Apám, gyerekkoromban, nylon ingeket hordott. Egy téglavörös színűre határozottan emlékszem. Mondhatná valaki, hogy biztos a fénykép maradt meg az emlékezetemben, amit anyám egy csokis dobozban őriz a többi családi képpel együtt, de abban az időben csak fekete-fehér képek készültek rólunk. Apám az említett képen éppen bohóckodik egy feltekert makramé terítővel a kezében homlokára csúszott indián fejdísszel, amit egy iskolai farsangra készített a nagyanyám valódi sastollakból a bátyámnak. A másik képen a Balatonnál nyaralunk, a zuhany alatt állok pöttyös fürdőbugyiban apámmal a kemping strandján. Aznap éjszaka a vihar kocsikat sodort be a vízbe, több sátor összedőlt, és a szomszéd sátorban jól lehetett hallani a németek zokogását. Ettől a sírástól jobban féltem ott a hatalmas tóparton, mint a szörnyű orkántól, mert áthallatszott még az égzengésen is. Amikor születtem, apám megijedt a csendtől. Annyira aludtam, hogy fel sem ébredtem a születésemre, így elszalasztottam az átkelést a nemlétből a létezésbe. Csak a hosszú ujjaim vége és a fejem búbja látszott ki a kórházi egyenpólyából, amikor először a kezébe adtak, idegességében ringatott, habár erre nem volt semmi szükség. Amikor apám meghalt én láttam utoljára a kórházban. Csak később értettem meg, hogy magára hagytam. Áttétes agydaganatra gyanakodott az orvos. Vasárnap délután tehetetlenül álltuk körbe az ágyát, ő meg csak könyörgött, hogy vigyük haza. Szombaton még a saját lábán kísérte ki anyámat, meg a bátyámat a folyosó végéig. Két nap múlva mozdulni se maradt ereje, csak sírt és kásás hangon mindig ugyan azt kántálta, azonnal vigyük haza. A harmadik napon délután öt körül bementem meglátogatni, de valahová a hátam mögé nézett. Suttogott valamit, ahogy odahajoltam hozzá, de nem értettem. Talán, hogy szeret, vagy, hogy vigyázzak anyámra helyette is. Megfogtam a kezét, de visszaborzasztott a halotti hidegsége, hát elengedtem. Az ügyeletes nővér szinte haraggal mondta, hogy végre megcsöndesedett, állandóan haza akar menni, zavar vele mindenkit. Ott hagytam apámat tehetetlenül, pedig bennem bízott a legjobban. Este nyolc körül leszívták a gennyes tüdejét, amikor egy tapasztaltabb szakorvos váltotta fel az ügyeletes rezidenst, de már későn. Apám éjfélre halott volt. A CT eredménye másnap jött meg, egyébként nem volt semmi baja. Csak megfázhatott, ami ráhúzódott a tüdejére a kényszerű fekvéstől. Az egyik szobatárs elmondása szerint, csak reggel hatkor szállították le a testét a proszektúrára, addig ott feküdt szegény. Reménykedtem benne, talán még sem volt mindvégig a halotthideg keze az ágyhoz kötözve. Gyerekkoromban művészi tornára hordott, egész úton ropogtatta az ujjaimat a nagy tenyerében. Nem hiszem, hogy érezte a kezem a kezében, annyira lefoglalták a gondolatai. Egyszer addig nyaggattam, amíg el nem árulta, mit kapok születésnapomra, ezzel lerombolva a felnőttekbe vetett hitemet. Nagyon megdöbbentem, hogy képes volt elmondani, hogy anyu megvette nekem a Nagy indiánkönyvet. Tartania kellett volna a titkot, mégis csak ő volt felnőtt. Apámat hétéves korában egy kétkerekű kézikocsin végighúzták fél Európán a szülei, mert 1944-ben kiürítették a városunkat a bombázások miatt. Kalandos módon egészen Drezdáig jutottak. Tömve volt menekülteket szállító szerelvényekkel a vasútállomás. A nyílt pályáról látták a szőnyegbombázást, ahogy minden égett körben. A fülsiketítő sivításban minden más hang elveszett. Visszafelé valahol a Győr közelében lépték át a határt. Aztán a Fertő nádasaiban rejtőztek pár napig egy elhagyott kunyhóban. Még három nap kellett, hogy hazaérve újra kezdjék az életüket egy teljesen kifosztott házban, ami szerencsére nem égett le. Kukoricát törtek, meg marharépát ástak ki az elhagyott földeken, de azért boldogok voltak, mint még soha. Ezért mondogatta apám egész életében, hogy ő a legszerencsésebb emberek egyike ezen a Földön, mert a családja minden tagja átvészelte a világégést, még a nagybátyja is, akit az apja egy németországi WC-ben szedett össze a visszafelé úton pisztollyal a kezében a tükör előtt. Főbe akarta lőni magát valahol Salzburg környékén egy menekült táborban, de aztán apám apja kiütötte a kezéből a fegyvert, lehúzott neki két tisztességes sallert és gyalog hazahozta őt is. Itthon senki nem kereste, egész életében vasutas volt, én is ismertem. Mindig egy hatalmas diófa alatt üldögélt egy ketrecben futkosó mókus társaságában egy zöldre festett kisszéken.
Kávai Katalin
