Sírfelirat

AZ ÍR

Martin Scorsese és Robert De Niro 2004 óta próbálták vászonra dolgozni az egykori nyomozó, Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy! című tényregényét a maffia bérgyilkosaként tevékenykedő Frank Sheeranről (maga a cím is a hófehér falakat piszkoló kiloccsantott agyvelőkre reflektál). Fáradozásaik gyümölcse csak most, például a Paramount visszautasítása után érett be. Stúdiókat hátrálásra késztető, 160 milliót kóstáló digitális fiatalítás ide, felemelkedés-bukás narratíva oda, a Netflix presztízsprojektje szerencsére nem éri be a gengszterfilmek jól ismert paneljeivel.

Tanácsosabb elégiaként summázni a 77 éves rendező dolgozatát, több mint 45 éves, illusztris maffiamozi-karrierjének összegzését. Noha lehet, nem utoljára, de összetrombitálta generációja legjobb színészeit (Joe Pesci, Harvey Keitel, a kortárs szcénából Stephen Graham, az Ez itt Anglia skinheadje és a Gengszterkorzó Al Caponéja is képviselteti magát), a gárdához szeretetcsomagként hozzáadta Pacinót és az eredmény inkább a direktor A birsalmafa árnyékaként, A torinói lovaként vagy Szerelemeként, semmint Nagymenőkjeként üzemel. Közösen, afféle Nincs bocsánatként (egyszer a John Wayne-t temető A mesterlövész reklámfelirata is olvasható a távolban) hantolják el az általuk mennybe eresztett zsánert, elköszönésük az idő múlásával és a bűntudattól mind terhesebbé váló memóriával szembesít. Tökéletesen érthető, hogy bár nem az összes színész – például Domenick Lombardozzi, a Sheeran elhidegült lányát játszó Anna Paquin, illetve Graham –, de legalábbis a húzónevek miért vetették alá magukat a Pablo Helman vezette ILM-trükkcsapat dekádokkal visszaalakító eljárásának. Nézni, ahogy De Niro, Pacino és Pesci (noha 30-40 éves figurák bőrében is magukat jól tartó hetvenesekként járkálgatnak) újra a régi dicsőségben fürdenek, majd életük alkonyába lépnek, feltétlenül hozzáad a melankóliához – retrospektívként éled újjá a teljes karrierjük.

Karaktertanulmányként és társadalmi perspektívából ragadja meg ezt Scorsese: Az ír leginkább Frank Sheeran morális, később szellemi-fizikai hanyatlásának leképzése, rise and fall-sztorija egy erőszakot hivatásszerűen végző, majd attól hiábavalóan szabadulni igyekvő átlagember leszállóspirálja, aki történetesen a philadelphiai Bufalino-család „tiszteletreméltójaként” keresi a betevőre valót. Szakmája azonban visszaüt: rögtön a nyitójelenetben lehull a lepel oltalmazásnak titulált brutalitásáról – a járdaszegélyen ripityára taposott ujjú boltos fetrengése-üvöltése rögtön viszolygást vált ki a legidősebb Sheeran-lányból. Akárcsak a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika, úgy a Brandt-adaptáció is a toxikus maszkulinitás lelket fertőző, másoktól elidegenítő zöngéit vizsgálja. Családot, vagyis az amerikai kultúrkör egyik centrális pillérét zilálja szét a főalak. Jóllehet Sheeran tudja, mit kíván tőle a lánya, tisztában van Peggy szomorúságával (Anna Paquin pár sorral, de annál kifejezőbb tekintettel utal az apjához fűződő ambivalens viszonyra, de a figurát életre keltő gyerekszínész is hiteles), ám véreskezű munkája egyre többet kíván tőle és olyan mélységbe taszítja, amelyből nincs visszaút sem bűnözőként, sem családapaként, sem emberként. Scorsese a barátságot és a bajtársiságot is górcső alá a veszi: Sheeran és a szakszervezeti főnök, Jimmy Hoffa kapcsolatának áttekintésekor még a família összeomlásánál is összetettebb rajzot pingál. A teherfuvarozók vezére ugyanis hatalombirtoklásával párban egyre destruktívabbá nő, tehát a mérgező férfiasság szociális szintre, hovatovább a szindikátus-bűnfilmekkel kokettáló dramaturgiára is átterjed – a polip csápjai negatív irányba lökdösik a maffiózókat John F. Kennedy elnökké választásától öccse szenátusba lépésén át a Kubába maffia-kenőpénzen vezényelt, felfegyverezett, aztán legyőzött gerillákig, ráadásul e szélesebb tabló borongósabb árnyalatai a privát életben is láthatóvá válnak. Hoffa megalomániától részegülve nem tűri az ellenvéleményt, joviális népbarátból dühödten utasító, fenyegetésre nagyobb megtorlással reagáló kiskirállyá züllik. Képtelen veszekedés, rendreutasítás nélkül lezavarni egy tárgyalást, míg Sheeran higgadtan próbálja a víz felett tartani – az Aljas utcák balhés Johnny-ját, a Nagymenők és a Casino pszichopata Tommy/ Nicky-dóját vagy épp ez utóbbi darab nagyravágyó Gingerét, sőt, A Wall Street farkasa Belfortját idéző – barátját és üzlettársát, egészen az utolsó 1975-ös fegyverdörrenésig.

Nemcsak a felvillanó életrajz-indexek árulkodnak életről, bűnről és halálról, a partik, bírósági tárgyalások, családi összejövetelek kezdetben lóduló felvevőgéppel, gyorsmontázzsal, slágerekkel, időugrásokkal tarkított halma a gyászt jelképező ólomsúlyos hosszú beállítások, meditatív hangvétel és lassú cselekményvezetés – a Volt egyszer egy Amerika és a Volt egyszer egy… Hollywood keserűségét fejbe véső – triójára cserélődik. Noha Scorsese olykor elfárad és csupán A Wall Street farkasa önismétléseivel diktálja tollba az új maffiadrámát, melynek következtében a 209 perces játékidőt is blokkolja néhány eseménytelenebb passzázs, a lényeg változatlan. Pergő életvitelű gengszterek hagyják hátra energikus fiatal énjüket, galádságaik nemcsak ellenfeleik lemészárlásába, hanem árulásba, soraikat felszámoló gyilkosságba, vagyis az elkerülhetetlen öregkor apákat, lányokat, partnereket háttérbe szorító hattyúdalába torkollik. De Niro visszafogott mimikával hozza felszínre a Sheeranben dúló viharokat, Pacino cézári karizmával jeleníti meg Hoffa fejedelmi rangját, míg a szerepére 50 felkérés után igent mondó, remeteként élő Joe Pesci pályája egyik, ha nem a legjobb alakításával örvendeztet a korábbi nagyhangú, arrogáns karaktereit bölcsességgel, halk szavúsággal zárójelező, majd őket szívszorítóan, lerobbant arccal, fizikai gyengeséggel, börtönsétával pusztulásba kísérő Russell Bufalinóként.

Az utolsó fél óra döbbenetes, a spiritualizmussal parolázó Némaságra kacsintanak Frank Sheeran végnapjai: a korábban öltönyt húzó, pénzzel nem spóroló, élet-halál uraként vonuló gengszter egy öregotthon lakójaként bottal poroszkál és a WC-re sem tud kimenni földre esés nélkül. Zárt ajtótól, agorafóbiától rettegve, csupán egy lelkiismeretes pap társaságában, barátok, feleség és lányok nélkül, didergő hangon várja a halált, ami nem gyors fejlövésként, hanem a leírhatatlan magány és az ezt szimbolizáló rideg terek vágóképeként jön el.

Szabó G. Ádám

The Irishman, 2019

Rendező: Martin Scorsese

Szereplők: Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Anna Paquin, Stephen Graham