Szendi Nóra: Hogyan szeresse magát

MÓRICZ 2019 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be. Szendi Nóra (1988) író, szerkesztő, kritikus, aki időnként lerajzolja a körötte tenyésző abszurditásokat. Első regényét, a Zárványokat (Apokrif – FISz, 2015) is maga illusztrálta. Második regényével, a Természetes lustasággal (Kalligram, 2018) elnyerte az Írók Boltja könyvösztöndíját próza kategóriában. Jelenleg Majd valami úgyis lesz című regényén dolgozik, amelyet felépülő szenvedélybetegek történeteként adott le a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj pályázatára, és amely mostanra egy hendikepes család történetévé kezd alakulni. A regény egyik főhőse Tátika, egy lúzer félbűnöző, akit megpróbál felkarolni egy megmentésmániás exnarkós csaj, jelen részlet elbeszélője.

(RÉSZLET A MAJD VALAMI ÚGYIS LESZ CÍMŰ REGÉNYBŐL)

Hogyan szeresse magát, ezt kérdezi tőlem. Felhív, semmi felvezetés, ledobja az atomot. Mondjam meg. Hogyan szeresse magát. Ezt akarja tudni, úgy tűnik, sürgősen.

Állok a közértben az édességek előtt, egy csomó értelmetlen, cukros szarság előtt. Egyet szabad választani, különben elhízok. Már előre lelkiismeret-furdalásom van, mert egytől is hízok valamennyit, és egy órát válogatok, csak most, kivételesen, mert indokolt, de akkor nagyon meg kell gondolni, hogy micsodát. Akkor kurvára nem mindegy, hogy Twixet vagy KitKatot, és ha KitKatot, akkor fehér csokisat vagy simát, bár ha magamba nézek, ha mélyen a lelkembe nézek, akkor egyértelmű. Egyértelmű, hogy a simát kívánom, de a fehér csokisra rá van írva, hogy limitált edition. Ami persze tudom, hogy kamu, azért limitált, hogy mindenképp vegyem meg, ugyanakkor ki tudja, mikor leszek újra olyan állapotban, ami csokievésre kényszerít, addigra esetleg kivonják a forgalomból, vagy pont abban a boltban nem lesz, ahová bemegyek, mert mégis limitálták valamennyire. Állok a közértben az édességek előtt. Az volt a terv, hogy az állapotomra való tekintettel veszek csokit. Az volt a terv, hogy ezért nem lesz lelkiismeret-furdalásom, mert végül is ebben az állapotban ez érthető, egy kis önkényeztetés érthető. Az emberek anélkül is vesznek csokit, hogy bármiféle állapotban lennének. Persze mindig mindenki van valamilyen állapotban, csak szerintem náluk ez nem úgy megy, hogy az agyuk pillanatról pillanatra küld nekik ilyen jelentéseket, ilyen idegfárasztóan precíz állapotjelentéseket. El sem tudom képzelni, mit csinál az agyuk, hogyan nem kerül tízpercenként szunnyadó üzemmódba az agyuk. Van-e egyáltalán tartós éntudatuk, vagy néha csak úgy vegetálnak.

Állok az édességek előtt, lefagyás közeli oprendszerrel, kékhalál közeli állapotban, a mentális összeomlás határán, hogy akkor most mi legyen, sima vagy fehér. Túl fog melegedni a processzor, arrébb vonszolódom, de akkor még beúszik a képbe valami brownie is, az végképp összezavar. Egy szimpla önkényeztető gesztus, és képtelen vagyok lefagyás nélkül végrehajtani. Dühös vagyok a csokigyártók ócska manipulációs trükkjeire, limitált edition az anyátok picsája, már ott tartok, hogy le kéne borítani az egész polcot, rá kéne borítani a polcot a vásárlókra, ezekre a dagadt, igénytelen kelet-európai patkányokra, ezzel a sok cukros szarsággal, lenyomni mindent a torkukon, semmi értelme az egésznek, szét kéne baszni ezt a boltot, szénsavas üdítőket robbantani szét az emberek fején, túrós táskákat trancsírozni szét az emberek fején, jégkrémeket dugni fel a seggükbe, az egész tetves kócerájt felgyújtani, és az egyik dolgozó leszaggatott piros egyenruháját az anarchista forradalom zászlajaként lengetve szózatot intézni a fogyasztói társadalomhoz az üszkös romokon.

És akkor felhív Tátika. Semmi felvezetés. Hogyan szeresse magát.

Egyébként nem tudom, milyen állapotban vagyok. Hogy mit jelent az az olyan állapot, ami csokievésre kényszerít. Végül is amúgy nincs semmi. Semmi nincsen, teszem a dolgom, különösebben most Feri sem izgat. Na, ez az. Hogy Feri sem izgat különösebben. Őszintén szólva egyáltalán nem. Azt hiszem, egyáltalán nem izgat. És nem igazán tudom, hogy akkor mi izgat. Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy az a bajom, hogy nem izgat úgy különösebben semmi, annyi a problémám, hogy fehér vagy sima csokit vegyek. Ami egy röhej. Felhív a Tátika, hogy mondjam meg, hogyan szeresse magát, mert más embereknek ilyen problémáik vannak, és akkor én meg szét akarok baszni egy boltot, mert nem tudom eldönteni, hogy sima vagy fehér.

Kérdezem a Tátikától, hogy visszahívhatnám-e, mert épp vásárolok, a nagyanyámnak vásárolok, aki nem tud bevásárolni magának. Amit nem értem, miért mondok, a nagyanyám már meghalt, az összes nagyszülőm meghalt már rég. Mintha az nem volna legitim, hogy magamnak vásárolok. De Tátikát mindez amúgy sem hatja meg, ha azt mondanám, hogy visszahívhatnám-e, mert épp hajótörést szenvedtem a Grönlandi-tengeren, és egy olvadó jégtáblába kapaszkodom fél kézzel, a Tátika szerintem elfújná a nótáját akkor is minden további nélkül, nem is igazán értem, miket hord össze, csak két mondatot, azt mondja, csak két mondatot arról, hogyan esett vissza, nem most, ez még korábban volt, valamit belekevertek a kólájába a munkatársai, ezért tart most ott, ahol, ilyeneket hord össze, én meg közbevetem, hogy ez legalább három mondat volt, és mit szólna, ha visszahívnám nyugodtabb körülmények közt. Erre valami olyasmit vakkant, hogy jól van, csinálj, amit akarsz, és lerakja.

Megsértődött.

Állok a közértben egy csomó értelmetlen, cukros szarság előtt, és nem tudom, milyen állapotban vagyok. Hiába küld az agyam pillanatról pillanatra precíz állapotjelentéseket, olyan kibaszottul precízek, hogy abból lehetetlen egy értelmes, világos állítást kihámozni, egy olyat, ami egy mondatban összefoglalja, mi van. Egy, maximum két mondatban. Hogy akkor végül is mi a nyájas lófasz van. Így képzelem a többi embert, jön egy gondolat, hogy ez van, meg az van, egy gondolat, van eleje, közepe, vége, a végén pont. Aztán jön egy másik, másvalamiről. Hogy ez hogyan tölti ki az egész napot, azt el sem tudom képzelni. El sem tudom képzelni, hogyan nem kerül tízpercenként szunnyadó üzemmódba az agyuk.

Egy biztos: valami készülődik. Valami már napok óta készülődik, csak nem tudom, mi lehet az.

Tátikának azért azt meg kéne értenie, hogy az nem úgy van, hogy kipattan valami az agyából, felhív, és akkor megsértődik, ha épp nem érek rá. Hogy csak úgy nekem pattint egy ilyet, hogy ő hogyan szeresse magát. Hát honnan tudhatnám, hogy a Tátika hogyan szeresse magát, ha azt sem tudom eldönteni, hogy sima vagy fehér.

Lehet, hogy az a bajom, hogy nem izgat különösebben a Feri. Őszintén szólva egyáltalán nem. Csalódott vagyok. Akartam sütni a Ferinek valami édességet, megünneplendő, hogy visszatért közénk. Megvettem a hozzávalókat. Nem tudtam pontosan, mikor tér vissza közénk, úgyhogy jó előre megvettem a hozzávalókat. Most ott vannak a konyhában, kikészítve szépen a konyhában, melléjük készítettem a hangulatot, ezt a gondoskodó hangulatot, amivel olyan jól lehet édességet sütni. Másképp nem is érdemes. A hangulat eltűnt, ezért vannak ott még mindig a hozzávalók, szépen, takaros rendben, a gondoskodást kifejezendő, mert a hangulat meg eltűnt, fogalmam sincs, hová. Úgy ébredtem, hogy már nem volt ott, és semmi más sem volt a helyén. Miután eljöttünk a kínaiból, Tátika, Feri meg én, és egy kevés időt még végre kettesben töltöttünk a Ferivel, úgy mentem haza, hogy neki kéne látni az édességnek, ha már így hangulatban vagyok. De aztán mégis azt gondoltam, hogy inkább megnézek valami dokumentumfilmet egy pár hónapos korrupciós ügyről, mielőtt végképp aktualitását vesztené, mert néha lelkiismeret-furdalásom van, amiért érdekesebbnek tartom a magánéletem a közéletnél, de ez a lelkiismeret-furdalás hamar elmúlik. És azt gondoltam, a gondoskodás hangulata viszont nem múlik el, és akkor azt majd másnap, és inkább csak ráírtam a Ferire egy ilyen kedveset, hogy mennyire örülök, hogy láttam. Feri két nappal később válaszolt, ez rekord, Feri többnyire egy nap eltéréssel válaszol, nyilván mert zavarban van, ha én írok neki valami kedveset. Ha ír neki valami kedveset a jó csaj, aki titokban tetszik neki. Nincs okom azt hinni, hogy nem tetszem a Ferinek, erre jöttem rá. Hogyne tetszenék a Ferinek. Még szép, hogy tetszem a Ferinek. Talán belém is zúgott a Feri, a maga módján. És akkor visszaír. Majdnem két napig agyal, mire megszüli. Két napig kerülgetem gondolatban a saját sms-em, már abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet volt-e elküldeni, vagy egyáltalán el akartam-e küldeni. Hogy tényleg hangulatban voltam-e, amikor elküldtem, vagy csak azért küldtem el, mert jó előre megvettem a hozzávalókat a további ferizésekhez, és ha már pénzt adtam ki a további ferizésekre, akkor illene, hogy ennek megfelelő hangulatban legyek. Néha nehéz utólag eldönteni, hogy tényleg hangulatban voltam-e, vagy csak én találtam ki az egészet, hogy legyek valamiben. Hogy legyek valamilyen állapotban. Hogy legyen valami.

Szia, Irén! Én is örülök, hogy találkoztunk. Feri.

Ennyi. Elolvasom egy párszor, és csalódott vagyok.

Meredten fixírozom a konyhában a kikészített hozzávalókat. Vad vágyat érzek, hogy feltépjem a tortabevonó csomagolását, és bezabáljam az egészet. Aztán inkább leugrom a közértbe, szinte menekülök a közértbe, venni magamnak valami értelmetlen, cukros szarságot. Csalódott vagyok.

Két állapot közt lenni, az a legirritálóbb. Ha tudnám előre, mi lesz a következő állapot, ami a menetrend szerinti kilengésektől, illetve a precíz állapotjelentések lábjegyzetes kiegészítő-pontosító megjegyzéseitől eltekintve a napjaimat meghatározza, talán nem lennék ennyire irritált. De nem tudom. Valami készülődik. Maga a készülődés már megvan, anélkül hogy vonatkozna bármire is. Várom, hogy a készülődés megtalálja tárgyát.

Dühödten a kosaramba vágok egy sima és egy fehér csokit meg egy zacskó vajkaramellát, aztán a pénztártól még visszarohanok azért az átokverte brownie-ért is. Hazamegyek, és nem sütök semmit Ferinek, hazamegyek, édességet fogok zabálni, egy kis önkényeztetés belefér. Meghízok, hát hízzak, leszarom. Édességet fogok zabálni, kábulatig zabálom magam édességgel, és visszahívom Tátikát.