Barátommal leülünk annak a képzeletbeli kerthelyiségnek legtávolabbi sarkába, amelyben csak madárdal hallik.
Meg a szomszéd káromkodása.
– Látod – mondja a barátom – amikor valakinek az anyját az aktus miatt kárhoztatják, nem csoda, hogy fogy a népesség!
Kénytelen vagyok igazat adni, bár kissé elkanyarodtunk az irodalomtól. Persze sörhabos szájjal miért kellene mindig leragadnunk az irodalomnál?
Már éppen az erdő és madárdal jönne a számra, amikor barátom kapcsol.
– Itt van egy vers – előhúzza – már nem trendi.
Kérdő tekintetemmel találkozva magyarázkodásba kezd.
– A mai világban, amikor a biotermesztők rájöttek, hogy a műtrágya káros, vissza kell juttatni a talajba minél több szerves anyagot, akkor tessék!
Rábök egy verssorra.
– Itt az anyagcsere-végterméket a költő pejoratív értelemben használja. Mi következik ebből? Nem tiszteli! Nem halad a korral!
Bennem felmerül, hogy valami mást, valami emelkedett stílust várnék el a költőtől.
– Tehát a hibás szóhasználaton túlmenően a társadalmi…
– Mondd, kedves barátom, miért kell egyáltalán? – próbálkozom.
– Nem érzed a környezetvédelem szükségességét?
Éppen a nyelv tisztaságáról szeretnék szólni, de mire ajkamat – vagy a pofámat – kinyithatnám, elhangzik egy műtrágya-reklám. Valahonnan mégis beszűrődik a képzeletbeli csendbe.
– Látod, mennyire fontos, belátod végre?
Erre nem tudok mit válaszolni.
Ezúttal egy másik aláhúzott kifejezésre mutat a vers harmadik sorában.
A felszólítás félreérthetetlen.
– Nem helyesen használja, hanem úgynevezett kötőszóként! Ezzel negatívvá teszi az értelmét, éppúgy, mint az a honpolgár, aki a másiknak a szülő anyját…
Elakad a lélegzete, izzadt homlokát törölgeti, vizet iszik. A sör ugyanis elfogyott.
– A mai világban, amikor számos férfi impotens.
– Otthon – vetem közbe.
– Az említett felszólítás lealacsonyítja az egyébként nagyon is szükséges cselekedetet.
Ebben a pillanatban elhangzik egy potencianövelő szer reklámja, majd a másik mosópor után, egy másik, konkurens és még jobb segítség a bajbajutott férfinépnek, de a női egyenjogúság figyelembe vételével.
– Látod, örömet okoz! És ezt a fogalmat pejoratív értelemben használni! – dohogja.
Igazat adnék neki, de miért kell ehhez irodalom. Az irodalom már nem mozgósít, mint Petőfi korában.
Előhúz egy másikat. Egy női feltárulkozást.
– Hol vannak már a szerelmes versek? – szólalok meg, amikor levegőt vesz.
– Hát éppen ez az. Nem trendi csöpögős részletekkel terhelni az olvasót. Nem trendi.
– Itt éppen a csöpögés van a középpontban – replikázok.
Ő úgy véli, hogy egyeseket éppen aktusra buzdítana, ha annak a bizonyos versnek két szereplője volna.
– Magányos szegény – mentegetem.
– Ő maga tehet róla – vonja le a tanulságot a barátom – ezzel a tartalommal elijeszti a potenciális partnereket.
Éppen arra gondolok a bemutatott versek költőiségének hiánya talán az olvasót riasztja el, amikor felharsan egy újabb reklám.
Egy újabb reklám, amely költői gondolataim szárnyalását a földre kényszeríti.
A reklám témája is szárnyas. A világoskék folyadék – véletlenül sem naturalistán piros – nem szivárog át a szárnyas betéten.
Delet harangoznak. Tálalják a levest.
Radnai István
