Kürti László versei
anyám mutatott egy fotót rólad,
az orrom alá nyomta telefonján
a képed. néztem és nem tudtam,
kié ez a puffadt arc, elfeketült
fogak, ki ez a matt részeg?
együtt voltunk gyerekek
a nagyszülőknél. tíz évesen
elkötöttünk egy lovat,
szőrén ültük a gebét
és dinnyét loptunk, bejártuk
a határt. […]
akár egy hadvezér
tulajdonképpen egy folyóparton
napozó nudista akartam lenni
világéletemben. egy kizárólag
női övezetben, becsben lenni,
mint japánkakas a tyúkudvaron.
nagysodrású háttérrel: irigykedő,
lapátoló kenusokkal a gyors folyón.
limonádét szürcsölve, megigazítva
a napszemüveget, győztes
hadvezérként nézni keresztül a tájon.
egyébként unni az egészet.
és sistergő meztelen seggek közt
hessegetni el a császárok örökösen
dongó, nagy kétségbeesettségeit.
fagyizó a kossuth utcán
feltört járda, vékony csokiöntet
a jéghideg fagyin. kivágtak néhány
régi platánt, ahová forgalomkorlátozva
ugyan behajthatsz, de parkolni garantáltan
nem lehet. itt volt a város legjobb fagyizója,
a mozi mellett. homa fogalom volt,
aztán kiesett a városi forgalomból.
az egykori főutca mára csak sétáló,
díszpark. a mozi megszűnt,
de a cukrászmester halála után
felesége vitte tovább a vállalkozást.
cukrásznők mindent tudnak a vágyaidról,
nemcsak, hogy citrom, eper és málna.
volt valami titkos buja, röntgenező tekintet,
amit nagy sokára értettem meg, nem a savanykás
ízeivel, hanem a tökömnél vagyok megragadva nála.
kisfiúként tűzfal nélkül ragyogsz bele minden
kivilágított fagyistálba. nincs amibe belegondolj,
hisz ez csak tölcsér és fagyi, meg az anyádtól
kapott huszonöt forint. ennyiről szól ez az egész
adok-veszek életnek ismert nyári szüneti lárma?
bűn nincsen, csak roletti, csokiöntet, és
köszönni szépen, belenézve a cukrászék szemébe.
eltelt harminc év, megért bennem a szégyen,
mire felnőtt fejjel újra a homába mentem.
marika ismeri az ízek utáni vágyam, a függést,
amit ő váltott ki bennem. és várja,
még mindig várja, hogy megbocsássam.
(érted a nőket, kishaver? ők értenek téged! )
bezárt a homa vagy öt éve. újítják az utcát,
minden szál elvarratlanul elszakadt. de minap
a facebook „kit ismerhetek?” sávja bedobta
fotóval hománét. bejelöltem és azóta
szívecskék és lájkok jönnek,– maga sosem volt
a tulajdonom, de harmincegynehány évem
igazolja vissza azt, ami már végérvényesen a magáé.
sorsunk legelején
anyám mutatott egy fotót rólad,
az orrom alá nyomta telefonján
a képed. néztem és nem tudtam,
kié ez a puffadt arc, elfeketült
fogak, ki ez a matt részeg?
együtt voltunk gyerekek
a nagyszülőknél. tíz évesen
elkötöttünk egy lovat,
szőrén ültük a gebét
és dinnyét loptunk, bejártuk
a határt. „u” szeges csúzlival
pucérháton lőttük a szomszéd
cigányfiút, csak mert fröcsögve
beszélt. és a falusi utca
srácaitól, a nagyoktól,
ha menekülnünk kellett,
mezítláb a tarlón,
városiaknak, nekünk,
nem volt ellenfelünk.
vérzett a talpunk, majd
a seb beszáradt. gyíkokat fogtunk
a mezőn és kint fürödtünk
az udvaron egy bádogkádban.
veremből gyűjtött pucércsigákkal
ijesztgettük a postás incikét.
most meg keresztbe állt szemekkel,
kopaszon vigyorogsz itt.
évek óta nem tudni rólad semmit.
elvettél valami léha csajt,
a gyerekedet azóta sem láttad.
emlékszel?- én fogtam a fejed,
tíz évesen, mikor a sósborszesz után
az egész ebédet kihánytad.
tetováló-szalonod lett, meg
modern falfreskókat csináltál
bűzlő kocsmáknak. olyan sztorikat
nyomtál, hogy senki fel nem
ismerhetett belőlük többé.
egyszer még írtál chaten,
féltékenyen, a piás
csajod miatt. neked jó volt
minden vele, én meg kétszer
ha láttam a csajt, te hülye!
azt sem tudtam, mi volt
a keresztneve.
azóta csend, eltelt vagy
öt év megint. irigykedtél,
hogy én vagyok a nagy, pedig
lehettél volna mindannyiunktól
híresebb? boldogabb?
persze, lehet, hogy az vagy,
ahogy itt vigyorogsz. kár, hogy túl korán
halt meg az anyád. szeretnivaló,
és hízelgő voltál, nem úgy mint én,
és hogy tudtad megváltani a világot,
jó lenne beszélnünk még egyszer,
de ott, még a sorsunk legelején.
(Kürti László ahogy én öleltem című, a Kalligram Kiadónál hamarosan megjelenő verseskötetéből)