Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek

PHYTOLEGENDÁRIUM

A kötet címe azonnal töprengést kelt: nyilvánvalón archaikus vagy más szemszögből nézve népnyelvi a főcím szerkezete, az alcím pedig tudományos szövegek szóhasználatára hajaz a görög phyton ’növény’ és a latin legendarium alapján. Az első lapokon azután nőhet a meglepetés, hiszen (mondhatni) tartalomjegyzék következik ekképpen: „Füvekfák rengye”. Aki pedig megszámolja a phytonokat, csaknem félszázat talál az akáctól a „zsályo”-ig. S ha nem az utolsón, a zsályo szóalakján, de már az angëlikafű szón is láthat szokatlanságot a kétpontos ë betűre figyelve. S ha az olvasó eljut az első fejezetig (Karácsony), olvashatja „A sënkifőggye – phytoenigma” bevezető címet, majd ezt, „[a] sënkifőggyin nyőnek a legjobb füvek.” Az olvasó keresheti a rejtélyt (az enigmát), minthogy a „sënkifőggyin” burján nő, gyomok bokrosodnak. Csavargók, betyárok, „a haramiják, a huligányok” húzódnak ide ősidőktől, ide jött „Szentantal”, „Szentijjés”, „Szenmózës”, ide verte ki „Atyám­teremtőm Ádámévát”. „A sënki­főggyin tenyísznek a rút bűnök. De ahun a baj, ott a orvosság! Ahun a bűn, ott a megváltás. Ezér osztán a sënkifőggyin a burjánbo talánnyi a legjobb füveket, fákot. Bennük van a lílek ereje” (15).

Ezzel az indítással tartalmilag és nyelvileg is el van igazítva az olvasó. A lélek erejének mibenléte az a rejtély, amelyet a könyv keres és olvasójával kerestet a világban, amely senkié és mindenkié, és változik az időben, de a múlt nyomai megmaradnak. Ezek a nyomok az évgyűrűk, amint az „Évgyűrők ­– phytoikon” szemlélteti is. „[O]lyan a évgyűrő, mind a vízgyűrő, ha követ vecc a tóba és hullámokat vet. Ezt a hullámot a esztendő veti, ahogy a idő a magot neveli” (15). Ezután „phytoanekdota” következik, amelyben a „Sztalinelftárs születísnapjáro” berúgó őrség jóvoltából megszökik „Öregapád”, amint az elbeszélő elmondja (Fagyöngy, 16). A köznapi értelembe vett anekdota a fagyöngyből készített ragacs köré épül, az orosz télben megfagyott orrú katonatárs, „Szökösfëri” szaglószerve ettől gyógyul meg, amire hazaérnek. Mindez mutatja Száz Pál könyvének fölépítési rendszerét. Phytoenigma, phytoikon és phytoanekdota – e hármas sorozat ismétlődik, a fő szerkezeti egységek – amint az említett Karácsonnyal elkezdődtek – a népi vallásosság jeles napjainak (ünnep)rendjével folytatódnak (átvéve az írásmódot) Vízkërëszt, Gyërtyaszentölő, Gyümölcsójtó, Húsvít és így tovább Mindëszentëkig. A szövegmű cantus firmusát a növényvilág adja: A fák, A virágok, A füvek, A gyükerek – ezek alá sorolódik a hármas sorozatok halmaza. A zenei párhuzamnál maradva: a cantus fractus előadásmód annak a már említett bő félszáz növénynek (egyikének-másikának többszöri) megjelenésével valósul meg. A hangnemet az „Öregapád monta”, az „Öregapád Öregapja monta”, az „Öreganyád mondta” vagy egyszerűen a „Monta” idézőmondatok adják meg, ugyanis a mű szövege többnyire egy, közelebbről be nem mutatott személy elmondásaiból építkezik. Ő(k) nyelvjárásban beszélő ember(ek), aki(k) nyilvánvalón az öregapa leszármazottjához szól(nak). „Köszönet gyümőcse azoknak, akik törtínetejik ēmesëztík” – olvasható a főszöveg végén (335) mintegy kolofonként megnevezve a beszélőket, akik egyébként 1931 és 1942 között születtek. Az évszámok és a könyvben említett valós és költött helynevek (például Galánta, Marad), továbbá a nyelvjárás, a föl-föltűnő szlovák nyelv, illetőleg az események egy része a Mátyusföld magyarjaira vall. Ez a terület a dunántúli nyelvjárásterület északi része (volt). Népnyelvének fő tulajdonságait még 1890-ben írta össze Zolnai Gyula a Magyar Nyelvőrben (Mátyusföld nyelvjárása), sajnos a Magyar dialektológia egyetemi tankönyve szót sem ejt e területről, nyelvjárásának bemutatásáról eltekint (2001: 264). A köszönet gyümölcse kapcsán megjegyzendő, hogy a mű nyelvezete gördülékeny élőbeszéd, amely gyakran hasonlathalmazokkal, eredeti metaforákkal teli.

E nyelvezet tulajdonságai közül a hangtani vonások, amint már szó volt róla, jelölve is vannak, továbbá olvashatók tájszavak is. A kiejtés szerinti írásmód a szoros értelemben vett nyelvészeti lejegyzésnek ugyan nem felel meg, erre nincs is szükség. A hajdan Kodály Zoltán által szorgalmazott ë és a más e-változatok következetesek, néhány helyen található csupán elírás (például Lëninelftárs ~ Leninelftárs: 163, 194 ~ 201; Sztalinelftárs ~ Sztálinelftárs: 268 ~110); a Sztalin ~ Sztálin különbség egyébként a hazai rendszerváltozás idején politikai jelentőségű volt, l. Büky László: Kis magyar sztalinológia, avagy mire jó a helyesírás. Magyar Nyelvőr CXXII [1998.], 124–126. Az írásmód efféle, mondhatni, technikai zavarai hasonlók, mint az 1937-ben Bartók Béla, Kodály, Lajtha László közreműködésével készített Pátria magyar népzenei hanglemeztár recsegései-ropogásai közben némelykor nehezen hallható népdalok. A könyvhöz mellékelt CD hanghordozón Culka Ottó színművész előadásában e vonatkozásban zajmentes szövegminták vannak. Érdemes megjegyezni még, hogy az úgynevezett zárt ë hangot Szente Imre is jelöli Kalevala-fordításának magyarországi kiadásában (Szombathely, 2001) bizonnyal a néprajzi hitelesség érzékeltetését alátámasztandó.

A szövegekben viszonylag kevés a nyelvjárási szó (csóvány ’csalán’, egács ’akác’, csángó ’csavargó ember’, bëngézni ’böngészni’, nyëhëra ’nyavalya’), ezek is többnyire ún. alaki tájszavak. Érdemes a figyelemre, miként alakítja a nyelvjárás az újdonságokkal gyarapodó nyelvet: jéerdé ’közös; téesz’, ëuró, dzsakucci, klónyozás, markëtyingóni, migráncsvirág, nonolulu ’Honolulu’, strëssz, szihohiénija; hasonlóképp a cigány, a szlovák, az orosz, a latin, a zsidó vagy más szavak, kifejezések (Jób tvoju maty; in no mi në pát risz; lëf bët gi mel da lët; szchopën, tavës tu szan, Devla phenel). A névanyag is a nyelvjáráshoz és a népszemlélethez alakult, és nemcsak a politikus személyiségek, hanem a már föntebb említett bibliai és más nevek (Szemmózës-től Pilátuselftárs-on át Márjácsko-ig, Petőfisándor-ig), továbbá a helynevek is (Londom, Pozsom, Pëncilvánija). A könyv mindenkori beszélője bizonyos népi stíluseleganciával beszél, ebbe tartozik, hogy a vulgárisnak vagy durva minősítésűnek tartható elem alig-alig akad, vagy ha mégis, illeszkedik a kifejezendő dolog ábrázolási helyzetéhez, hasonlóképp, mint a fa­lusi muzsikusok széthangzó játéka Mozart művében (Ein musikalischer Spass, K. 522): [a mennykő] odabaszott a határ közepibe, 193; az apastalok be voltak szarva (A szëdër meséje, 244); segberúgták a katonák [Krisztusurunkat], uo.; [Kájin] jól segberúgta (kërësztfa meséje, 258); A poklok picsájábbo! (A galócagomba meséje, 324).

A lélek ereje és az egészség kapcsolatát a népi gyógyászat a természetismeret révén kíséreli rendben tartani, ebben a gyógynövények felhasználása élen jár. Száz Pál mesélői egybefogják a testet-lelket: „Hit nékű nincs gyógyulás. Monta öreganyád. Mer hijábo van benne a lílek ereje a füvekbe, ha a lílek nem fogaggya be. Keressetëk és talátok, kopogtassatok, kinyitnak nëktëk. Monta Krisztusurunk. Nagy këgyelëm a gyógyulás, és nagy gyógyulás a këgyelëm. Monta Öregapád. De hit nékű nincs këgyelëm. Krisztusurunk is gyógyította a betegëkët, mer azoknak hit vót a szívükbe. Így osztán meghallották a ëvangéljomot. Akinek füle van, halja meg!” (A lílek ereje, 223). A füvek és fák felhasználása a nyëhërák-ból (nyavalyákból) való kiláboláshoz sokszor adja a kötet témaalapját. Ez a Biblia vélt vagy valós történeteire épül, például: Éva megöregedvén megbánta minden bűnét, és lebukott a vízbe, de a Szentlélek galamb képében a fejére szállt a kegyelem jeleként. „Amikor kimënt Évanyátok a vízbű, a vízcsëppek, amik lecsëpëgtek rúla, azokbú pocikfark nyőt. […] Ádámatyátok a ágyat nyomta, má beleszakatt a munkábo. Évanyátok csinát a lábáro dunsztkötíst a levelíbű. Másnap lábro át, mënt aratnyi” (A szakadás. Pocikfark, 221). Érzékelhető, hogy a népképzelet nem szakad el a napi munkától, „Kajin vót az ëső favágó”, aki nëkifogott fát vágnyi, osz víletlenű a Ábëlt taláto ē.” Ebből a bűnből sarjadt ki a birtoklás, a háborúk, a hatalmaskodás, a királyokat és az elftársakat nem érdekli a nép: „Oszt húzogatták a határokot, énfődem, énfődem” (Kajin mëg Ábël, 262–264). – „A kígyófű igen jó a sebëkre. Mindënféle sebre, horzsolásro, marásro, daganatra, húzódásro, de még a szív szákájjáro is.” A szeplőtelen Márjácska pusztította el a kígyót, annak a fejéből való mag sarjadt fűvé, „vitte Öreganyád minden szülíshë”, tudniillik, hogy „keze alatt vagy ezër gyerek is születëtt”, s úgy csusszantak ki a gyermekek, „min Márjo csusszant a málhás szamárko hátárú” (228).

Az idézett részekből kitűnik, hogy a (gyógy)növényi ornamentika mögött a bibliai történések példatára van, amely mögött pedig a könyvben szereplő mátyusföldi falusi nép világlátásából rajzolódik ki kép. Pontosabban: pannó, amelyen az alapképek a világháborúk és következtükben a magyar, a cseh, az orosz hatalom, az állam­forma‑változások (köztársaság, a kommunista rendszer). A mindehhez tartozó következményrészek azután sorra megtalálhatók: fogság, lágerélet, betegség, kitelepítés, nyilasok, zsidó- és kuláküldözés, padlássöprés, a közös gazdálkodásba hajszolás ötéves tervvel, holott „[d]rágább a ílet bármëllik rencërné” (36). Ezt tudva a nép látja, minden rendszerben vannak fölötte olyanok, mint Gotvaldelftárs (75), Hortielftárs (124), Rákosielftárs (200) és a korábban említetteken kívül más elftársak, akik számára a paradicsomban elsőként termő fa gyümölcse sem érték: „A birsalmafa gyümőcse olyan, mint a ílet. Kemíny és keserű” (A birsalmafa neve, 63). A biblikus párhuzam aztán magyarázatot ad: „Salamonkirály vót a legjobb király, a legbölcsebb. Nem vót az elftárs, de a níp baráttyo vót igazán” (A kámosgyükér meséje, 263). Az „elftárs” – úgy lehet – az ’úr’ jelentésben valamely, a nép szempontjából nem kívánatos hatalom birtokosa. Ironikus a Szemmarksz (137), a Szemmicsuriny (87), akit a „növínyek pápájo”-ként kellett a parasztnak tisztelnie, holott az öregapák öregapái óta tudták, miként kell a növényekkel bánni. Ez igazolják a Fák munkái című egységek visszatérései: A meccís (45), A telepíttís (52), A ójtás (62), A íkojtás (82), A Szemmicsurin (87), A szëmzís (255). S amint másutt is sokszor, a növénnyel való bánás ezekben is az emberélet példázata: „Mërt amit isten ëgybekötött, embër szít nem válossza, ettest, ëgy lílek, ëggy íletëm, ëgy halálom” (A íkojtás). És sorjáznak a hasonló alapigazságok a phytolegendák történeteiben, amelyek nem vonhatók kétségbe, hiszen „Öregapád” vagy „Öregapád Öregapja monta”: „A birsalma a magány fájjo. […] Ilyen ëgyedű van a embër a ílítbe e teremtëtt világbo” (Talállós mese. A birsalmafa neve, 63). – „Amikor az embër ríszëg, elalszik benne a lílek” (A szöllő meséje, 86) – „[…] úgy kő ínyi, hogy ha meghalunk, allëgyën íletünk legboldogabb napja” (Talállós mese. A nap, amikor meghāsz, 93) – „A bűnökbű ered a test nyavalyája, a këgyelëmbű a egéssíg, a test üdvössíge” – „[…] minné többet könnyezik a szőllő, minné jobban megmeccik, anná ídëssebb lëssz a gyümölcse” (A bűnök meséje. A búbánot: a szöllő könnyei, 70) – „[…] lëttek mírges növények, úgy vannak még mámo is a füvek rengyibe, mind a bűnös szívek” (A mírgës növínyëk meséje, 168) – „Az ílet szent sebit, fő van írva a embër szívibe, nem gyógyíccsa azt más ír, csak a këgyelëmvirág. De az még a halálon is úr, mer a szív főggyibű sarjad” (Kegyelëmvirág. Ílet sebe, 169) és folytatódnak a példázatok. Ez a világszemlélet egyenes vonalvezetéssel – „Atyateremtőm szülte a világát, világa szülte mënnyit, mënnye szülte fődjít […]” (A patolatnyár meséje, 40) – jut el az élet fájának gyümölcséhez, aki elveszi a világ bűneit. Az Erdélyi Zsuzsanna gyűjtése nyomán közkinccsé vált archaikus népi imádságok egyikével rokon szövegdarab (Hegyet hágék, lőtőt lépék. Magvető, Budapest, 1976. 181) mellett más, hasonlók is szervülnek a főszövegekhez (40, 204, 293, 324) erősítve a gondolkodásmód hitelességét. (A hátsó előzéklap közli, hogy a hanghordozón lévő Mária-éneket Pereden gyűjtötték 1994-ben.)

A mai élet számos jelenségét is meg-megtalálni, változott a társadalom: „Mámo má nincsenek elftársok” (322). A szóhasználati példák mellett a kínai kereskedők jelenléte (csingcsungok), az avarégetés tilalma, a bekamerázott falu és egyebek vannak említve a mesézők által egy-egy digresszióban. A múlt azonban mindig háttér, például a füst nélküli falu kapcsán: „Mi ez a büdös ahho kípest, ami a lágërëkbe vót! Büdös füst vót az. Monta Lébus” (319). Lébus – és Golstëjn boltos – zsidó, aki megállapította, hogy az új huszason az írás nem zsidó betűkkel van, hanem, amint Pásztorelftárs megmondta, tót betűk. „[…] Atyámteremtőm a világot zsidóbötűkkel‑ë, vagy tótbötűkkë. Kinek hogyan [teremtette]” –, aztán a zsidóbetűk „kimëntek azok a kímínyën a háború alatt Öregapád gyerëkkorábo.” (A csehszlovák huszas. A kamillavirág mëg a bötűk, 169). Lébus zsidó voltának tudomásulvétele természetes, mint a betűfajták. Így aztán az írásjelek, mint egy mĕkčen, a jellemről is árulkodnak: „[Szabadosjankó] neve magyar vót. de mëkcsënnyē írta, osztán még a nevit is áttíratta Szabackijanóra. Nagy matyicás lëtt ez a Janó, magyarú meg nem szóllāt vóna.” A családokhoz tartozó fiatalok egymásba szerettek, ami ellen nem lehetett tenni semmit, de nagy lett a békétlenség. Aztán megbetegedett Jankó. „Prëcso nyënájgye pokoja tvojë szrccë, gdo z nász mózse za to, akí ho panyëbozsë sztvoril, sëcci mámë rovnaké srecce, öreg Jankó, monta nëki [Öregapád]. Eriggyé, míg nem kíső, bíkíjj meg szívedbe.” Az öregapa csóványt ajánl gyógyulásra, az be is következik, utána „vígül is összebíkűtek”. Az öregapa szlovák beszéde is a jellemrajz része. A történet a két nép együttélésének példázata. (A bűnök meséje. A bíkítlenég mëg a hërkánkodás. A csóvány mëg a sinkófű, 229).

Voltaképpen az egész könyv példázat. Mint Heltai Gáspár az állatokkal, Száz Pál növényvilággal (is) példálózva mutatja be a (nem kizárólag) magyar embereknek immár hajdani alakjait, akik még a XX. században fönntartották azt az emberséget, amelyet az ilyen-olyan korabeli viszonyok sem tudtak megtörni. Lényegében bibliai háttér ugyancsak az emberi tartásnak, a jellem egyenességének példázata. Az öregapák öregapjai, az öreganyák öreganyjai tették a dolgukat a ganajhordás közben is mondva a „litánijákot” (A szív árëndáso, 275), meghaltak időnap előtt vagy „Szentanna és Jovákim megérték a nyugdíjat” (A galagonyabukor meséje, 292), új életet indítottak („[…] ēkezdëtt tanakonnyi Szentanna Jovákimmā, hotyhá ideje lënne kiházasíttanyi [Márjácskot]”, 225).

Példázat a könyv lezárása is: „[…] úgy kő a füveket szënnyi, hogy meg në őjjük őköt áldozatukér. Mer ha föláldozta is magát a növíny, meg në őd, a gyükerit, amibű főtámadhat, në báncsd, mer fűje sarjad mezőnek” (A vígső, utósó phytoaforizma, 332). A magas műveltség szerinti létkérdésekre adott válasz ez is, mint a születéssel és halállal kapcsolatos mesézések. És a válasz: „Mer azér születëtt e világro a zembër, hogy munkákoggyon rajta” (A szív árëndáso, 275). Mindemellett tudvalévő: „Olyan a mesézés, mind a növínyek ílete. Szárbo szökken a szó a gondolat magjábú” (Mesízés, 122), majd jön a virág és a termés. A mesemondás Aiszóposzhoz vezethető hagyomány, amelyet (mások mellett) Heltai Gáspár tett emlékezetessé irodalmunkban, hogy nemritkán magyarázatot kíván. A „Hogyan kő ezt értenyi?” (A vadringló, 250) kérdése föl-fölbukkan Száz Pál könyvében, és a „Füvekfák rengye” kínálja a magyarázatot, amely maga az élet. „Sokmindënt mondott Öregapád sokmindënkinek, de azt nem monta soha sënkinek hogy nëm” (Nëm monta, 240) –, úgylehet Száz Pállal együtt bízott az ílet erejíben…

Büky László

(Megjelent a Tiszatáj 2018. októberi számában)

Kalligram Kiadó

Pozsony, 2017

344 oldal, 3500 Ft