Tiszatájonline | 2020. július 1.

Láng Anikó: Glamúr

Amikor a kocsmában szóltak, hogy jó lenne kezdenem magammal valamit, mert már nem győzik összesöpörni a levedlett szőrszálaimat, akkor komolyan elgondolkoztam az életemen. Korábban a lakótársam is említette, hogy zavarják a mosogatóban talált lábszőreim, de úgy voltam vele, hogy maximum elköltözik, viszont törzskocsmát nehezebb találni, mint lakótársat, úgyhogy sürgős lépésre szántam el magam […]

SZABADSÁG / SLOBODA / HÜRRIYET / SWOBODA / FREEDOM / SVOBODA / LIBERTATE / СЛОБОДА

A PesText SZABADSÁG szövegei az International Visegrad Fund támogatásával születtek meg a 2019-es PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál felkérésére.

Láng Anikó, prózaíró, a PesText Szabadság-pályázatának közönségdíjasa.

Amikor a kocsmában szóltak, hogy jó lenne kezdenem magammal valamit, mert már nem győzik összesöpörni a levedlett szőrszálaimat, akkor komolyan elgondolkoztam az életemen. Korábban a lakótársam is említette, hogy zavarják a mosogatóban talált lábszőreim, de úgy voltam vele, hogy maximum elköltözik, viszont törzskocsmát nehezebb találni, mint lakótársat, úgyhogy sürgős lépésre szántam el magam.

Felhívtam anyukámat, hogy adjon valami tanácsot, de ő nem tudott a telefonhoz jönni, mondta a titkárnője, mert épp kuncsafttal volt. Anyukám egy könyvelőirodában dolgozott egyébként, ahol kapuzárási pánikos családapákat tanít adót csalni. Megterhelő munka volt, de szerette csinálni, mert látta, hogy az ügyfelei milyen boldogok a szolgáltatásától. A város középvezetői egymásnak adták irodájának kilincsét, odaadó munkájával az ország legkeresettebb könyvelőirodájává tette a céget. Persze néha volt egy kis súrlódása a törvénnyel, az állami szervezetek könyvelését ugyanis soha nem vállalta el, mert, mint mondta, “nem kurvának álltam”. Ők viszont ezért megharagudtak rá, de elég volt egy-egy vissza nem térítendő szívességgel síkosítani az ügymenetet itt-ott, hogy soha ne jussanak el az ügyei a bírósági szakaszba. Elfoglalt asszony volt, na, így nem csoda, hogy kevés ideje maradt rám, de azért a titkárnőjével megüzente, hogy egyek sok gyümölcsöt, mosakodjak rendszeresen, és takarodjak el a drogériába venni egy adag gyantát.

Én egy szófogadó lány vagyok, meg anyám egyébként is kétszer annyi ideje nő, mint én, szóval hiszek neki az ilyesmiben, és már hívtam is a díleremet. Ő leüvöltötte a fejemet, hogy ne telefonba beszéljek neki a gyantáról, hát nem tudom-e, hogy lehallgatja a NÉBIH, amiért a múltkor szépségvitamint adott el valamelyik ott dolgozónak heroin helyett. Amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, milyen fontos problémáról van szó, egy kicsit megenyhült, és elmondta, hogy azt a fajta gyantát, ami nekem kell, a Rossmannban is meg tudom venni. Hát, nem is tudom, szabadkoztam, nem szoktam én Rossmannba járni, de aztán a dílerem megnyugtatott, hogy mindenki szokott, csak nem vallják be. Egyébként is, a múltkori adag füvet véletlenül épp egy Glamour magazinba csomagolta nekem, használjam nyugodtan a kuponokat belőle. Majd meglátom, hogy nem lesz semmi baj.

Így hát elindultam a Rossmannba, a Glamour-t a pulcsim alatt rejtegetve, kapucnimat felhúzva, napszemüvegben, nehogy valaki felismerjen. Mit fognak rólam gondolni a barátaim, ha kiderül, hogy ilyen helyekre járok? Szorongásom csak még jobban fokozódott, amikor rájöttem, hogy éppen a Glamour-napok kellős közepébe csöppentem, és a Rossmann tele volt sötét alakokkal. A fogkrémes állvány mögött két kamasz egy Essence szemhéjpúdert kapart ki a dobozából, majd az egyik egy plasztik hűségkártyával akkurátus csíkokba rendezte az anyagot, amit összecsavart szórólapokon keresztül szívtak fel szőrtelenített orrlyukaikba. Kicsit hátrább egy egész óvodás csoport rágózott a mosókapszulákon, míg az óvónők szájából hanyagul lógott egy-egy füstölgő szempillaspirál. A bolt közepe felé kisebb tömeg gyűlt össze, akik két műfogsorrögzítővel összeragasztott öregasszony birkózását nézték, miközben kedélyesen iszogatták a micellás arctisztítót.

De az igazán kemény arcok a bolt végébe szorultak. Ők már végképp nem adtak a látszatra, Bourjois-s cc-krémmel töltött ampullák és fecskendők között fetrengtek, önkívületi állapotban. Lehelletük bűzlött a Chaneltől, az ajkaik kiszáradtak az ínyükbe dörzsölt Estée Lauder pirosítótól. Ahogy átléptem közöttük, egy különösen rossz állapotban lévő könyvelő felkönyökölt, és kiokádott egy Lush-os fürdőbombát, ami végigpattogott az üzleten, undorító ilang-ilangszagú nyálkanyomot hagyva maga után. Itt, a lecsússzott krémmániások között találtam meg végül a gyantát, ami a félhomályban is megbízható kék derengéssel jelezte, hogy radioaktív anyagok vannak benne, amik megoldják majd a problémámat. Elindultam a zsákmánnyal a pénztár felé, és bár útközben majdnem elkapott egy hidratáló arcmaszkokat viselő bűnbanda, végül a kuponok segítségével kiszabadultam, és megfogadtam, hogy csak végszükség esetén jövök még egyszer ilyen lezüllött környékre.

Hazaérve gyorsan elszívtam egy jointot az ijedtségre, majd bezárkóztam a fürdőbe, hogy kipróbáljam a gyantát. Nem volt gyakorlatom benne, ezért elég egyenetlenül vittem fel a ragacsot, és csak a harmadik papírcsíkot sikerült rendesen rátapasztani. Villanyt sem mertem kapcsolni, nehogy a lakótársam rájöjjön, mit művelek; a sötét fürdőben csak a bal lábam kékes derengése szolgáltatott némi fényt. Amikor egy hirtelen mozdulattal, ahogy a dobozon írták, megrántottam a papírcsíkot, egy nagy sávban felszakadt a bőröm, és a kispriccelő vér vörösre színezte a fürdőszobát. Természetesen fájt, de a fájdalom mögött volt valami furcsa vibrálás, ami nem hagyott békén. Letéptem egy második csíkot is, majd egy harmadikat, egyre közelebb és közelebb kerülve a katarzishoz. Tudtam, hogy elég csak egy kicsit mocskosnak lennem, hogy soha többet ne kelljen a lábszőröm miatt aggódnom.

De nem sejtettem, hogy a gyantázás mennyire addiktív folyamat. Ahogy a vérveszteségtől bódultan feküdtem a fürdő padlóján, éreztem a kékes derengést, és a gyanta szagát. Egy kicsi még nem árthat, gondoltam, és a hónaljamra is kentem az anyagból, és letéptem onnan is a bőrt. A fájdalom mindent elfeledtetett velem, de nem tartott elég sokáig; ahogy elhalványult, rögtön bekentem a szeméremdombomat, és letéptem azt is. Az egész zegzugos bőrfelület egyszerre szakadt le, és soha olyan boldog és gondtalan nem voltam, mint akkor. Önkívületben téptem le a bőrömet, minden utolsó cafatot, a vértől és szövetnedvtől lucskos húsomba pedig a M.A.C. őszi kollekciójába tartozó “Velvet Matte Heroin” árnyalatú rúzst és Maybelline korrektort masszíroztam, aztán elveszettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem a csurom vér fürdőben, a tükör elé vonszoltam magam. Nem hittem el, amit láttam, hát persze, gondoltam, biztos belélegeztem a gyanta gőzét, és még mindig hallucinálok tőle, mert ez nem lehet. De a tükörképem nem hazudott, továbbra is kitartóan bámult rám üres könyvelőszemével, rágta fonnyadt könyvelőajkait, nyújtogatta tömzsi könyvelőnyakát. Kiderült, hogy a rendezett, alkoholista külső alatt a lelkem mélyén végig könyvelő voltam. De így nem mehettem ki az utcára. Felhívtam anyukámat, ő mégiscsak sokkal régebb óta könyvelő, mint én.

A tanácsa egészen kézenfekvő volt.

Így most én is a könyvelőirodában dolgozom, ahol ő, kapuzárási pánikos családapákat, középvezetőket, néha egy-egy politikust tanítok az adócsalás művészetére. Nem egyszerű munka, de hamar meg lehet szokni, és piszok jól hoz a konyhára. A részlegvezetőnk sem rossz ember, csak néha ver meg minket, de akkor se rosszból, és egész kevés pénzünket veszi el. Bőven marad annyi, hogy beiratkozzak a Corvinus egyetemre nemzetközi könyvvizsgáló szakra, és ha majd elvégeztem, elmegyek a KPMG-hez vagy a Deloitte-hoz, igazi nagykutyákkal, például olajsejkekkel, fegyverkereskedőkkel, és fintech startupperekkel kokettálni. Abban van az üzlet, a nemzetközi közgazdaságban! Szép életem lesz.