KÉT HÍD KÖZÖTT
Volt abban valami titokzatosság, ahogy az ember beosont a félhomályban derengő közúti híd alá, óvatosan kikerülve a különböző végtermékeket és keresett egy zavartalan helyet, ahol bedobhatta a peccőt. Nem volt ott különösebb mélység; kövek és betondarabok között egy régi fahíd megfeketedett maradványai hirdették a régi időket. Azt, hogy egykor is volt átjárás a Tasádon.
Akkor mentünk be a híd alá, amikor a többi „jobb helyet” már végigjártuk. Ez volt az utolsó mentsvár. A reménység helye. Ehhez képest persze nem volt nagy kapás itt sem. Egyszer viszont valami alaposan lehúzta a dugót, kirántva a botot éreztem az erejét, de a horog üresen, hal és csali nélkül jött fel a felszínre. Így lett a híd alatti partszakasz legendás hely, fontoskodva magyaráztuk egymásnak, hogy márpedig itt nagy halak is tanyáznak. Bár a legtöbben mégis csak a dolgukat végezni vonultak le a diszkrét félhomályba.
A híd alatt ücsörögve nem szűnt meg a külvilág zaja, hiszen felettünk, olyan jó kétméternyi magasságban folyamatosan közlekedtek az autók. De a múltat hirdető faoszlopok, meg a sejtelmes sötétség, ahová csak délelőtt köszönt be egy kis napsütés, mégis az elvonulás helyszíne volt a horgásznak. A „hátha” érzésével vonultunk be a híd alá. Hátha most elcsípjuk azt a hatalmas bestiát. Hátha itt, a híd alatti csendességben értelmet nyer a horgászat művelete. Hátha ma nem üres kézzel kullogunk haza, kezünkben a horgászbotként szolgáló paszulykaróval. Ebben a hátha-érzésben az volt a szép, hogy beteljesületlen reménység maradt, de éppen ezért újra és újra lementünk a híd alá, a hátha most sikerül érzésével.
A másik bűvös építmény a vasúti híd volt. Egy jóval magasabb, robosztus szerkezet. Ha nem volt éppen áradás, simán átgyalogolhattunk alatta, a bokáig érő patakban. Egy-két meddő próbálkozás után a peccőt kint is hagytuk és csak a hecc kedvéért mentünk be a híd alá. Esetleg hallgatni a felettünk átrohanó vasúti szerelvény betonnal felhangosított zaját. A híd előtt viszont kellően mélyült a víz, jókat lehetett benne fürdeni és horgászni is. A híd mögött pedig kezdődött a patak felső folyása, egyre távolabb haladva a falutól. Kanyargósan, bokroktól övezve érkezett a patak, és mi számos jó helyet tartottunk számon, ahol érdemes próbálkozni.
Néha már a tavaszi napsütés is kísértésbe vitt, talán csak megcsodálni az éledő természetet. Hallani, ahogy a jég fogságából kiszabadult patak milyen örömmel csörgedezik. A parton persze még mély sárban lépkedtünk, a horgászás ilyenkor csak pár perces próbálkozás volt az átlátszó vízben, ahol nyoma sem volt még halaknak. Az igazi hangulatot majd csak a nyári időszak hozta magával, monoton tücsökciripeléssel és dzsungelként megnőtt növényzettel. Ilyenkor a patak is méltóságteljesen vonult a medrében, sejtelemes barnás-zöldes árnyalatban. A mélyebb helyek mindig azzal kecsegtettek, hátha ezúttal érdemes volt az otthoni vizeshordók alól kiásni a sovány, vöröstestű gilisztákat.
A híd tájékozódási pont volt. Egykedvű dugókövetésünk alatt fel-felnéztünk rá, amikor átrohant rajta egy-egy szerelvény vagy amikor magányos vándorok lépegettek a sínek mentén, mert úgy gondolták itt rövidebb a haza vezető út, mint az országúton. Felnéztünk és tudtuk hol vagyunk, milyen messze távolodtunk el a két hídtól, amelyek a falu biztonságos közelségét hirdették.
E két híd között zajlott sok-sok gyermekélet. Sok-sok gondtalan, ficánkoló évünket elsodorta a patak vize, le a Sebes-Körösbe és onnan is tovább. Talán le egészen a végtelen tengerekig. Csak a két híd maradt. Némán, méltóságteljesen, vigyázva az áthaladókat és az eltűnt éveket.
Fábián Tibor
