Scrabble-lel szép az élet

A SZAVAK EREJE
Carl Hunter első nagyjátékfilmes rendezése semmilyen meglepetést nem tartogat azok számára, akik bizonyos elvárásokkal ülnek le elé: A szavak ereje a száraz angol humort és a helyzetekből fakadó finom melankóliát hibátlanul ötvözi, igaz, ezen felül semmi különlegeset nem nyújt. Frank Cottrell Boyce szkriptje és a fineszes színészgárda azonban élővé varázsolja a kiszámítható cselekményt… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

A SZAVAK EREJE

Carl Hunter első nagyjátékfilmes rendezése semmilyen meglepetést nem tartogat azok számára, akik bizonyos elvárásokkal ülnek le elé: A szavak ereje a száraz angol humort és a helyzetekből fakadó finom melankóliát hibátlanul ötvözi, igaz, ezen felül semmi különlegeset nem nyújt. Frank Cottrell Boyce (például az ő nevéhez fűződik a Milliók című, Danny Boyle adaptálta gyerekregény) szkriptje és a fineszes színészgárda azonban élővé varázsolja a kiszámítható cselekményt.

Itt ugyanis nem a „Mi?” témafelvetése, hanem a „Hogyan?” sikerrel teljesítése lényeges, e téren pedig cseppet sem vall kudarcot Hunter sajátos mood-tone piece-e: az idős Alan (Bill Nighy ugyan nem örvendeztet bennünket egy újabb Igazából szerelem-mérvű játékkal, kellő eleganciával és iróniával ruházza fel karakterét) egy Isten háta mögötti, csapadékos tengerparton áll, egyik kezében mobilt szorongatva és abba duruzsolva, a másikban esernyővel várakozva. Beszélget valakivel, ám szavait elnyeli a kietlen, végtelen ürességbe nyúló táj, ráadásul a férfi pusztán fél-információkat közöl publikumával – A szavak ereje rögtön az első 5-10 percben rávilágít a lényegre, vagyis a kommunikációképtelenségre, illetve a kimondott, netán elhallgatott szavak magányra ítélő szerepére. Alan ugyanis – mint pozíciójából látszik – világtól elszakadt, önnön mikrovilágában tengődő, keserűségét némi viccelődéssel álcázó bohókás: fiával, Peterrel (Sam Riley végre nem egy félúton, sőt, azelőtt kiégő celluloid-romhalmazhoz adja a nevét) való dialógusa apa-fiú illúzióktól szabadít meg, évtizedes elhanyagoltságáról, az ifjabb generáció sutba dobottságáról ad hírt.

Hunter jó ideig úgy érvel, Alan nem is tudja, pontosan miért ment gajra kettejük viszonya, filmje azonban eszméléstörténetként sem utolsó, így Boyce forgatókönyve, valamint a színészek játéka idővel mind pontosabban a főkarakter színeváltozására böknek rá. Beszédkényszere, öregember-háklijai, lexikális tudása (mint a film eredeti címét – Sometimes Always Never – tükröző öltöny-etikett) révén hősünk ugyan önzőnek nem, ám reflektálatlannak, hovatovább, idegesítőnek tűnik, egyszerűen képtelen észlelni, mikor hallgasson vagy nyújtson segítséget, hangoztasson bátorító szavakat. Alan antiszociális magatartása egyszerre humoros és komoly, például képtelen idomulni régóta ismert rokonai (menye, unokája) életéhez, így sükebóka hozzáállása csak növeli a közte és a Peter, illetve a többiek között nyílt szakadékot. Önfelfedezésről, pozitív változásról mesél Hunter filmje: látható, Alan szinte elvesztette a kapcsolatot a realitással, ugyanakkor kiderül, amíg ő képes rádöbbenni, hol rontotta el, meg tud szólítani másokat (például az útjába vetődő Margaret-Arthur idős párját), úgy a többiek élete is virágozhat, nyithatnak felé, tehát a diszharmonikus eltávolodást a harmonikus összeborulás válthatja fel. Szerencsére Hunter legtöbbször ódzkodik e giccses falvédő-bölcsesség cukormázba fojtásától, inkább visszafogott eleganciáról tesz bizonyságot és mivel a megfelelő pillanatokban jól időzített verbális-és helyzetkomikumokkal hozza közelebb figuráit, rendkívül érett látásmódot hasznosít.

Pózokba merevedett háttéralakok, tudatosan vetített hátterek, hol szürke és rikító színvilág, illetve a ’60-as, ’70-es évek brit hétköznapjait idéző ruhaviselet, belsőépítészet, tárgyi miliő utalnak az ironikusból melankolikusba csúszó hangvételre: az Aki Kaurismaki és Wes Anderson világát balzsamozó atmoszférában a figurák fejlődési íve számít, A szavak ereje nyomatékosan karakterközpontú darab. Legyen szó az Edwyn Collins-féle It’s All About You leitmotifként használt, központi alakokat összeboronáló daláról (lásd Alan dudorászását, majd az eltávolodásuk után ismét közösen autózó Margaret és Arthur hazaútját) vagy az unoka, Jack közeledését a buszmegállóban álldogáló kamaszlányhoz, Hunter optimista üzenete teljesen fényében ragyog – innen nézve a film centrumába helyezett Scrabble-játszmák is új jelentést kapnak. Immár nemcsak Alan tudálékosságának szimbólumai, hanem, kvázi Szívek szállodája-stílben, jótékonyan műveltséget és toleranciát, szeretet hirdető attribútumok a kockákból összetevődő kifejezések – vagyis a sztori e játék-metafora révén ignorálja a hűvös távolságtartást és újfent a karakterek lassú, szavak áttételes szerepen alapuló párba tömörülését húzza alá.

Ez számít, nem Alan sajátos kontextusba helyezett detektívtörténete vagy a tékozló fiú gyakran ismételt regéje: a Toni Erdmann maskarába bújt apafigurájához hasonlóan a Nighy-főszereplő is egyszerre hűvös és játékos hangulatú önismereti tréningen vesz részt, így az enigmatikus befejezésben sem az számít, pontosan mit látunk vagy történik, hanem az, mindez hogyan befolyásolja a karakterek napjait és a lassú enyhülési folyamat milyen irányba viszi az életüket. Noha Carl Hunter bánhatna jobban a nüanszokkal, kissé tolakodó vizuális indexei célt érnek: a záróképen pásztázott üres szék ellenére minden figura indult valahonnan, tartott és jutott is valahová, az újabb Scrabble-rituálé önfeledten zajlik – lényegtelen azt kérdezni, Alan végül a régi viták miatt eltűnt Michael nyomára akadt-e, azt viszont nem, hogy a fiú jelenléte vagy hiánya összekovácsolt-e egy közösséget. Ilyen rangban A szavak ereje család-orientált beütése picit sem bántó, sőt, úgy érezzük, mi is a figurákkal együtt ülünk le az asztalhoz szómágiázni – a karakterek ügyes hangolású érzelmei révén a brit zsánermozi, helyesebben a kortárs romantikus komédiák, vígjátékok (Négy esküvő, egy temetés, Sztárom a párom, Lottózsonglőrök) légköre újra beszippantható.

Szabó G. Ádám