Nagyapa a csempekályha mellett gubbasztott. Fejét előrehajtotta, és úgy tűnt, nagyon erősen gondolkozik valamin.
– Min gondolkozik nagyapa? – kérdeztem tőle, gyermeki kíváncsisággal.
– Azon, gyermekem, hogy nagyanyádék mi a frászt csinálnak ennyi ideig a templomban.
– Miért nem ment velük megnézni?
– Nem megyek én oda.
Éreztem a hangjában a haragot, de valahogy mégsem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek vissza. Lepakoltam a kályha elé a kukoricacsutkákat, amiket a kamarából hoztam fel, és leültem vele szemben a kisszékre.
– Nem mondja el?
– Mit, te?
– Hogy miért nem jár maga is.
– Hosszú történet az.
– Időnk van, amíg hazaérnek. A leves is sokáig fő, közben kavargatom.
– Megimátkozom én itthon is, nem kell ahhoz templomba járni, hogy az ember higgyen Istenben.
– Sosem járt?
– Dehogynem.
– Akkor csak történt valami, ami miatt nem megy.
– A papok miatt nem megyek én. Latrok.
– Hogyhogy?
– Mikor fiatal fiú voltam, a beregszászi járásban laktam, nem messze a várostól. Kiutaltak egy városi papot hozzánk. Az én anyám meg oly’ szigorú asszony volt, hogy minden vasárnap ott kellett ülni a misén, mert a falubéliek megszóltak. Tudod, özvegy maradt szegény a háború után hat gyerekkel. Három fiúval, három lánnyal.
– És miért latrok?
– Hát, amikor jött az a pap, mindenki a templomban ült. Az egész falu, minden áldott vasárnap. De egyszer csak a lánytestvéreim nem akartak menni. Anyánk meg veszekedett velük, hogy mondják meg, mégis miért nem mennek. Margit nővérem meg igazán olyan nagyszájú volt, és csak kibökte, hogy azért nem mennek, mert a pap piszkálja a markukat.
– Mi az, hogy piszkálja a markukat?
– Hogy is mondjam szépen… Simogatta őket. Kikezdett velük.
– A pap?
– Az hát! Na, oszt egyszer jött a húsvét, mi meg négy barátommal megvártuk őt a beregszászi úton. Leszállítottuk a bricskájáról, és apró darabokra törtük rajta a sétapálcáját. Úgy összevertük, ahogy illik. A húsvéti misét már nem jött megtartani, de még a falu közelébe se nézett. Féltünk is utána, hogy belehalt a nagy verésbe, amit kapott tőlünk. Néztük másnap, nem volt az úton se a bricska, se a pap. Hát, gondoltuk, csak hazament. Pár nap múlva összeszedelőzködtünk a fiúkkal, és elmentünk a szomszéd faluba a táncra. Hajnalban dülöngéltünk hazafelé a temető mellett. Mert, nem fogok hazudni, jóféle pálinkát öntöttek egész éjjel. Egyszer azt mondja nekem az egyik barátom, hogy nézzek csak oda, ott van a pap a temetőbe! Néztem én, hát látom, hogy ott himbálózik a palástjával, a feje jobbra billen, aztán meg balra. Istenem, csak egy út volt hazafelé, merre menjünk? Hova menjünk? Ott állt a pap előttünk, nem mertünk mi mozdulni! Igen ám, de az egyik fiúnál volt egy pisztoly. Még a katonaságból lopta haza. Elővette, és egy egész tár golyót engedett a himbálózó fejbe. Ijedtünkben hasra vágtuk magunkat, közben lőtt a barátom, agyba-főbe, hát, a pap csak nem mozdult, se közelebb, se messzebb, csak hajbókolt. Mondtam is neki, a fejére célozzon, csak a fejére! Akkor a feje lehullott, de a palástja még állt. Gondoltuk, ha már feje nincsen, szökjünk onnét, úgyse jön utánunk. Hazamentünk, nagyon féltünk, de lefeküdtünk aludni. Reggel dolgozni kellett menni. Mondom is a fiúknak, nézzünk csak széjjel, hogy ott van-e a palástja a papnak. Amikor odaérünk a temetőbe, látjuk, hogy egy nagy nyitott napraforgó feje széjjel van lőve, a széles levelei meg integetnek. Na, ez történt, akkor megijedtem én magamtól is. Megvertük a papot, lövöldöztünk, így ezért nem megyek én a templom közelébe se!
Elmosolyodtam. Felálltam a székről, hogy megkavarjam a levest. Nagymama akkor lépett be az ajtón.
– Egy tányérral többet tegyél az asztalra, gyermekem. Vendégünk lesz – szólt.
A diófa szekrényhez léptem, hogy elővegyem az étkészletet. Nagyapa felállt, amikor a vendég is belépett a házba.
– Ne vegyél ki többet, én nem vagyok éhes.
Az ablakból láttam, ahogyan nagyapa lesétál a töltés felé. Hátratett kézzel, öreges mozdulatokkal lépkedett. Nagymama leöltözött, én megterítettem. Aznap a konyhában a pap mondta az asztali áldást.
Shrek Tímea
