Kürti László versei

akár egy hadvezér

tulajdonképpen egy folyóparton

napozó nudista akartam lenni

világéletemben. egy kizárólag

női övezetben, becsben lenni,

mint japánkakas a tyúkudvaron.

nagysodrású háttérrel: irigykedő,

lapátoló kenusokkal a gyors folyón.

limonádét szürcsölve, megigazítva

a napszemüveget, győztes

hadvezérként nézni keresztül a tájon.

egyébként unni az egészet.

és sistergő meztelen seggek közt

hessegetni el a császárok örökösen

dongó, nagy kétségbeesettségeit.

fagyizó a kossuth utcán

feltört járda, vékony csokiöntet

a jéghideg fagyin.  kivágtak néhány

régi platánt, ahová forgalomkorlátozva

ugyan behajthatsz, de parkolni garantáltan

nem lehet. itt volt a város legjobb fagyizója,

a mozi mellett. homa fogalom volt,

aztán kiesett a városi forgalomból.

az egykori főutca mára csak sétáló,

díszpark. a mozi megszűnt,

de a cukrászmester halála után

felesége vitte tovább a vállalkozást.

cukrásznők mindent tudnak a vágyaidról,

nemcsak, hogy citrom, eper és málna.

volt valami titkos buja, röntgenező tekintet,

amit nagy sokára értettem meg, nem a savanykás

ízeivel, hanem a tökömnél vagyok megragadva nála.

kisfiúként tűzfal nélkül ragyogsz bele minden

kivilágított fagyistálba. nincs amibe belegondolj,

hisz ez csak tölcsér és fagyi, meg az anyádtól

kapott huszonöt forint.  ennyiről szól ez az egész

adok-veszek életnek ismert nyári szüneti lárma?

bűn nincsen, csak roletti, csokiöntet, és

köszönni szépen, belenézve a cukrászék szemébe.

eltelt harminc év, megért bennem a szégyen,

mire felnőtt fejjel újra a homába mentem.

marika ismeri az ízek utáni vágyam, a függést,

amit ő váltott ki bennem. és várja,

még mindig várja, hogy megbocsássam.

(érted a nőket, kishaver? ők értenek téged! )

bezárt a homa vagy öt éve. újítják az utcát,

minden szál elvarratlanul elszakadt. de minap

a facebook „kit ismerhetek?” sávja bedobta

fotóval hománét. bejelöltem és azóta

szívecskék és lájkok jönnek,– maga sosem volt

a tulajdonom, de harmincegynehány évem

igazolja vissza azt, ami már végérvényesen a magáé.

sorsunk legelején

anyám mutatott egy fotót rólad,

az orrom alá nyomta telefonján

a képed. néztem és nem tudtam,

kié ez a puffadt arc, elfeketült

fogak, ki ez a matt részeg?

együtt voltunk gyerekek

a nagyszülőknél. tíz évesen

elkötöttünk egy lovat,

szőrén ültük a gebét

és dinnyét loptunk, bejártuk

a határt. „u” szeges csúzlival

pucérháton lőttük a szomszéd

cigányfiút, csak mert fröcsögve

beszélt. és a falusi utca

srácaitól,  a nagyoktól,

ha menekülnünk kellett,

mezítláb a tarlón,

városiaknak, nekünk,

nem volt ellenfelünk.

vérzett a talpunk, majd

a seb beszáradt. gyíkokat fogtunk

a mezőn és kint fürödtünk

az udvaron egy bádogkádban.

veremből gyűjtött pucércsigákkal

ijesztgettük a postás incikét.

most meg keresztbe állt szemekkel,

kopaszon vigyorogsz itt.

évek óta nem tudni rólad semmit.

elvettél valami léha csajt,

a gyerekedet azóta sem láttad.

emlékszel?- én fogtam a fejed,

tíz évesen, mikor a sósborszesz után

az egész ebédet kihánytad.

tetováló-szalonod lett, meg

modern falfreskókat csináltál

bűzlő kocsmáknak. olyan sztorikat

nyomtál, hogy senki fel nem

ismerhetett belőlük többé.

egyszer még írtál chaten,

féltékenyen, a piás

csajod miatt. neked jó volt

minden vele, én meg kétszer

ha láttam a csajt, te hülye!

azt sem tudtam, mi volt

a keresztneve.

azóta csend, eltelt vagy

öt év megint. irigykedtél,

hogy én vagyok a nagy, pedig

lehettél volna mindannyiunktól

híresebb? boldogabb?

persze, lehet, hogy az vagy,

ahogy itt vigyorogsz. kár, hogy túl korán

halt meg az anyád. szeretnivaló,

és hízelgő voltál, nem úgy mint én,

és hogy tudtad megváltani a világot,

jó lenne beszélnünk még egyszer,

de ott, még a sorsunk legelején.

(Kürti László ahogy én öleltem című, a Kalligram Kiadónál hamarosan megjelenő verseskötetéből)