Horváth Veronika versei

MÓRICZ 2019 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.   Horváth Veronika 1990-ben született Győrben. 2009 óta publikál irodalmi folyóiratokban, többek között közt a Parnasszus, Tiszatáj, Látó, Hévíz, Bárka, Pannonhalmi Szemle, Műhely, Kortárs, Prae, Eső, Forrás, Új Forrás, Pannon Tükör, Napút, Sikoly, Várad, Helikon, Magyar Napló, Irodalmi Jelen, Műút online, Spanyolnátha, FÉLOnline, SZIFONline, Ambroozia és ÚjNautilus folyóiratok közölték verseit. Minden átjárható című kötetét a Fiatal Írók Szövetsége adta ki 2017-ben. A könyvről több mint egy tucat kritika jelent meg online és print folyóiratokban, jelenleg a harmadik kiadást a kiadótól lehet megrendelni. Móricz-ösztöndíjasként második verseskötetén dolgozik.

Számtan

Cipőfűzőből lefutó műszál, utcahosszan hálózza a léptet.

Hogy fér egy madzagba ennyi anyag?

Fölfedi igaz természetét: természetellenes.

Azt akarja, hogy orra bukjon, lebucskázzon

az ember a lépcsőn. Kibogozni nem tudja, leégeti,

sóhajt, ahogy a többszáz évig foszló lábbelimaradványt

hátra hagyja. Nem lehet ma már nyomtalanul élni,

gyógyszereinek sem bomlik le a tasakja. A vénség

kellékei tartósabbak, mint a vénség. Vegyszerek,

ammóniaszag. Őszülő haját is festetni kellett.

Műanyagba töltött méreganyagokat kentek a fejére,

megkínálták vízzel. Eldobható pohárba töltötték,

és ő elfogadta. Bánja már, ahogy azt is, hogy annak idején

a Hajdú mosógépet modernre cserélte.

Azóta harmadik gépét fogyasztja. Minden tönkremegy,

ami tönkre tud menni. Minden tönkre tud.

A gyerekek azt mondják, hogy drágábbat kéne venni, jobbat,

minőségit. Egyszer. Hogy hétköznapjaival,

kisnyugdíjával, a polcok legolcsóbb termékeivel éli föl

unokái elől a bolygót. Fordul a grádicson,

ötven lépés a felüljáróig. A túloldalon hirdetés: a plakáton

tiszta múltat ígérnek felár nélkül. Kinek mennyivel

tartozik, motyog, próbálgatja, a fejszámolás megy-e még.

Fiú a kereszten

Barátaim úgy vélik,

a traumák átélése nemesít.

Az apák alkoholizmusa,

az anyák pánikbetegsége,

vagy a saját nem túl kifejlődött rákod.

Szervek elvesztése,

halálok megélése, gyász.

Bőrünk alatt őrizzük dédapánk háborús sebeit.

És jaj, mi van azzal, aki mindezek nélkül is szenved?

És jaj, mi van azzal, aki mindezek ellenére az örömöt osztja meg?

Az üzenet nem betűkből áll

Fonalat gömbölyít – vonalat húz a tájból magába

a tekintet, ha az októberi erdő lombján kóborol.

Gyarapszik, kerekedik a délután, az irgalom ígéretét

magunkba szívjuk. A korona alatt színzuhanyban

fürdet a szél, meg sem kell rázni az ágat. Legurulunk

a domboldalon és tovább, közelítünk, vissza az épített

valóságba. Hajunkban sárga falevél.

Nem tilos, nem muszáj

Mezítláb, szalmabálák, fiatal hipszterek között tűnt fel,

a fényfestés sem homályosította el. Élénkebb volt,

mint a színes kendők, tibeti ima zászlók, és vizuálcsodák

– behunyt szemmel, égre tárt kezekkel hullámzott bele a táncba.

Ne kérdezd, miből szabadulhat az ember gyermeke, ha leány.

Ha lát egy boldog, szabad öregasszonyt.

Határtalan legyen mostantól a lépés, közelség, vágy,

vonzalom, düh és üvöltés, határtalan irgalom és

irgalmatlanul elhibázott tettek, csússzon csak szét,

törjön meg a ritmus, szűnjön meg az álomból felkeltve is tudott sorrend,

szálljunk

be,

ki,

le,

fel,

meg,

el,

át,

rá,

ide,

oda,

szét,

össze,

vissza,                        magukba,                                        irányt keresve.

Ne kössenek igék!