Mocsokparádé

AZ ARANY KESZTYŰ
Fritz Honka hamburgi sorozatgyilkos 1970 és 1975 között négy, a város piroslámpás negyedének ivójában, Az Arany Kesztyűben részegedő prostituálttal és hajléktalan nővel végzett, feldarabolt tetemüket a lakásában rejtette el és mivel áldozatai többnyire magányosak voltak, senki nem kereste őket, a lakosságban fel sem merült, hogy pszichopata tizedeli a soraikat… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

AZ ARANY KESZTYŰ

Fritz Honka (1935–1998) hamburgi sorozatgyilkos 1970 és 1975 között négy, a város piroslámpás negyedének ivójában, Az Arany Kesztyűben részegedő prostituálttal és hajléktalan nővel végzett, feldarabolt tetemüket a lakásában rejtette el és mivel áldozatai többnyire magányosak voltak, senki nem kereste őket, a lakosságban fel sem merült, hogy pszichopata tizedeli a soraikat. A Fallal szemben egykor géniuszi rendezője, persze, ha nem is didaktikusan, feltehette volna az óhajtott retorikai kérdést, mitől deformálódott el így egy szerencsétlen német lelke a II. világháború után, de a török származású rendező láthatóan nem is gondol ilyesmire – ugyanolyan tudatlansággal somfordál odébb a téma legérdekesebb aspektusától, ahogy maga Honka is tekintett saját vegetációjára.

Süvegelendő hozzáállás zömmel cselekménytelen, banális pillanatokon nyugvó hétköznapi élettöredékekkel rábökni Honka perverzióira, ám Fatih Akin szemszögéből ez csupán ürességtől kongó felszín. Hosszú beállításokra fűzött, artisztikusnak szánt betekintés egy rusnya arcú, görnyedt testtartású nyomorult napjaiba, aki valószínűleg képtelen volna definiálni, milyen zsigeri ösztönök pulzálnak benne, milyen reakciók váltják ki belőle a gyilkosságokat. Lakásbelsőket pásztáz Rainer Klausmann (A kísérlet, A bukás) felvevőgépe, és ugyan állítható volna, a pusztító monotónia találó szimbóluma a Honkát uraló lelkiismeretlenségnek, a nagyrészt antihősünk otthonában bonyolódó történet egyenesen a borzalmak horrorházaként szemléli a pucér nő-kivágatokkal, össze-vissza fekvő dobozokkal népesített, áporodott, hullabűzös otthont. Akin puszta exploitation-elemekként lajstromozza a főszereplő tetteit: rögtön 4 évet ugrik az időben 1970-ből 1974-be, vagyis azonnal kihagy egy rendkívül fontos gócpontot, így Honka devianciájának, alkoholizmusának nincs íve, oda a karakterrajz, esélyünk sincs töprengeni szörnyeteggé züllésén. Üveggel zúzza szét hölgyáldozatai fejét a nevezett Fiete, kövér öregasszonyok csupasz hátsó fertályát taszigálja az ágyban, fejeket fűrészel le, ernyedt végtagokat rendezget: tényleg csak ennyi és semmi több, Az Arany Kesztyű öncélú undorpornójából hiányzik az antihumanista filozófia, az átkötés, csak a gusztustalanság srófolása megy.

NSZK-tablóként óriásit tarolhatna a film, de eszébe sem jut ilyesmi, nagyvonalúan le is mond bármilyen ambícióról, holott a máig fennálló és a hírek szerint továbbra is ramaty állapotban lévő kocsmában együtt vedel az ex-Waffen-SS-es parancsvégrehajtó, valamint maga Honka, a gázkamrába terelt német kommunista gyermeke. Kollektív tudattalant, a háború utáni, mindennapokban, gyakran rejtetten, kimondatlanul tovább élő elfojtásokat, mentális torzulásokat, agressziót vizsgáló szociodrámaként így Az Arany Kesztyű a nullához konvergál – sutba repül a fassbinderi, modernista-analitikus vagy az Ulrich Seidl-i szexuális-dokumentarista szerzői hozzáállás, az író-rendező Jörg Buttgereit (Nekromantik) nyál, ondó, ürülékszagú trash-einek felfogását örökíti tovább. Ám míg a hullagyalázó melodráma készítője válogatott hányadék-pillanatai dacára is képesnek mutatkozott egy gyenge, párkapcsolatában szerencsétlen férfiárnyék hányattatásait vázolni, addig Akin – aki pedig a Fallal szemben összes rezdülését egy elátkozott szerelem tekintetekre vésett lenyomatának szentelte – bátortalanul vagy totális dilettantizmustól sújtva legfeljebb mutatóban tologatja papírmaséit. Nem létezőek a konfliktusok, ahogy a figurák sem. Parodisztikus Honka fel-alá járkálása és a tonnányi smink alá bújtatott, a saját koránál 15 évvel idősebb alakot életre keltő Jonas Dassler inkább tűnik a Bronsonban őrjöngő Tom Hardy félreértelmezett alteregójának, mint egy halmozottan hátrányos helyzetű balféknek. Noha Akin olykor próbál empátiával fordulni irányába – a teljes éjjeliőr-epizód erre világítana rá –, a pohárletételt, visszafogottságot, szocializációs képességet ügyetlenül körbetáncoló 30-45 perces betét ugyanúgy nem kezd semmit a hamburgi Quasimodóval, mint a hozzá csapódó takarítónővel és férjével. Almalevet kortyolgatnak, műszakjuk szabadidejében asztalhoz ülve beszélgetnek, de Akin rossz író is, így bő lére eresztett, sehová nem tartó dialógjai korántsem a gyötrő eseménytelenség vagy a kilátástalanság metaforái, hanem a tehetségtelenség jelölői. Újabb izgalmas felvetés lehetne, hogy bármennyire is igyekszik a társadalom hasznos tagjává válni, Honka képtelen szabadulni a benne ragályként terjeszkedő gonosz természetétől. Erről a McNaughton-féle Henry vagy a Gerald Kargl dirigálta osztrák Angst igazi karakterorientált pszichohorrorokként többet regélnek, de Az Arany Kesztyű utalást sem tesz arra, mi vezet odáig, hogy a jó szándékot elnyelje az alkoholmámor és a folyamatos piálás, maszturbáció, üvöltözés, tajtékzás visszarántsák Honkát a Charles Bukowski vagy Hubert Selby Jr. igényével pingált miliőbe.

A gyilkosságok megalapozatlanul, egyik pillanatról a másikra történnek meg, ráadásul mivel Akin a tettes és az áldozatok világnézetébe, helyesebben kiüresedett tetteibe sem nyújt betekintést, e kidolgozatlan, egyoldalú undorszimfónia gyorsan nőgyűlölő, mészárlást glorifikáló hazug celluloid-fecsérléssé silányul. Görög szomszédok élnek a migránsellenes tirádákra hajlamos Honka mellett, de ha valaki, a török-német rendező (aki még a szintén félresikerült Sötétben fő konfliktusában is érintette a problémát) darázsfészekbe nyúlhatott volna, ehelyett újfent karikatúraként rajzolja bevándorlóit. Plusz a Honka vágytárgyává emelt Petrához csatolt hentes-erotikus fantáziák mellett a tinilány és az őt meghódítani igyekvő tesze-tosza kamaszsrác etűdje holtsúlyként nehezedik a játékidőre, lelóg a moziról és mintha egy másik filmhez rögzítették volna. Elnyeli a levizelés grindhouse-momentuma és inkább hat a Fák jú, Tanár úr! tetszőleges vígjáték-szcénájának, mint A ház, amit Jack épített újabb replikájának. Fatih Akin ezen felül a szép szőke, gyalázatosan üresfejűre vett kamaszlányt nevezi a sorozatgyilkos lelepleződésére áldozott zárlat erkölcsi, snittből kisétáló iránytűjének – ám e jelképes gesztus ugyanolyan hatástalan, mint a Honkát az érdemtelen közösülések, belezések után leszólító rendőrök körgyűrűje.

Szabó G. Ádám