Közös énekléssel az önkény ellen

NABUCCO A BUDAPESTI ZSIDÓ NYÁRI FESZTIVÁLON
(2012. szeptember 2.) 

Minden valamirevaló színházkedvelő tudja, hogy a remekművek nem arra valók, hogy ájult tisztelettel imádjuk őket, hanem arra, hogy segítségükkel érvényesen beszéljünk a világról, elsősorban korunkról.

Amikor az idei Zsidó Nyári Fesztiválon Verdi Nabuccója került pódiumra, egyetértően hümmögtem. Természetesen az elnyomott zsidó nép tematikája, meg a nemzetiségi konfliktusok témája, meg a szabadságvágy témája. Ám a zsinagógába igyekezvén közel-keleti hercegnőmmel oldalamon, már a Dob utcában eldurrog mellettünk egy csapat (goj?) motoros. A templom környékén fülhallgatós biztonsági embereket látunk mindenhol. A beléptető kapunál az ő (egyénként nemrég Izraelben vásárolt) egzotikus fém ékszerei többször beriasztanak a fémérzékelős kapuban, kézi készülékkel tapogatja végig az őr, bár közben szélesen mosolyog. (Veszélyes személy… Naná!) Bent is magas, erős, aggódó tekintetű férfiak mindenütt. Mintha nem is telt volna el a darabbéli idő óta 2600 év.

Koncertszerű az előadás, ami nem elsősorban azt jelenti, hogy nincsenek díszletek és jelmezek. Sokkal fontosabb, hogy a zenekar nem árokban, hanem fönt a pódiumon ül, az énekesekkel egy síkban. A zsinagóga oltára előtti szűkös helyen alig férnek el. Nincs a színen végig az összes énekes, beterveztek nekik néhány be-, illetve kivonulást, szerencsére az ízlés határain belül. (Őket nem detektálják.) A kórusnak csak fönt a karzaton jutott hely, a férfiaknak (rendezői) jobb, a nőknek bal felől. (A földszinti padokon, ahol ülünk, kizárólag férfinevek, a nők máshol ültek. A zsidók a siratófalhoz is csak nemek szerint elkülönítve mehetnek, nehogy meghallják egymás imáit.) A hatalmas, kétemeletes terembe 2800-an férnek be, és szinte teljesen meg is telik. A szervezők néhány kivetítővel próbálják megszolgálni a hátrébb ülőknek a jegyek árát. A baj csak az, hogy a kép a valósághoz képest vagy 3 másodpercet késik. Az együttest irányító Pál Tamásnak különösen zavaró lehetett, hogy az orra előtt önmagát látta dirigálni – egy ütem késéssel.

De nemigen zavartatta magát, természetes mozdulatokkal vezényelt. Fémekkel gazdagon ékített társ-nőm a nyitány alatt fülembe súgja: „olyan, mintha Johann Strauss írta volna”. Bólintok, mert magamban ugyanezen problémáról így morfondíroztam: végül is nem szimfonikus költemény, csak egy bevezető zene! Ilyenkor jönnek meg a késők, a többiek még fészkelődnek, szemüvegüket tisztogatják, a szórólapokat böngészik. Megmutatjuk a darab fontosabb zenei témáit, de még nem játsszuk ki őket, csak fölvillantjuk – üzeni a pódium.

S most végképp szabálytalanul nyomban ide is kell írnom a végkövetkeztetést, legfontosabbat. A darab háromnegyedénél, vagy inkább aranymetszésben megszólal a Nabucco legnagyobb slágere, a „Szállj gondolat – Va pensiero!”-kórus. De ebben most vajmi kevés a himnuszjelleg. Látszatra vagy inkább hallatra alig van kipoentírozva, nincsenek sem leheletnyi pianók, sem diadalmas crescendók, sem rafinált zenekari színek, sem elsöprő forték. Minden eléggé kiegyenlített, szinte kidolgozatlan. Nem történik semmi egyéb, mint hogy egy csomó ember arról dalol, hogy elege van a zsarnokságból, szabadon szeretne élni.

Csakhogy ettől a daltól, ettől az egyszerű közös daltól megváltozik a világ.

Nem szeretem különösebben a Nabuccót, zavaros a dramaturgiája, túl hirtelen és megindokolatlanul változnak benne az emberek. Még sose tudtam elmesélni a történetét, mert én sem értem igazán. S most egy csapásra megvilágosodik, hogy nem a logikus történet a fontos, hanem a gondolat, amely száll: egy világos, közös akarattól megváltozik a körülöttünk a világ. A rosszak elbuknak, a kételkedők megvilágosodnak, az ártatlanok megmenekülnek.

Pál Tamás előadásában – részben az ő zenei szándékából, részben a hely adottságaiból – legerősebbek az együttesek. Nincs árok, nincs színpad, hát a legszebb, legerősebb énekhangok is csak korlátozottan bűvölnek el. Akkor a leglelkesítőbb a zenélés, ha minden és mindenki együtt zeng, mindenki énekli, játssza a maga igazát.

A főszereplők – ha észreveszik – bizonyára zokon vették volna, hogy kiemelkedő teljesítményükkel is csak mellékszereplők. Talán a publikum se örült volna, ám őt más érdekelte, s az opera szokásos attrakcióit jól értékelte. Bretz Gáborban sok minden megvan, hogy nagy Zakariás legyen – ám talán épp a legfontosabb. Épp a hang ősi, vad, sötét tónusa, a nagyszabású, egzaltált személyiség, aki mindvégig hisz a lehetetlenben. Ám világos basszusa több mint két oktávon, minden dinamikában szól szépen, magabiztosan kulturált frázisokat énekel mindhárom nehéz áriájában. (Próféciája végén lelkesen tapsoltunk a két magabiztos, zengő magas fisznek.) Különösen érzékelhetővé válik a hangfaj problémája, amikor színre lép Nabucco, aki most színben alig tér el tőle. Kálmándy Mihály tömören, átélten, megbízható bel cantóval adta a címszerepet. Ennek a karcsúra fogyott baritonistának épp csak a király szélső értékei idegenek. Szörnyűséges hatalomvágya, pökhendi büszkesége, majd az isteni büntetés után meghökkentő agyalágyultsága, megindító könyörgése – mindezek inkább megformáltnak, semmint megéltnek hatnak. S ettől nem válnak megindítóvá. Nehéz elhinni róla, hogy valaha is Istennek kiáltaná ki magát. (Bravúrhangai közül az Abigéllel énekelt, méltán vastapsos duettben mellőzte az egyvonalas aszt. Strettája végén viszont – némi orrmasszírozással beharangozva – elérte a nehéz magasságot, de a rövid hang azt sejtette, nincs fölényes formában.) Boross Csilla, frissen világhírű Abigélünk nem hazudtolta meg külföldről hazafújt hírnevét. Az első tercettben megdöbbentően plasztikusan, kifejezően énekelt. Kál­mándy mellett ő volt az egyetlen, aki kotta nélkül, kívülről, fölényes szerep­tudással énekelt. Ám – bariton kollégájától eltérően – mindvégig maximális interakciókra törekedett, szereplőtársaik felé fordult, arcával, kezével tartásával mindent igyekezett kifejezni. Még az ominózus írást is behozta. A nyitó hármasban borzalmas volt a kontraszt, amikor utána Fekete Attila szólalt meg Izmaelként – gyönyörű, fényes, átható, ám teljesen differenciálatlan és kifejezéstelen tenorhangon. Az operaéneklés két világa szólt egymás mellett, s az egyiket elbűvölve, a másikat hitetlenkedve hallgattuk. A fölcsigázó nyitójelenet után a fiatal szoprán mérsékelten teljesítette be várakozásainkat, áriáját csak élményszerűen, de nem fölzaklatóan énekelte, (s egy biztos, bár nem lehengerlő magas cével koronázta meg.) Aztán a fináléban az elesett, haldokló lányt megint szívbemarkolóan jelenítette meg. A többi szólistáról nehéz egyedit mondani, Gál Erika kellemes tónusban adta Fenénát, Kiss András basszusa ott és akkor kicsinek tűnt Baál főpapjához is.

Világosabb tónusú volt ez az előadás, mint amihez szokva vagyunk, mint ami a „hagyomány”. Persze azt némely karmesterek egyszerűen „Slamperei”-nek titulálják. Némelyik finálé pompásan száguldó crescendója Rossinit idézte. Soha nem hallottam még derűsebb Nabuccót. Optimizmusa ránk, szabadságszerető hallgatókra is átsugárzott, sőt meggyőződésem: rettentette a zsarnokság híveit.

Márok Tamás

[nggallery id=72]