alkonyatban, és arra gondolt, hogy becsönget az emeleten az üres lakásba, ahol húsz éve nem lakik senki, és a rácsról fizetési meghagyások és csekkek mocskos fürtjei lógnak, és bent a parketta bizonyára felpúposodott és a vakolat nyirkos a sorozatos beázásoktól, és a lépcsőház metánszagú félhomályában hirtelen azt érezte, mint Albert Freimann a rabok közt, hogy bármit megtehet, tökéletesen szabad, csak őt kizárólag üres és halott tárgyak vették körül, saját szűkös pszichofizikai és szociális körülményei, és tökéletes csönd, és akkor ebben a frissen kapott szabadságban kezével megérintette a vasrácsot az évek óta zárt ajtó előtt, és megérezte az űr hidegét, áthullámzott a testén a sötét káosz felfoghatatlan bizonyossága, és akkor a barátom megkérdezte, hogy én mit gondolok erről a kínosan giccses metafizikai megvilágosodásról, vagy inkább metafizikai elsötétedésről, én pedig próbáltam valami válaszfélét kicsiholni magamból, de ki se nyitottam a szám, láttam, hogy nem vár választ: elfordul, mint aki nem akarja, hogy vihogni lássák.