John Peck versei
Elomló szurdokok
És köd tolul a katlanokba
Amik voltunk, jött velünk
Amik vagyunk, hátramarad
Villámát várja az ég
Halántékunkon filces dobverők
Egyetlen ritmusunk
Aztán vezetőink hívnak
Szájukban kicsiny szerencsecsontok
Zúgók rezegnek a fenyőszélben
A zuzmót és nevünket szopogatják
[…]
Viaticum
Elomló szurdokok
És köd tolul a katlanokba
Amik voltunk, jött velünk
Amik vagyunk, hátramarad
Villámát várja az ég
Halántékunkon filces dobverők
Egyetlen ritmusunk
Aztán vezetőink hívnak
Szájukban kicsiny szerencsecsontok
Zúgók rezegnek a fenyőszélben
A zuzmót és nevünket szopogatják
Aztán felemelik majd karjaikat
Az utolsó hágókig
Ajtók e leírhatatlan reggelen
Párkányok, küszöbök
És túlnan a rendítetlenség.
És akkor mi is visszakiálthatunk
A szélfújta arcok felé
Fülek várakoznak
Kusza tornácok mögött és odabent a vér
Parttalan belső
Folyó és dob
Por pereg a szarvas után
Felhő nyomja a hegyet
A tavaszfesztivál a folyón
(The Spring Festival on the River)
Tömegpánik: szélhordta újság és kitépett páfrányok,
Lefelé a híradós utcákon, lefelé az árapasztókon,
Kéz kapkod felém, hideg disznóhús,
Izzadság patakzik le a hátamon –
Aztán a híd:
Mint felpúposodó szőnyeg, feltornyozta
A testeket a folyó fölött, a különös tetejű,
Dugig telt teherhordó bárkák fölé,
A hajótörzsek mélyen megfeneklettek a vízben, hátuk csapott,
Miközben a hídon léggömbként ütődtek egymáshoz a fejek
A kétoldalt gubbasztó boltok között –
Nők tartják gyermekeiket a magasba
A hullámverés fölé, ponyvasátrak csapdosnak.
Hol is láttam a képeknek azt a másik hamuszín surrogását?
A közlépcsők Csungkingnál, légitámadások után, fejvesztett
Pánik után – anyák, mintha csak aludnának
A széles kőlépcsőkön, ruháikat szétdúlták rajtuk
A pánik hajszolta lábak, karjaik
Piciny testükön nyugodtak.
Nem érlek el most, hogy találjalak meg?
A boltok hátsó ablakainál szapora kezek
Bojtorjánt és mangót dobálnak ki, a lazább cserepek
Kövekként zuhognak le az ereszekről, és senki sem hallja
Csobbanásuk. Azután, félreismerhetetlenül,
Akár húr a fül mellett, szétpattanó
Sodronykötél pengése. Csáklyázó,
Hátizsákos alakokkal tömött uszály
Fut ki súlyosan a dokk mentén alattunk, beledől
A sodrásba, orra gyorsan hasít;
A csáklyások szurkálnak, szájuk tágra nyílik, karjaik emelkednek,
Víz ömlik a hegyes csigaházörvények alá,
E tinta finom vonalai, milyen nedvesek, milyen ősiek.
Lenyúlva a hídról, egész torzók
Hajolnak alá, göblyuk-szájukkal sután harapnak.
Nem érlek el. Most, távolabb a part
Mentén, két hajótest között, önfeledt fiúcskát figyelek,
Aki a sekélyesben egy bottal játszadozik guggolva,
Orrát piszkálja, mérgesszín felhőkké bökdösi az iszapot.
Most pedig a porszemek, fénybe forrva,
Heliogravűröket formálnak, de mégis mikor, mely órában?
A dombok a városon túl: azokat láttam-e,
Odapillantva és futólag? Aztán pirosak voltak
És némák: a fényes és a tiszta –
Jáspislapok, csillámkő-kristályok.
(1969, háború Keleten)
Csérül-fordul
Nyakad, mely csupasz válladra hajlik,
Összébbhúzódott a meleg haj alatt –
És most a feszültség, mintha jövőm
Találkozna velem egyszer csak, kitolja
Határát bámész tekintetem néma hálója felé:
Ez az, ahogy elfog a felismerés,
Ahogy sötét romok rajzolatai mutatják meg
Magukat a pilótáknak, fakó vonalak
Nyomatai bontakoznak ki a füves síkságokon,
Ahogy háború jön, felhők tépett árnyékai
Terülnek a táj ébredő arca fölé, amint
Hirtelen kis országok alakzatai
Tócsaként zsugorodnak össze a tűző nap alatt –
Miközben, az időbe veszve, valaha tán ismert lejtők
Hajlanak össze a ringó, alvó csér szárnyaivá,
Az üde napba ékelődnek, melyen
Gombák isszák a föld titkos színét,
Ázva hosszú délidőkben, nyár közeledvén.
A mén halála
Ahol a kór már megrostálta,
Bordáin át kiütközvén az átlátszóságba,
Ott a szimmetria méhmagzatát táplálja:
A far és a feszes mar a csontokig süppednek,
A farok ernyedten lóg alá. De két patáján
Szárnyalna, mellső lábszára emelkedik, a hátsó letöri ágaskodását
Széthasítván az elillant nyár füvét. Feje
Előregörbed, patáját vizsgálja, melyet magasabbra emelne,
Meg azt a patáját is, melyet emelni képtelen, mellette;
Megcsomózott csüd, a rejtvény maga ajtó,
Mely a megfejtésre nyílik. Különálló szemei
Kigúvadnak, hogy felmérjék, fülei lekonyulnak, hogy
Elfogják vagy elcsípjék, és bekeretezik a helyet,
Ahol a golyó könnyedén behatolt. Szorosan bezárulnának,
Mint a cseres ajak, oltalmaznák szemeit, melyek
Bimbóznak, akár a szarvak – a következő pillanat
Kiszámíthatatlan bársonyossága, furlongjait már
Látta, füvét roppanni érezte
Térdeinél, belevágtatva ama árnytalan évszakba,
Amit még utoljára átszelne, ágaskodván a lebegő fényben.
Fekete feketén
A szentjánosbogarak nehezebbek eső után, az aranyszín
Zölden lobog, isteni és halandó keverednek –
Jöjj, nézz át velem az egész mező fölött,
Körbevettek minket, lengő és emelkedő aposztrófok
A sötétben, miközben szavak függtek
Félvén a beszédtől: akiket szeretsz, hosszan élnek –
Jelenlétek a ködön át, hangra nem szorulnak,
Szétterjednek, míg virrasztunk a nedves fűben,
Rejtett gyökereivel az érzés elenyészik előttünk –
Itt hagyva érintését, ahogy gyermekünk hagy el minket – miként
Az erő még mindig fogyatkozik, és a fény,
Amint különös helyre ér. De még kísér
Némi ismerős tapasztalást,
Ahogy a lapok félig birtokolják kezeinket,
Átszűrve az ujjakon, míg az érzékelés azzá
A nagy kézzé vékonyodik körülöttünk, a sötét
Teljesen betölti az emlékezés
Jellegtelen maszkját, lehűl a levegő.
Ahol illat illeszkedik illathoz,
Fekete a feketéhez, ott vársz, ujjad
Jelzi a helyet, míg a fej még egyszer emelkedik,
Lágy kúp öblöget beljebb és beljebb,
Fény spiráloz seprőkben az elmosódott középpont
– a felismert, visszahúzódó szó körül.