11.30.
| Téli mesevilág és végtelen szórakozás vár minden korosztályt a Müpa Kultúr Kültéren >>>
11.29.
| Vándorutak a Müpában >>>
11.28.
| Függetlenségi nyilatkozat – Juhász Kata különös műfaji kísérlete >>>
11.28.
| ZUG – Kerekasztal Színház: Vitaszínház a környezettudatosságról >>>
11.28.
| Asztali beszélgetések… – In memoriam Radnóti Miklós >>>
11.28.
| Kerekasztal Színház – Vitaszínház a környezettudatosságról >>>
11.21.
| ZUG művészeti tetthely – Homo Ludens Projekt: Humánia >>>
11.21.
| A 16. Verzió Filmfesztivál szegedi programjai >>>
11.20.
| Grand Café – Próza Nostra Irodalmi Estek: Moskát Anita és Brandon Hackett >>>
11.19.
| Novemberi Sikersztorik a JATE Klub színpadán >>>
11.16.
| Átadták a 16. Verzió Filmfesztivál díjait! >>>
11.15.
| Átadták az ARTtransfer-díjat – A Ludwig Múzeum a kortárs művészet közvetítésének elismerésére alapított új díját >>>
11.14.
| Fergeteges Molière-komédia az Újszegedi Szabadtéri Színpadon >>>
11.07.
| Már elérhetők az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál 2020 jegyei >>>
11.05.
| Budapest Debut Film Forum a Friss Hús filmfesztiválon – várják a filmterveket >>>
10.29.
| Karácsony a Szegedi Szabadtérivel: már kaphatók a kedvezményes bérletek >>>
10.27.
| Felavatták a felújított kökösi unitárius templomot >>>
10.25.
| Alföldi Róbert rendezi a szegedi West Side Story-t >>>
10.24.
| Művészettörténeti szenzáció a kárpátaljai Visken >>>
10.17.
| New Flash >>>

Benesóczky László, Boda Magdolna, Csontos Márta, Kurdy Fehér János, Mohai V. Lajos, Nagy Márta Júlia, Nagy Zopán, Schneider Éva, Simon Bettina, Szegedi Eszter versei
Ferdinánd Zoltán, Szakács Réka, Tóbiás Krisztián prózája
Interjú Danyi Zoltánnal
Franciák, figurák, fordítások (Kovács Eszter, Kovács Ilona, Penke Olga tanulmányai)
Perovics Zoltán Artopédlandia című kiállítása

>>>

INTERJÚ FRIED ISTVÁNNAL
Fried István, az SZTE BTK oktatója, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék professor emeritusa az augusztus 20-ai állami kitüntetések keretében Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át… – FRITZ GERGELY INTERJÚJA

>>>

Géczi János: A tenyérjós
2019.10.23 - tiszatáj

   

Részletek a szerző
az Atheneum Kiadónál
hamarosan megjelenő regényéből. 

 

36.

Szegeden 1973-ban a folyón egyetlen, rudakból és gerendákból összeszerelt vashídon lehet átjutni az újvárosba. Az egyetemista Judith naponta kétszer, némelykor négyszer is átlábal rajta. A víz fölötti járás technikáját lényegesen megkönnyíti a mérnöki szerkezet, a lassú íven komótosan ér fel az ember a boltozatra, s könnyen is ereszkedik alá. Ez a tömzsi vashíd azt is lehetővé teszi, ha mélabús az ember lánya, hogy áthajolva a széles korláton lenézzen a hullámokra. Ilyenkor, mert a finom, lebegő homoktól sárgára festődik a folyó, azt sem nehéz elképzelni, hogy az ember teste hozzáér a hullámokhoz. Dénes majd mindig Judithtal azonos időben indul az előadásokra, gyakorlatokra, avagy a belváros határában, a Hősök kapuja mellett működő zsír- és zöldségszagú menzára. Ha később is, kapkodja a lábát, és mindenkor utoléri a lányt az újvárosi hídfőnél. Hol egymással beszélgetve, hol csak egymás mellett érkeznek a papírdíszletként ható s magával a híd levezető részével derékban kettészelt térre, amely az óvárosi hídfőt keríti félkörbe. Ott, az oldalsó csigalépcsőn leereszkednek a hídról, s a bronzszobrot megkerülve érnek a többnyire a kerékpárosok által használt rakpartra. Ugyan ez számukra kerülő utat jelent, de ha kilépnek, időben céljukhoz érnek.

A félszeg Judith, amikor fölfedezi Dénes sajátos útvonalát, úgy dönt, maga is azt választja. Elhatározza, akaratát ösztönétől vezérelve egyetlen célra összpontosítja s közelebb férkőzik a vonzó, bajsza formáját hetente átalakító, cigányosan kreol fiúhoz, és alkalmakat teremt magának, hogy ismeretségüket elmélyítse. Ezért mond le a jóval gyorsabb és kényelmesebb buszozásról, s az azt választókkal szemben negyedórával korábban lép ki a kollégium hatalmas ajtaján. Dénes, ha akarja, márpedig hamarosan törekszik is erre, utolérheti.

Judith a kislányos gyámoltalanságát és visszafogottságát otthonról hozza, s ez jellemzi a középiskolában is. Nem akad senki, akivel elmélyült viszonyt alakítana ki, kortársai vagy nem vonzóak, vagy nem tudnak áttörni a lányt körbevevő fényes jégburkon. Úgy kezd bele az egyetemi életbe, hogy a gimnáziumból sem haver, sem más nem marad mellette, senki sem bizonyul megtarthatónak, s eltökéli, hogy önérzetesen viseli és célja érdekében használja fel a magányt. Maga is meglepődik azon az erős vonzalmon, amelyet Dénes vált ki belőle. Erőteljesen dobog benne a szív, önálló életre akar szert tenni. A fiú olyannak tűnik, amilyennek Judith képtelen ellenállni. Dénes lefoglalja a gondolatait, mintha mindazok a hajdani ismerősök, akiknek nem juthat szerep Judith életében, összefogtak volna ellene, és ebben az egyetlen, káprázatos alakban összpontosulva álltak volna bosszút a függetlenségén. Judith életre galvanizálódik, életében először kezébe veszi sorsa alakítását, s napi feladatait akként szervezi meg, hogy minduntalan keresztezze a fiú útját, és megszólíthatóvá váljék. Számítása beválik, Dénes fölfedezi őt. Judith meghagyja a fiú számára azt az örömet, hogy ő maradjon a kezdeményező.

Nem akad lány, aki ne érzékelné Dénes fizimiskáját, s akit ne vonzana a fiú lágy, formázásra várakozó személyisége. Némelyek, akik a vele való barátkozásra esélytelennek minősítik magukat, elutasítóan vélekednek róla, tökéletes testalkatát kihívónak és veszélyesnek találva, nemkülönben sötét bőrét, kunmódi metszésű szemét, erőteljes borostássága miatt naponta kétszer borotvált arcát s a tömött, hetente átalakított formájú bajszát. Mások azonban átadják magukat a kíváncsiságuknak, s mint bogarak szokása a gyertyafénynél, ott kerengnek a fővárosból érkezett, elhagyatottnak tűnő, Budapest szagát árasztó fiú körül. Judith csúnyának, esetlennek és félszegnek hiszi magát, de hogy mivé válhat egy valóban visszataszító, formájához még nem jutott és gyámoltalan lány, akiben egyetlen álmatag, felkutathatatlan férfitekintet felébreszti a nőt, azt maga is ámulattal tapasztalja. Néhány nap alatt bekövetkezik az átváltozás. Judith nővé alakul. S nem kell ehhez sem feltűnő öltözet, sem fodrász, sem arcátalakító kozmetikus. Kizárólag az eltökéltség. Mindenáron a fiú közelében akar lenni.

Judith azonban nem azt a stratégiát választja, mint a Dénes iránt hevesen érdeklődő, a szeptembert flörtöléssel és az egyetemi élethez akklimatizálódással töltő lánytársai, s nem keres Dénessel haverkodó fiúkat, akik révén alkalom nyílhat a vele való beszélgetésre, együttlétre. Kerüli azokat a lányokat, akik szelesen forgolódnak Dénes körül, a rivalizálást, ha titkolt is, elutasítja. Neki a csajokkal semmi dolga. Arra ügyel, hogy a fiú iránti figyelme ne legyen látható, továbbá arra, hogy ez az érdeklődése ne akadályozza a munkájában: a tanulásban.

Hiszen mindenekelőtt ez a feladata. Judith összeszedettségéről és az eleganciát sosem feladó üdeségéről, amelyet azonban árnyalatnyi zavartság fátyoloz, nem lehet eldönteni, a tapintatosság okozza-e, vagy a mértékismeret. Judith ugyanolyan, mint a többi diáklány, farmerszoknyát, némely alkalommal farmernadrágot ölt, az egyszerű szabású blúz alatt nem hord melltartót, karóra helyett karperecet visel, és gyűrűt, legyen az egyszerű karika vagy ékköves, nem illeszt az ujjára, hosszú szőke haját varkocsba fogja, ámbár azt nem a tarkójára állítja, hanem a jobb füle mögé húzza, s mindettől titokzatossá válik az amúgy minden részletében szabályos arca. Dénes tekintetét ezzel a szokatlan hajviselettel vonja magára, a fiúnak érzéke van egyetlen szabálytalan mozdulat révén fölfedezni a harmóniát. A rendhagyó frizura segítségével fölismeri Judith hibátlan szépségű arcában az egyéni, ellenállhatatlan szépséget és bakfisos ártatlanságot. Miközben nem történik semmi egyéb, mint hogy megteremtődik Judith magabiztossága, s a testében nagy hirtelen tökéletes biztonságra lel. Minden porcikájának formát ad és minden részében tartással látja el a női lélek. Testmérete semmit nem változik, mégis jóval nagyobbnak látszik.

Judith, szeptember vége van, elerőtlenedik a napfénytől, a kollégium felé menet, s késő délután a híd közepén áll, bámulja a lent hömpölygő vizet. Ezen a napon éppen egyedül akar maradni, s nem várja meg a könyvtár előtti téren Dénest. Mint aki ellopott valamit, kioldalaz a belvárosból, s megáll a hídközép magasában. Azt szerette volna elképzelni, milyen a levegőben állva lebegni, éppenséggel a Tisza vize felett. A folyót füzesek fái és bokrai tartják össze, és a vizet messze délre terelik, oda, ahol határőrök rejtőznek a ligetben. A település, amelynek nagyhírű egyetemére felvételt nyert Judith, határváros, ezért a szokásosnál több a rendőr, a katona és mindenféle hivatásos közeg az állam titokzatos biztonságán őrködve. Ez a város a rendjéről, vezetőinek akkurátusságáról és szigorú tekintetéről híres, nem arról, hogy némelykor kicsap féloldalt kikövezett medréből és elárasztja a folyó, s nem is arról, hogy porra épült. Judithnak azonban túl sok itt, ezekben a napokban fedezi fel, a sorrendiség: a járdák a házak tövében húzódnak, a virágágyasok a négyszögletes főtér közepén, a szél reggelenként északról fú, este pedig délről, az újságok a szocialista ipar és mezőgazdaság sikeres fejlesztéseiről közölnek fényképes ismertetéseket, s razziákat tartanak a jugó feketézők begyűjtésére a vasárnapi piacon. Judith mindössze az anyja által fenntartott, kiszámítható, ridegségében is kellemes családi rendet ismeri, s hogy az milyen is egy akkora városban, amelynek határát nem lehet egy nap alatt körbejárni, azzal éppen csak ismerkedik. Azonban a folyót szépnek látja, mintha fehérarany folyna a mederben, s ez elég ahhoz, hogy a várost életre alkalmasnak sejtse. Az ő életének megfelelő közegnek. Judith nem várta ugyan meg, mégis Dénest várja. Sajnálja, hogy elfutott előle. A tétova Judithot mindenki, aki átsiet a hídon, megbámulja. Nem szokás a híd közepén ténferegni, s különösen nem a mélybe lenézni. Nem jó a víz örvénylő tekintetét keresni. De mindenki jelentőségteljesnek találja, ahogyan a lány önfeledten tanulmányozza a déli irányban tovahömpölygő folyamot.

Dénes kabátszárnyai fel-felcsapódnak a lendülettől, oly viharosan közeledik. Világos ballonban rohan Judithhoz, s a lány csak akkor veszi észre, amikor a fiú a csuklóját megragadja. Dénes feldúltan húzza-vonszolja magával, le a hídról, szája szögletében cigaretta füstölög, s látszik a száján, egy ideig nem fog megszólalni. Az újvárosi hídfőnél elengedi Judith karját, hagyja, hogy a csuklóját dörzsölő lány kilépjen, s úgy követi, ámbár fél méterrel elmaradva mögötte, mint aki maga előtt tolja. S mintha zsolozsmázna, félhangosan kezd káromkodni, olyan válogatott, bőségben ömlő szidalmak tolulnak elő a szájából, amilyeneket Judith eddig sosem hallott. Gyalázatos, ámbár retorikailag válogatott szavak özönlenek, s oly förtelmes szókapcsolatok, amelyek létezéséről nem tudott eddig a lány, s a tagmondatok minden kapcsolatot nélkülözve, végeszakadatlan zuhognak, s Judith tudja, mindettől a szennytől és indulattól hamarosan sikoltozni fog, vagy a fülét befogva berohan a park platánfái közé. Futásnak ered. A fiú nem hagyja. Dénes, aki a középiskoláját egy Felső-Tisza-vidéki kisváros fiúkollégiumában tölti, távol lakóhelyétől és szüleitől, ott tanulja meg a diákkocsmák szabad szájú káromkodásait, amelyhez hasonlót a vallásháborúk számkivetett prédikátorai használhattak ördögi fattyúnak állított ellenfeleik káromlása során, talán éppen azért, hogy önmaguk számára a saját hitükről és erejükről bizonyságot szerezzenek. A szidalmak kezdetben, ha jól érti Judith, rózsaszín lányvilágára vonatkoznak, majd szűzieskedő, ámbár a kurválkodást elleplező gondolkodására, amellyel nevetségesen bár, de igyekszik felhívni magára a figyelmet, amely szüntelen kihívást jelent Dénes számára; a részvétet kicsiholó lelkizésére, a nyafogására, s végül arról a beteges, sőt elmebeteg világlátásról is szó esik, amely a sajátja, s amellyel mindent megrohaszt maga körül. S végül a rokonairól, reves térdű anyjáról és retkes tökű apjáról, akikre akkor kellett volna rászakadnia az égnek, amikor őt, Judithot, ezt a szerencsétlen és világra nem való lényt megcsinálták. Majd becsmérlés következik, a becsületsértés lehetséges formáinak enciklopédikusan teljes előadása, s a megalázás hosszú lépcsősorán Dénes lerugdossa a pincéig, ahol csúszómászók, pókok és dögbogarak másszák be összezúzott, beszennyeződött testét, rühes ebek nyalják kicsorduló vérét, és a koszos macskák irtózattal menekülnek el tőle. S ekkor következik a java: intim testrészeit bűzös váladék lepje el, nyelvét keserű só szárítsa, mellébe karmok tépjenek, tüdejébe füst költözzzön, agyvelejébe szívószálakat bökjenek szörcsögő banyák. Judith a menekülés két mozdulata között hirtelen megmerevedik az iszonytól, bár elsápad, homlokán kidagadnak az erek, s olyan csönd lesz benne, mintha holmi föld alatti ciszternába ültették volna, be a sötétbe és a hidegbe, amelyre rácsukták a csapóajtót, s földdel torlaszolták el. Megcsapja a bagószag, a fiú szájának rémes cigarettaszaga. A továbbiakban már nem sokat hall. Kizárólag a kötőszavakat, a baszdmegeket, a cifra jelzőket, az átkokat és a jóslatokat, amelyeket ráhány Dénes, mint trágyadombot, ha kialmozzák a tehénistállót. A fojtogató bűzt érzi, a sárga levet, amely a bűzt árasztja, s látja, hogy a lé hogyan csorog le a lába szárán, vékony erekben fut szét a járda aszfaltján, majd ahogyan a nedves, fényes orrú patak eltűnik a repedésekben.

Dénes a remegő lányra ráteríti szürke ballonkabátját. Magához öleli. A lány összepréseli az ajkát, s kétségbeesetten kapálózik. Görcs áll a gyomrába, s ijedten öklendez. Dénes felemeli Judith jobbját, belelehel a tenyerébe, s odavezeti a liget sosem működő szökőkútja medencéjéhez. Leülteti a betonteknő peremére, hosszan mossa arcát a poshadt esővízzel.

Dénes lassan visszatalál az ép mondatokhoz. Leginkább panasznak tűnik immár mindaz, amit mondott, ámbár annál veszélyesebbnek, gondolja Judith. Általában, ha valaki önmagáról mesél, annak van a tartalomtól független üzenete, de hogy mi ez a valami, Judith nem tudja megfejteni. Dénes tarkóján, a hajvonal alatt felfedez egy lencsényi, világos szemölcsöt. Eszébe jut, hogy meg kellene kérdeznie, nem okoz-e gondot az öltözés és vetkőzés során, azonban leköti a fiú beszámolója, mindaz, amit az életéről elmond. A paraszti származású apjáról, aki az 1956-os, akkor úgy hitte, ellenforradalom idején néhány napra miniszteri kinevezést kap Nagy Imrétől, aki majd utóbb a hatalomból kiszorult értelmiségiek közé tartozik, az anyjáról, aki formailag ugyan vezető pártfunkcionárius, de a betegsége miatt évtizede nem lép ki az otthonukból, a szülők rég lezajlott válásáról, a testvéreiről, arról, hogy abba a református kollégiumba küldték középiskolába, ahová az apja is járt egykoron, mert Svájcban nem taníttathatták, és ahonnan havonta rendszeresen utazik Budapestre, hol az egyik, hol a másik szülőhöz, s tanulmányai színhelyéről, az unalmas kisvárosról, ahol nem történt semmi, és az önképzőköröket azért vezetik a tanárok, mert szeretnek szónokolni. A kollégium kietlen, mindig hűvös folyosóiról, a negyvenszemélyes hálószobáról, a fiúkról, akikkel hol jóban van, hol rosszban, s akik szabadidejüket focizással töltik, és a magányról, amely minden pillanatát pókként szövi be. Dénes inkább szereti a zsúfolt kollégiumot, mint a kettéosztott család két otthonát, ahol vagy az anyját ápolta, vagy apja barátainak világmegváltó sutyorgásait hallgatta, már ha a felnőttek maguk köré engedték, délutánonként angolul tanult, kitűnő idegen nyelvű, évenként váltakozó oktatók mellett, titokban sóvárgásokkal teli verseket írt, amelyeket az amúgy anyjával egykorú tanárnőjének mutat csak meg. Kortársaival ellentétben a katonaság alól felmentést kap, hogy milyen okból, arról nem kíván felvilágosítást nyújtani, így az évfolyamtársnőivel azonos évjáratú, az évfolyama fiúinál pontosan egy évvel fiatalabb. S utófelvételivel került az egyetemre, Szegedre, ámbár szülei akaratával szemben, inkább kívánt volna Budapesten tanulni. Dénes szenvtelenül sorolta elő tizenkilenc, sivárnak talált éve eseményeit, ám a tényeket nem értelmezte, mintha úgy gondolta volna, nem szorulnak magyarázatra. Judith nemcsak azt érzi, hogy egy férfiember kaotikus életébe lép most be, mint egy rivaldára, de azzal is tisztában van, hogy azon a színpadon valaki most helyezi el végső helyére a díszletet, vázolja fel a szereplők bejárását, s a mondataikat is most instruálják. Rátalál néhány felesleges kellékre, megpillant egy felgyújtatlan éjjeli lámpát, észreveszi az ágy alá került koszos zoknit és alsógatyát, a kibontatlan borítékú levelet, és szégyelli magát, amiért menten belepiszkál a történetbe, kizárólag azért, mert az számára némely részletében értelmezhetetlen maradt. S arra is ráeszmél, hogy Dénes históriája egyben nosztalgiát kelt benne amúgy nem szeretett s ugyancsak nyomorúságos saját története iránt, amelyben bizonyossággal bírnak a helyszínek, alakok és cselekedetek, ellentétben azzal, amit ő megpillanthat a fiúéban. Dénes elbeszélése ugyanolyan folyékony halmazállapotú, mint maga Dénes, amelyet ugyan szépséges kordában tart össze a konkrét tér és konkrét idő, mégis árad belőle a kétségbeesés kénköves szaga.

Judith így tudja meg, amit olyannyira akart. Két óra elég ahhoz, hogy a korábbinál még jobban vágyja Dénest megismerni, mert beavatottá vált ugyan, de nem lett a fiú élete részesévé. Dénes ugyanis erre sosem ad lehetőséget, neki elég annyi, hogy meghallgatják. Titka, ha van egyáltalán, megmarad a maga számára. Judith pedig azt kívánja, legyenek olyan rébuszok, amelyek megfejtése kizárólagosan az ő dolga, éppen őreá legyen a fiúnak szüksége ahhoz, hogy megértse és megszeresse önmagát. Judith úgy válik a fiú sorsának beavatottjává, hogy nem kerül közel a fiú misztériumához. S akként, hogy megtudja, milyen egyidejűleg több, egymásnak nem ellentmondó, de a másikhoz semmilyen módon nem passzoló értelemmel rendelkeznie két napnak, néhány sorsnak, egy öttagú és idejekorán széthullt családnak, egy kamaszos fogadalomnak, az igazságoknak és az egyre-másra előpattanó füllentéseknek. Dénes azért választja a biológusságot, amelyet tanul, hogy a lehető legtávolabb kerüljön minden nem élettudománytól, különösen a társadalomtudományoktól, amely következetes képviseletének lehetetlenségét a családjában naponta megtapasztalta. Judith ugyanakkor nem gondolhat másra, mint hogy mindez egyike a sodródásoknak. Dénes egyszerre szereti és gyűlöli azt, ami a testét és a személyiségét körbeveszi, s mást sem akar, mint uralni azt az anyagot, amelyben léteznie adatott, s amely oly sok ember érdeklődését fölkelti. Elhatárolja magát attól a közegtől, amely ennek a pillanatnyi állapotnak a vonzásában létezik, s amely éppen ennek a fizikai valóságnak a csodálójaként jelenik meg számára. Dénes képtelen elfogadni, hogy férfiúi szépsége oly vonzerővel ajándékozta meg, hogy az annak hatása alá kerülőknek nem érdekes, milyen esendő, törékeny. Dénes vágyja a biztos, határozott személyiséget. Dénes kiszolgáltatott. Judithnak szembe kell néznie azzal, hogy Dénes jelenlétében, Déneshez ragaszkodásában önnönmaga is azzá formálódik. A fiú többet kíván magának, mint aminek megadására önmaga képes.

[…]

 

45.

A disznó előírásos állatnak is tűnik, meg nem is. Rendelkezik mindennel, ami elvárható a sertéstől, ormányszerű, serényen mozgó, orrkorongos orral, laffogó füles nagy fejjel, apró, mohón fénylő szemekkel, vaskos testtel, rövid lábakkal, elöl; azonban, ha hentesi szempontból nézi bárki is, nincs neki hátul combja, csülke, körme egy sem. A rövid, görbe farka ficánkol. A jószág, amolyan pecsenyesüldő és sonkasüldő közti korban lévő kan, a Vörösmarty tér közepén heverészik, Vörösmarty Mihály carrarai márványból készített szobrának talapzata mellett, a kiszáradófélben lévő gyepen. Tűnhet úgy is, hogy elkerítették a járókelőktől, ámbár mintha oda teremtődött volna, csupán az öntöttvas korlátok között tartózkodik, egy sekély, kutyák kaparta gödörben hever a hasán, s hol maga előtt túrogatja a sárguló füvet, hol röfög. A gazdája a korláton ücsörög, néha-néha megvakargatja a disznó szőke gyapjas hátát. Öltözete szerint vidéki ember az állat tulajdonosa, a széles karimájú kalap, a zubbonyszerűen szűk, agyonhasznált sötét ruha alapján akár kondás is lehet, de hogy a hegyekből jött vagy az alföldről, honnan is érkezett, arról nem vall semmi. Időnként megáll mellettük egy-egy gyalogos, elnézi szokatlan párosukat, kérdezik a férfit, s hamar megtudja a tér, hogy a szobor alatt egy vörös mangalica pihen, amelynek csomó különleges sajátossága akad, mindenekelőtt az, hogy a hátsó két lába hiányzik. Születésétől fogva. A férfi akcentussal formázza meg a szavait, lehet dadogós, lehet szűkszavú, lehetne külföldi is, aki megtanult magyarul, s kötélből készített pórázt tart a kezében. A póráz, elhasznált darab, a disznóé. A bámészkodók, helybeliek és vidékiek, turisták és dolgukat végzők megmustrálják az állatot, ritka alkalom, hogy ilyesmit látnak a belvárosban, közterületen. Akadnak, akik fényképezik, inkább őt, mint magára feledkező, hol a korláton kuporgó, hol disznója mellé álló tulajdonosát. A nyári hőség sokakat kerget a szobrot körbenövő platánfák árnya alá, hogy a padok valamelyikén megpihenjenek, s akár azért is, mert úgy tudnak leggyorsabban átmenni a fülledt levegőjű téren. A disznót a gyep érdekeli, s még inkább, hogy a hervadt fűszálak közül, a gyökerek alól mikor kerül elő egy giliszta, elroppantható bogár, avagy csiga. Ízes csiga azonban nem bújik meg a Vörösmarty tér gyepében, annál több található kiszáradt kutyaszarból, amelyek között, már ami az ormánya közelébe kerül, lustán válogat a disznó, s némelyiket csámcsogva elfogyasztja. A gazdája látja, hagyja. Az is kiderül, mert a gazda közli a kíváncsiskodó aktatáskás hölggyel, hogy a disznónak fecskehasa van. Ez nem jelent egyebet, mint hogy a sorban ülő csecsek ugyanolyan ékeket képeznek, mint a sorban ülő füsti fecskék farka.

Hogy nem pusztán a disznócsecsek alakja hasonlít a fecskefarkakra, hanem a színük is, az ellenőrizhetővé válik, amikor az állat abbahagyja a lustálkodást és megváltoztatja teste helyzetét. Két sorban öt-öt csecs, öt-öt fecske függeszkedik a disznó rózsaszín hasa alatt, feketén-fehéren. A sertés kutyamód ül, ránehezedik csontos tomporára, s mellső, erősen görbe két lábával mint megduplázott emelőszerkezettel tartja fenn ormótlan fejét, tömzsi törzsét. Látszik, hogy kopasz pocakját benépesíti a fecskeraj.

A látványosság egyre több embert vonz a vaskorlát elé. Városnéző iskolai osztály érkezik, s követik őket a csoportosulás okáért érdeklődők. A disznó gazdája bemutatja állatát a mellette álló párnak. Úgy sorolja elő tulajdonságait − nemrég múlt el nyolc hónapos, súlyában többé nem gyarapszik −, mint akinek nincs is köze a békés jószághoz: a serteszerű szőrzet arra vall, hogy felmenői között vaddisznók jutottak szerephez, a vörhenyes szín ugyancsak ezt tanúsítja, csonkán született, mint aki leendő sonkáit idejekorán másnak ajándékozta, a felesége, mármint a kondásnak tűnő férfi asszonya nyomban követelte, hogy pusztítsák el a háztól, kizárólag bajt hoz rájuk, s ha meg bajt nem, röhejt igen, és ő, rendes parasztasszony, nem kíván oly házban élni, amelynek falát gúnyos nevetések gerendáival támasztják meg. S az állat, gazdája akarata szerint, mégis felnevelkedett a többi, ép testű kismalaccal együtt. Naponta többször, minthogy az anyja mellé kellett menni, szopni, megfogta a farkát, hátsó felét megemelte, s úgy már nem volt gond a járással. Két lábon is elboldogult. Ha azonban nem akad segítsége, mint a béna végtagú utcai koldusok, mászik és hengergőzik. Merthogy erős benne az élet. Az állat tanulékonynak bizonyult. Figyelmesnek. Készségesnek. És a napi tréningek segítségével néhány hónap alatt megtanult két lábon járni.

Azonban, hogy keskeny tyúkseggű, nyilvánvalóvá válik akkor, amikor a süldő két lábra emelkedik. A farát hamarjában fellöki a magasba, s egész testében előrebillen. Mellső lába szilárdan tartja, a test biztonságát, hogy el ne dőljön, az orra adja. Mint dagadt bumeráng, amelyet függőlegesen ráhelyeztek az alacsony, háromlábú fejőszékre. A lábpótlék orral, amely hol a talajhoz ér, hol néhány centiméterrel afelett ingadozik, a jószág tűrhetően közlekedik – mindeközben lankadatlan röfög. A közönség hitetlenkedve morajlik, akadnak, többnyire apró gyerkőcök és fiatal nők, akik az elképedésüktől sikkantanak. Némelykor örömteljes férfikáromkodás is elhangzik, akárha bravót kiáltottak volna. A három ponton támaszkodó, mintegy a fején álló disznó meg-megiramlik, kutyaszartól kutyaszarig rohan, felforgatja a csomókat, egyikét-másikát befalja, csámcsog, csorog a szájából a nyál, sárgás fogai csattognak, váltakozó hangon röfög, s időnként a disznótest magasából, a kinyíló végbélből vastag ürülékhenger bukkan elő. Ahogyan az ánusz gyűrűs izma összehúzódik, bárki láthatja, amint az előtűnő bélsár eldarabolódik, s májkonzervdoboznál nem nagyobb részekben alápottyan, az állat hímvesszőtokját és a hasát, a sorban ülő villásfarkú fecskéket súrolva, a földre. Ha elfárad, behajlítja a térdét, s ha a segge visszazuhan a gyepre, a kitaposott földre, a vízakna fedelére, menten megemeli busa fejét, megnyugtatóan röfögve tovább, zászlózik a farkával, s fürge tekintetével máris kutatja s izgő-mozgó orrával keresi a fölfedeznivalókat.

A disznó a délután végi tér látványossága. A járókelők közül senki nem méltatlankodik. A városlakók eszmét cserélnek egymással, kinek régi disznóvágás jut eszébe, kinek háromlábú kakasok és kétfejű borjak, kinek a tölgyesek borította hegyek, ahol szarvasgombászni szokás a disznókkal. Másoknak más. Miért is teremtette Isten a világot? Ha valaki kinyitotta a szemét, miért zárja be újra? Milyen messze tud elgurulni egy kék pöttyös labda? Hogyan, hogy nem kesereg senki az ország sorsán? Miként biztonságos a bliccelés, s mitől erkölcstelenek a politikusok? Szájába dugott ujja mellett hegyes nyelvét kidugja Hanna, a disznóra ölti, de hogy Judith rászól, visszahúzza, s megszégyenítve elpirul. A tömeg a hőség ellenére tovább sűrűsödik. A sertést nem zavarja, hogy annyi sok szem szegeződik rá. S még mindig többet van a mellső két lábán, mint amennyit fekszik.

Fél óra múltán, amikor kerekeken guruló kocsijából elkezdi édességét kimérni egy fagylaltárus, és szotyola-, perec- s egyéb rágnivalókat kínálók hada is előkerül, a szobor körül továbbra is serénykedik a disznó. Egyedül használja a korláttal körbevett gyepet, a saját terét, s a korláton túl zsong a bámészkodó, tereferélő tömeg. A disznó hasán az a hosszant húzódó bőrtasak, amelynek a kijáratát szőrpamat jelzi, hirtelen megnyílik. Kitolul belőle a disznó pénisze, amely a merevedés közben egyre növekedik. A makkja spirálisan csavarodik. A két lábon járó, mondhatni fejen álló malac körbeforog és totyog, s jóformán mindenkinek megmutatja a has középvonalából előtolakodó, merev és disznóvérszínű nemi szervét. Akadnak, akik kétségbeesve felnevetnek, kerülnek, akik zavarukban elfordulnak vagy abbahagyják a bámészkodást, és sietősen a dolgukra indulnak, és olyanok is, akik érdeklődéssel tekintenek a fejlemények elé. S amilyen váratlanul, mondhatni minden előzmény nélkül megjelenik és felpiroslik az állat hímvesszője, ugyanolyan gyorsasággal vissza is húzódik a tokjába. A süldő pedig, pörögve, kacsázva, önmagát röfögve nógatva, totyogva, tipegve, körmön lépkedve, a földtúrásokon taposva a szobor mögé iramodik, s a gazdája is elveszti néhány pillanatra a szeme elől. Aztán, mint aki a kűrjét be kívánja fejezni, továbbra is két lábon járva felbukkan a kerítéssel szegélyezett gyep bal térfelén, de többé nem érdeklik a fűben felfedezhető dolgok, átszáguld fölöttük, a gazdájához rohan, s a korláthoz érve letottyan előtte.

A Váci utcából megérkezik a disznós vidéki ember felesége. Csuhészínű haját sállal tekerte be, a sál két vége copfként lóg a hátára. Mindkét kezével hajtja a kerekesszéket, de hátulján, ahová a nyaktámaszt erősítették fel, olyan fogantyúja található, amelyet a gondozó ragadhat meg. Az asszonynak könnyű pléddel takarták be a lábát vagy a lába helyét. A férfi felcsatolja a disznóra a nyakörvet, az állat mellső két lábára emelkedik, és aprókat röffentgetve a nő mellé oldalog.

[…]

 

Géczi János: A tenyérjós

Atheneum Kiadó

Budapest, 2019

368 oldal

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2019.11.20 - tiszatáj

BÁCS EMESE ALKOTÁSAI
A SAN MARCO GALÉRIÁBAN
Bács Emese Pályám című kiállítása olyan önálló tárlat, mely nemcsak a kollázs és a klasszikus festészet hagyományait tiszteletben tartó eszközkezelés kifinomult egymásra építkezésére példa, hanem arra is, hogy miként tud a művészet kiáltvánnyá válni. Bács úgy emeli be az alkotásaiba a másnak felesleges, sőt szemétnek tűnő, általa azonban talált, gyűjtött és megbecsült tárgyakat, hogy azok túllépnek a ready-made 20. századi értelmezésén… – GALAMBOS ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.11.19 - tiszatáj

A SZAVAK EREJE
Carl Hunter első nagyjátékfilmes rendezése semmilyen meglepetést nem tartogat azok számára, akik bizonyos elvárásokkal ülnek le elé: A szavak ereje a száraz angol humort és a helyzetekből fakadó finom melankóliát hibátlanul ötvözi, igaz, ezen felül semmi különlegeset nem nyújt. Frank Cottrell Boyce szkriptje és a fineszes színészgárda azonban élővé varázsolja a kiszámítható cselekményt… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.11.19 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SÜVEGES RITÁVAL ÉS ZILAHI ANNÁVAL
Október 28-án két, klímaváltozást tematizáló alkotás bemutatójának adott otthont a Nyugi. Az esemény után az extrodæsia szerkesztőivel, az xtro realm művészcsoport tagjaival, Süveges Ritával és Zilahi Annával készítettünk interjút a kötet létrejöttéről, intermedialitásáról és a nemzetközi diskurzushoz való viszonyáról… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

>>>
2019.11.18 - tiszatáj

ARANYI SÁNDOR ÉS SINKÓ JÁNOS FESTŐMŰVÉSZEK KÖZÖS TÁRLATA
Hetvenkedők címmel nyílt kiállítás nemrég a szegedi Fischer Galériában, ahol két festőművész alkotásait szemlézhetik meg az érdeklődők. A vagány címadásból sejthetjük, hogy az alkotók e jubileumi kiállítást nem szánták afféle ünnepélyes összegzésnek, inkább egy állomásnak, ahol kicsit megpihennek, hogy aztán erőt gyűjtve tovább folytassák a nagy kalandot… – PACSIKA EMÍLIA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.11.17 - tiszatáj

MADELINE A MÉLYBEN
Lerágott csont őrület és művészet egybefonódása, ám szerencsére – mint rengeteg egyéb témában – itt is akad új a nap alatt. Josephine Decker tavalyi Sundance-szenzációja hipnotikus és zsigeri élménnyel kecsegtető független diadal, a Madeline a mélyben unalomig ismert coming-of-age story-dramaturgiát bont részelemeire, hogy saját kötőanyagából valami teljesen újszerűt, meglepőt alkosson… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.11.16 - tiszatáj

OLGA TOKARCZUK ÉS PETER HANDKE VILÁGAI A GRAND CAFÉBAN
A szegedi Grand Café 2019. november 12-én irodalmi beszélgetéssel köszöntötte a friss Nobel-díjasokat, Olga Tokarczukot és Peter Handkét. A beszélgetést Erdélyi Ágnes, a Kép-Szín-Ház Művészmozi Alapítvány vezetője moderálta. A két, magyarul csak részben olvasható életművet a szerzők szakértő rajongói, Bombitz Attila és Keserű Gizella mutatták be a közönségnek… – KOVÁCS KRISZTINA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.11.15 - tiszatáj

SZÍVEK KIRÁLYNŐJE
Zöldbe és szürkébe bugyolált erdei részlet – első körben rögtön a harmóniára asszociálnánk, csakhogy a dán-egyiptomi May el-Toukhy erotikus melodrámájának nyitánya fejtetőre állítja az elvárásainkat. Pörögni kezd a felvevőgép, szimbolikusan érezzük, beköszöntött a káosz, valami rossz készülődik,,, SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.11.15 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
aatoth franyo tárgyaival, képeivel provokálja és sokkolja a nézőt, gondolatban cselekvésre ösztönzi, amit lát, az most valami előtt vagy után, vagy valami helyett létezik? Nem egy színpadi előadás díszletét tárja elénk a művész, hanem mást, egyfajta mágiát, érzékenységet a természet szépsége iránt […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő