Fay Weldon: Az apróbetűs résznek megfelelően

Szeretem a karácsonyestéket. Aznap az iroda délben becsuk. Úgy gondolom, el tudom intézni a teljes karácsonyi bevásárlásomat az utolsó néhány órában, mielőtt a nagy áruházak bezárnak. Azt általában négykor vagy fél ötkor teszik. A kollégáim ámulnak a hatékonyságomon, de én mindig elmagyarázom nekik, hogy az egész csak szervezés kérdése. Nem arról van szó, hogy én olyan nagyszerű vagyok, mondom nekik, hanem ti vagytok olyan bénák: aggódtok, izgultok és idegeskedtek. Nincs másra szükség, csak egy előzetes tervre, hogy pontosan tudd, mit akarsz megvenni és aztán menj el egy nagy áruházba, aminek már korábban megszerezted az alaprajzát. Azzal, hogy az utolsó percre marad a dolog, pénzt is megtakarítasz. December 24-re a boltok már fölkészülnek a karácsony utáni kiárusításra, és egy csomó cuccon már rajta van az árengedmény, és a szezon hosszú műszakjaitól az eladók túl fáradtak ahhoz, hogy ki tudjanak tartani a vitában arról, hogy huszonötödikéig mindent csak teljes áron lehet megvenni. Ha ott van rajta az árengedmény, akkor az le van árazva, mondom én, mire ők kapitulálnak.

Értsék meg, nem arról van szó, hogy én fukar lennék! Csak nem szeretek szükségtelenül pénzt kiadni. Olyan sokszor találkozom ezzel! Egy nagy biztosítónál dolgozom, az igénybejelentéseket ellenőrzöm. Idén előléptettek osztályvezetővé: én komolyan veszem a felelősséget. Az emberek olyan sok pénzt pazarolnak el csupán azzal, hogy nem veszik a fáradságot az apróbetűs rész elolvasására. Az ilyesmi engem megdöbbent. Néha megsajnálom őket, de mit tehetek? Egy bagoly berepül a nyitott ablakon és undorító nyomokat hagy az esküvői lakomán, beleértve a tortát is, mire te beadod a kártérítési igénylést. De a madarak okozta kárt kifejezetten kizárja a szerződésed, mondom én. Nem kapsz semmit. Tessék, ott áll, feketén-fehéren. Nos, jobbára inkább csak feketén, de mindegy.

– De hát az utolsó tizenöt évben 900 fontot költöttem biztosításra évente és soha nem kértem kártérítést – jön a válasz –, és most a lányom esküvője teljesen tönkrement, ez minden, amit tehet értem?

Mire nem mondhatok mást:

– Sajnálom, el kellett volna olvassa az apróbetűs részt.

Azt hiszem, az előléptetésem előtt esetleg tehettem volna kivételt – igenis járhatunk el belátásunk szerint –, de most már nem. Úgy fogom föl, hogy kötelességem a munkaadóm pártján állni.

Jelzem, a játékosztály már kissé macerás lehet karácsonyestére; egyes áruk ugyanis kifogyhatnak és az ember kénytelen kapkodva átalakítani a listáját, de persze szükség esetén mindig számítani lehet a készségfejlesztő játékokra. Ha a személyzet vonakodik és azt mondja: „De már olyan késő van, a Csomagküldő az alagsorban már biztos épp bezár!”, akkor emlékeztetem őket a karácsonyi hirdetéseikre és megkérdem tőlük, hogy ugye nem akarják megszegni a Fogyasztóvédelmi Törvényt? Az egész áruházat úgy reklámozzák, mint ami nyitva van, nem pedig csak egyes részeit. Az eladók hamar találnak egy küldöncöt, aki fogja, akármi is az, és először a díszcsomagoláshoz viszi, aztán le az alagsorba, hogy a csomag ott várja, míg érte megy az ember.

Minden ajándéknál tíz font a plafon, összesen tíz ajándékot veszek, ami pont száz font karácsonyra, plusz a vonatjegy haza a szüleimhez a családi összejövetelre. Nem rossz. Jó előre lefoglalom a vonaton a helyet, hogy biztosan nagy engedményt kapjak. Ha bármiféle ostoba tiltakozás fordulna elő, követelem, hogy hívják föl a központi irodát és olvastassák föl maguknak az igazgatósággal az apró betűs részt a kedvezményes jegyekről. Az a legjobb, ha az ilyen jegyet személyesen foglalja le az ember, lehetőleg csúcsforgalomban. A háta mögötti hosszú, figyelmet követelő sor általában meghozza a kívánt eredményt.

Mindenesetre négy-huszonhatkor – amikorra az ajándékvásárlás lezajlott és csak 89 fontot költöttem –, eljött az idő, hogy magamra is gondoljak. Fölmentem a harmadikra – az a Divatrészleg – a Leértékelt Árukhoz, hogy keressek valami mutatós topot, amit fölvehetek a farmeromhoz a szilveszteri buliba. Mondhatni tökéletes alakom van – 90-60-90 –, amit diétázással, testmozgással és zsírleszívatással értem el –, szóval a legtöbb dolog jól néz ki rajtam, nem kell, hogy sokba kerüljenek. Ráakadtam egy tényleg elfogadható, csillogó, mély kivágású darabra, amivel a legtöbbet lehet kihozni abból a 90-es méretből. Le volt árazva 90 fontról nyolcra – ami egyáltalán nem rossz. Eléggé számítok a szilveszteri bulira abban, hogy pasit fogjak arra az évre. Szeptember körül már általában elegem lesz belőle és búcsút veszek tőle; aztán adok magamnak három hónapot szólóban, hogy a barátnőimmel újra szorosabbra fűzzem a szálakat; majd miután ezt elintéztem, az ágyam kezd picit üresnek tűnni és karácsonyra már bizony alig várom, hogy valaki új betöltse azt az űrt. Még csak huszonnyolc vagyok, túl fiatal ahhoz, hogy megállapodjak. Történetesen a tavaly szilveszteri párom dobott, mielőtt én dobhattam volna őt, ami jócskán fölidegesített. A pasit Corinnak hívták.

– Nem tudom, mi ütött beléd – mondta Corin, amikor lelépett. – Minden nap egyre fukarabb és keményszívűbb leszel. Talán a munkádtól.

Nem vagyok keményszívű, nem vagyok fukar, csak gyakorlatias és utálom a pazarlást. Ha valamilyen vagyok, hát inkább túl lágyszívű. Elvégre ápolónőképzőt végeztem. A szívem vérzik az emberiségért: annyira, hogy abba kellett hagyjam az ápolást a stressz miatt. Most legalább a szenvedő emberiség csak a postán keresztül érkezik el hozzám, vagy a telefon másik végén, ha az ügyfélszolgálat bakizik és átengedi a hívást.

Boldog és kisimult kellene legyek, itt, a szerető családom kebelén, az évnek abban a szakaszában, amit a legjobban szeretek, abban az áldott bódulatban, amely leszáll az országra karácsony és újév között, amikor a hivatalok zárva tartanak, az utcák kiürülnek, és van időd beülni a kádba, könyveket olvasni és magadra gondolni. Amit én nem teszek túl gyakran. Nincs rá idő, ugyebár. Gyakran dolgozom tizenkét órát egy nap.

Ám valamiért sírhatnékom van. Tisztára ellágyultam és elérzékenyültem. Látják, mit tesz egy lánnyal, ha csak öt napot az irodán kívül tölt? Ülök a gyerekkori szobámban és kinézek a csupasz kertre és Corinra gondolok. Hiányzik. Hallgatom, ahogy anyám odalent a nappaliban piszmog és előadja éves siránkozását a karácsonyfa tűleveleinek túl korai hullásáról, és az apám, mint mindig, belegabalyodik a szerpentinekbe, és az iker unokahúgaim meg az egyszem unokaöcsém a játékaikon vitatkoznak. Nem tudom, hogy Effie nővéremnek honnét volt bátorsága a gyerekvállaláshoz: nem tudom, honnét van bátorsága ehhez bármelyik nőnek. Nincs semmiféle kontrollod afölött, ami előbújik, és nincs rá biztosítás sem. Ha valaha lesz gyerekem, akkor, kösz, de én majd klónoztatom. Szerencsére Effie kölykei úgy nagyjából rendben lévők, és én szeretem őket, meg ők is engem.

De térjünk vissza az aranyszínű topomhoz! Egész komoly szóváltásba keveredtem azzal a bizonyos eladócsajjal. Zsíros, szőke, lenőtt haja volt, a töve már fekete. Azt mondta, hogy a top tévedésből került a Leértékelt Áruk közé, és dizájner tervezte és hogy a rendes ára 90 font és hogy a teljes árát ki kell fizessem érte. Ami kész abszurdum. Lenőtthaj karácsonyra ideiglenesen fölvett elárusító volt: ők jobban ragaszkodnak a szabályokhoz, mint az állandó személyzet. Észrevettem, hogy reszket a keze: akkor már tudtam, hogy én leszek a győztes. Követeltem, hogy hívja az igazgatót, és amikor Lenőtthaj azt állította, hogy az igazgatónő már hazament, mivel az áruház most már bezárt, azt mondtam, ó, nem, az áruház nem zárt be, amíg a holmim lent van az alagsorban és rám vár, hogy begyűjtsem, addig nem is zárhatnak be. Először rávettem, hogy telefonáljon oda az Árukiadónak, hogy ezzel tisztában legyenek. Aztán rákényszerítettem, hogy följöjjön velem a hatodikra, az igazgatói szintre és addig dörömböltünk az ajtókon, míg találtunk valakit, aki épp pakolt, s aki, miután részletesen elmagyaráztam neki a helyzetet, azt mondta: „Ó, add el neki 8 fontért, az Isten szerelmére, csak add el neki!”, és akkor visszamentünk. Amikor közöltem vele, hogy díszcsomagolást kérek a tophoz, Lenőtthaj elkezdett sírni és én megenyhültem, és azt mondtam:

– Oké, csak lökje bele bármilyen ócska szatyorba!

És a lány úgy is tett. Mert nekem igazán jó szívem van. Még azt is mondtam:

– Remélem, eljut még ma a fodrászhoz, hogy befestesse a haja tövét.

Tíz perccel múlt öt, mire a gondnok kinyitotta nekem az Árukiadót – el tudják ezt képzelni, az ott dolgozók fogták magukat, bezártak és dolguk végezetlen hazamentek? Én sosem tennék ilyet! Ennek következtében végül lekéstem a vonatom és kénytelen voltam a következővel menni, és képzelhetik, hogy akkor mi történt! A kalauz azt állította, hogy a jegyem nem érvényes erre a vonatra, én meg úgy érveltem, hogy a két, törölt vonat miatt a peronokon összetorlódott tömeg tartott föl, szóval a dolog a Vasúttársaság hibájából következett be, nem az enyémből. Az én akaratom érvényesült, de csak egy rövid, menetrenden kívüli megállás után, mikor hívták a Vasúti Rendőrséget, és valahogy a szokásos diadalérzet is elmaradt, tulajdonképpen egész lehangoltnak éreztem magam. Miért olyan strapás mindig minden?

Ha továbbra is ilyen jól vásárolok, egy éven belül félre tudom tenni az előleget egy házra. De ki lesz ott, hogy segítsen a jelzáloggal? Nincs kilátás szeretőre, és barátokból is gyér a termés. Az a fényes ötletem támadt a dohányzásról leszokásra, hogy sosem veszek cigarettát, hanem mindig másoktól kérek, és hagyom, hogy a kínos társasági helyzet álljon közém és a pazarló, egészségtelen szokás közé. De azt hiszem, elég jól viselem a kínos társasági helyzeteket; minden bizonnyal így van. Pont ugyanannyi cigarettát szívok, viszont megfogyatkoztak a barátaim.

A földszinten valaki kinyit egy ablakot.

– Most, hogy az összes robot elromlott – mondja épp az egyik iker –, csak az maradt, amit Smucig Féreg néni adott nekünk.

Hogy én Smucig Féreg?

– Pszt, még meghallja! – inti a nővérem. – Nem akarjuk őt kiborítani.

– Miért nem? – kérdezi az unokahúg a kisgyermekek módján.

– Épp eléggé ki van már így is borulva – feleli a nővérem, és fölteszem, ez igaz. Azóta vagyok boldogtalan, amióta Corin elhagyott. Nem látom be, miért kellene jól érezzék maguk mások, amikor én pocsékul vagyok. Az apám azt mondja, tisztára rögeszmém lett a pénz, de ő beszél? Apám szerencsejátékos: rögeszmésen veri el a pénzt, pont úgy, ahogy én meg megspórolom. Még belépti díjat is fizettetnek vele, hogy bemehessen az átkozott kaszinójukba: én ezt sosem tűrném. Apám túl lágyszívű. Elkezdek sírni. Az idő fura módon előrenyúlik meg vissza. Előre a szilveszteri buliba, ahol talán összetalálkozom az Igazival egy aranyszínű top segítségével, amiért 90 fontot kellett volna fizessek, de csak nyolcat adtam érte. Vissza a karácsonyestére, amikor megvettem, és az a szegény, lenőtt hajú lány sírt. Remélem, eljutott fodrászhoz: de fogadni mernék, hogy nem. És aztán a karácsony, és anyám kibontja a naptárát és apám a pénztárcáját – mindkettő beszerezhető a bőráruknál – és a nővérem a kertészkesztyűt, és a sógorom a metszőollót – mindkettő a kertészeti osztályról, közvetlen a bőráruk után – és a gyerekek az ő készségfejlesztő ajándékaikat, amihez csak le kell menni a mozgólépcsőn – és az arcuk, amikor kibontották ezeket: és hogyan tűntek a felnőttek egyszerre udvariasnak és valamiképpen aggódónak, és a gyerekek egész egyszerűen hitetlenkedőnek. Igaz, hogy valaha híres voltam eredeti és bőkezű ajándékaimról, és soha, de soha nem adtam volna semmit bolti díszcsomagolásban. Az egész szuper papírba volt csomagolva, csupa színes zsinór meg kis kártya meg masnik meg csillogó díszek és így tovább, és mindet én készítettem. Eltűnődtem, most mi történik velem?

Fölhívtam Corint a mobilján. Kívülről tudom a számát, bár már hat hónapja szakítottunk.

– Azt hiszem, igazad van – mondtam. – A munkám a bűnös. Ha azért fizetnek, hogy fukar és keményszívű legyél, akkor azzá is válsz. Ha azért fizetnek, hogy olvasd el az apróbetűs részt, rákapsz erre.

A vonal másik végén csönd honolt. Aztán Corin megszólalt:

– Megpróbálhatnád magadat hibáztatni.

Erre letettem a kagylót. Ez a pasi egy beképzelt barom: már ki is hevertem őt. De eszembe jutott, hogy esetleg beugrom az áruházba és hagyok egy doboz csokoládét Lenőtthajnak, aki tévedésből berakta a szuper dizájner aranyszínű topomat a Leértékelt Áruk közé – felejtsük el, hogy nem szabad megjutalmazni az embereket a figyelmetlenségükért! Még az is lehet, hogy összebarátkozunk. Még az is lehet, ki tudja, hogy otthagyom az állásom és visszamegyek nővérnek. Próbálj csak az apróbetűs résznek megfelelően élni és mindenki utálni fog! Föladom.

Fordította: Sohár Anikó

Kapcsolódó írásunk:

Sohár Anikó: A brit társadalmi szatíra nagyasszonya, Fay Weldon >>>