Legalább dugjatok egy jót!

SZUBJEKTÍV RECENZIÓ
KISS JUDIT ÁGNES
A HALÁL MILONGÁT TÁNCOL C. REGÉNYÉRŐL

Tizenöt éves koromban, konfirmációi előkészítőn a lelkészünk azt a kérdést tette fel nekünk, mihez kezdenénk, ha megtudnánk, hogy 24 óra van már csak hátra az életünkből, és jön a világvége. A többség nagy része szendén megadta a pc választ: kibékülnék a haragosaimmal, elmondanám a szeretteimnek, mennyire fontosak nekem, rendbe tenném a dolgaimat, imádkoznék Istenhez stb. Egy lány volt csak közöttünk, aki ki merte mondani a frankót, én bizony kipróbálnám a kábítószert és a szexet, mert nem akarok úgy meghalni, hogy egyikben sem volt részem. Huszonöt évvel később ugyanezzel a gondolattal találom magam szembe Kiss Judit Ágnes A halál milongát táncol című, nemrég megjelent regényében. A legszimpatikusabb szereplő, Gregorio foglalja össze tömören az élet és a könyv lényegét:

„Ennek az egész kibaszott világnak pillanatokon belül lőttek. Legalább dugjatok egy jót. Másnak úgysincs értelme.”

És itt akár abba is hagyhatnám a regény méltatását, hiszen aki ennyitől nem kapott kedvet hozzá, az ezután sem fog, de azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem (csak) ezért a gondolatért szerettem meg Judit regényét, hanem mert olyan lényeges gondolatokat fogalmaz meg, fejt ki és elemez tovább, amelyekkel eddig csak a legkedvesebb regényeimben találkoztam.

A könyv maga a tangóra épül, négyes felosztású, még akkor is, ha az utolsó tanda – vagyis fejezet szám szerint az ötödik. A tangó – mint azt a regényből megtudhatjuk – valójában négy lépésből áll, az első a tisztelet. Amikor a férfi – értsd író ­– odalép a táncparketten a nőhöz – értsd olvasó – és felkínálja a táncát, kapcsolatba lép vele. Az olvasás folyamata, épp mint a tánc, csak egy alkalomra szól, de mindkettő ugyanarról: a tanításról. Azért lépünk kapcsolatba, hogy tanítsuk egymást, és itt nincs alá-fölé rendeltség, csak bizalom és tisztelet, amit az író felkínál az olvasónak: akarsz-e velem tartani egy rövid időre, hogy elmondjak neked valami fontosat és szépet az életről?

Judit tisztelete az olvasó iránt nem más, mint a rögtön magával ragadó stílus, az a kicsit mágikus realista hangulat, ami azonnal beszippantja az embert. Érezzük, hogy olyan valaki szól hozzánk, aki nemcsak hogy táncos, de zenész is, a szereplők hangja tisztán szól és jól kivehető, pedig elég népes a zenekar. Már mindjárt az első oldalakon felsejlik Gabriel García Márquez világa, megismerjük a 132 éves Lucia Pérezt, akiről a halál elfeledkezett, a kisfiút, aki lángot őriz a tenyerében, és az elbeszélőt is meg az őrangyalát, aki egy meleg tangóbárban borozik, és közben észre sem vesszük, de máris túl vagyunk az első tandán.

Ha a táncos – értsd olvasó – úgy érzi, megkapta a tiszteletet az írótól, arra bizalommal fog válaszolni, követem a táncosomat, mert nem akar rám kényszeríteni semmit, hiszen tisztel. És belépünk együtt, egymást átölelve a parkettre, és akárcsak egy népes bárban, sorban ellejtenek szemünk előtt a szereplők. Hol ez, hol amaz táncol a látóterünkben, megcsillan tánctudásuk, szenvedélyük, aztán eltűnik, és átadja másnak a helyét. Megismerjük a regény összes szereplőjét, szövevényes kapcsolataikat, és lassan megértjük, mire is megy ki a játék. Észrevétlenül csúszunk át a harmadik tandába, ami nem más, mint a felelősség. Mert az írónak, éppúgy mint a táncban a vezetőnek, felelőssége van, hogy az olvasó hova lép, és hogyan táncol. A vezető feladata, hogy az olvasó klasszul végigtáncolja a tangót, ne lépjen a másik lábára, és ne hagyja abba a táncot. Mert mi van, ha abbahagyja? Lecseréli az író egy másik táncpartnerre? Nem, az írás nagy felelősség, majdnem akkora, mint az olvasásé. Hiszen az olvasónak is van felelőssége, azért ő sem egy akaratlan bábu, akit a táncpartnere kénye-kedve szerint magával ráncigál. Meg vannak adva a lehetőségek, az író teret ad nekünk, meghív minket, és mi megyünk vele. És mivel Kiss Judit Ágnes jó táncos és jó vezető – értsd író – így szerencsések vagyunk, mert sok mindent megoszt velünk: a táncról, a szerelemről, az életről és leginkább a halálról.

Merthogy a halál és a szerelem egy tőről fakad, ezt már Szerb Antal is megírta az Utas és holdvilágban: a meghalás erotikus aktus, hiszen a halálvágy is csak vágy, amiben Eros benne van. A férfi mindig a nő után vágyik, tehát végső soron a halál nő, egy ringyó, aki elcsábítja a férfiakat. Kiss Judit Ágnes tovább folytatja a gondolatsort: a meghalás nő, a születés is a nőhöz kötött, egyébként meg maga a teremtés is nőies: ahogy a semmiből születik valami, magzat a méhben, bolygó a világegyetemben, kiszakadás a kozmikus vágyból mind egyazon jelenség kifejezési formái: „A szülés, születés és halál azért van, mert Isten így akar elmagyarázni nekünk valamit a működéséről.” És Judit szereplői ezt tanítják az igazaknak, bár látszólag világvége van, valójában csak „a világ hüvelyéből készül éppen kilökődni egy új világ. Ez a világ évezredek óta várandós, és most eljött a szülés ideje.” Ami az egyiknek halál, az a másiknak élet. Ilyen egyszerű ez, van, aki a regényben meghal, van, aki tovább él, és persze olyan is van, aki csak dimenziót vált. Mindegy minek nevezzük: életnek, halálnak vagy szerelemnek, ugyanazt jelenti, de csak azok fogják megérteni, akik az életet is értik. Akik a maga teljességében élik meg az életet: „akik számára az evés nem szeretkezés, és a szeretkezés nem ürítés.” Akik megélik a pillanatot annak minden szenvedélyességével, minden érzékkel és igen, minden fájdalmával együtt. Mert az élet fáj. Akárcsak a születés, a halál vagy a szerelem.

Azért a tánc közben fel-felmerül a táncosokban – értsd olvasókban – a kérdés, hogy jó-jó, oké, hogy világvége van, na de miért? Kiss Judit Ágnes nem lenne jó tangós, ha nem a megfelelő szereplővel mondatná ki a választ, vagyis az egyik lehetséges választ a sok közül. A már említett Gregorio, a fotós, aki a kamerája mögé bújik az emberek elől, ugyanazt a gondolatsort veszi végig, amit Aubrey Green festő Galsworthy Forsythe Sagájában. „Az angolok történelmük során legalább 30 nemzedéknyi hőst halmoztak fel, ez azt jelenti, hogy minden embernek közel 900 millió felmenője van I. Edwardig. Holott, akkoriban Anglia lakossága alig 1 millió volt.” (John Galsworthy) És az ősök száma ahelyett, hogy növekedne, egyre csak csökken. Gregorio hasonló számításokat végezve arra a következtetésre jut, hogy igazából mi, akik most itt vagyunk a világon, mindannyian egy „mocsok nagy vérfertőzés elkövetői és követői vagyunk. A bűnös szex az oka annak, hogy isten megelégelte a dolgot és most leszámol az emberiséggel.” És mint minden elméletre, erre sincs semennyi bizonyíték sem, „brit tudósok majd egyszer bebizonyítják”. Addig meg hiszünk Kiss Judit Ágnes Gregoriójának, aki természetesen a megmentendő, de nem megmentett szereplők sorát gyarapítva, berúgva várja a világvégét.

Ahogy közeledünk a regény és a világ vége felé, a lehetséges válaszok a táncoló párok sorsán keresztül rajzolódnak ki elénk: a legmegrázóbb sors talán a főhős szerepét magára öltő Milenának jut, akinek a személyes világvégéje még a rendes előtt bekövetkezik, és ő vállalkozik a krónikás szerepére is. Talán ennek a személyes tragédiának köszönhető, hogy maga a nagy világvége ábrázolása szinte mellékessé degradálódik, mint ahogy a halál is olyan, ahogy Szabó Magda írja a Für Elise-ben:

„Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat. Hol van már akkorára belőled az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol vagy te, ép önmagaddal?”

Kiss Judit Ágnes is így fejezi be a regényt, ezzel az egyáltalán nem tragikus világvégével, sugallva azt, hogy az univerzum teljes megsemmisülésének fájdalma az emberi szenvedéshez képest egy „nagy büdös lófasz”.

A tangó negyedik legfontosabb lépése a tisztelet, a bizalom és a felelősség után: az odaadás. Ha jól táncol a vezető, akkor az olvasó válasza az odaadás. „Ha mindkét táncos megteszi a maga lépéseit, hálát fognak egymás iránt érezni, és megszületik a tánc. Hallani és érezni a másik lélegzetét és szívdobogását.” Kiss Judit Ágnes így tangózik végig a regényen az olvasóval, betartva minden szabályt, amire a válasz nem lehet más, mint az, hogy az ember belefeledkezik a táncba, és követi őt teljes odaadással.

Istók Anna

(Megjelent a Tiszatáj 2018. novemberi számában)

Európa Könyvkiadó

Budapest, 2017

429 oldal, 3490 Ft