Egy bűnös ember

A RENDSZER
Spanyolország az utóbbi időben előszeretettel mímeli a hollywoodi zsánerfilmek öntőformáit: az 1968–1975-ös aranykort követő horror-reneszánsz után egyre nagyobb teret kap a csavaros thrillerek honosítása. Oriol Paulo betyáros műfaji ujjgyakorlatait követően a románcban és sorozatgyilkos-thrillerben egyformán jártas Rodrigo Sorogoyen is letette a névjegyét, tavalyi politikai thrillerje részben adózik a hagyományoknak, ugyanakkor bizonyos pontokon el is mer térni azoktól… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

A RENDSZER

Spanyolország az utóbbi időben előszeretettel mímeli a hollywoodi zsánerfilmek öntőformáit: az 1968-1975-ös aranykort követő horror-reneszánsz ([REC], Árvaház) után egyre nagyobb teret kap a csavaros thrillerek honosítása. Oriol Paulo betyáros műfaji ujjgyakorlatait (ld.: The Invisible Guest) követően a románcban (Stockholm) és sorozatgyilkos-thrillerben (May God Save Us) egyformán jártas Rodrigo Sorogoyen is letette a névjegyét, tavalyi politikai thrillerje részben adózik a hagyományoknak, ugyanakkor bizonyos pontokon el is mer térni azoktól.

Gyors vágások, száguldó kamera, következményekkel nem törődően mulatozó férfiak és nők: A rendszer azonnal beránt minket a spanyol politikai elit közegébe, direktorunk rögtön egy erkölcstelen, féktelenségben tobzódó, kifelé csillogó, belül velejéig romlott világot ábrázol. Látásmódja – a nők, jachtok, pénzszórás – itthon is egyre ismerősebb lehet, így filmje univerzális igényű vádiratként is számításba vehető. Főalakjára, a korrupt, regionális helyettes titkár Manuel López-Vidalra ugyanez érvényes. Bár Sorogoyen gonosz karrieristaként rajzolja meg az alakját, képes úgy frissíteni a sablontáron, hogy valóban átérezzük a figura gerinctelenségét – később pont ezt az imágót sikerül fejtetőre állítani. A választás közeledtével egyre inkább az elnöki húsosfazék közelébe jutó férfi ugyanis morális kétértelműségektől terhelt karakter. Glamúrjának egy kiszivárgott hangfelvétel vet véget és e szemléletváltást formanyelvileg is sikerül leképezni: a lendületes nyitány lassan, de biztosan szűk képkivágatok, nyugtalanító premier plánok, szórványos kézikamerás snittek halmára cserélődik.

Önfeledtség után belépünk a paranoia birodalmába: Sorogoyen főkaraktere lépésről lépésre veszít magabiztosságából, és amikor már a cipőjébe rejtett pendrive-ot sem tudja kicsempészni a házkutatást végző brigád elől, sebezhetőnek, aprónak látjuk. Eleinte közeli felvételeken sertepertélő, folyamatos intézkedő, ügyeskedő figuraként tárul elénk, majd Alejandro de Pablo operatőr féltávolból, parányira zsugorodva, szánalmas alakként is mutatja őt. Fokozatosan közelebb jutunk a főszereplőhöz, A rendszer végig Manuel perspektívájával azonosítja a néző látószöget: vele együtt éljük át hedonizmusát, talajvesztését, majd nyaktörő iramú, zihálással, tanácstalan bámészkodással egybekötött, fekete vagy sötétbarna, vörös tónusú vesszőfutását. Innentől kezdve A rendszer kettős kötésű műfajmoziként operál: fordulatai előtt a legolajozottabban működő amerikai thrillerek is kalapot emelhetnek, míg pesszimista, hatalmon lévőket bíráló világnézete európai tradíciókban gyökerezik. Manuel ugyanis, amennyire látszólag vert helyzetben kénytelen cselekedni, idővel képes talpra állni és aktívan megoldást keresni. De itt a probléma, ugyanis azzal, hogy Sorogoyen politikai thrillerje idővel nekiveselkedő, kiútra vadászó főhősként pozicionálja a romlott államférfit, valójában egy amorális karakter nézőpontjába helyez bennünket. Végig bűnös a főszereplő, fel sem merül az, hogy valaha is jó ember volt, végképp az igazságtalanság emésztőgödrében ragadtunk – így, akarva-akaratlanul, jöjjön bármennyi suspense-pillanat, egy ízig-vérig megátalkodott karaktertől várjuk, meneküljön, hajoljon el az igazság lángpallosa elől és folytassa zavartalanul egyébként cseppet sem áldásos tevékenységét, a néző pedig sosem menekülhet e csapdahelyzetből több mint 2 órán át. 8 éve pont a spanyol Jaume Balagueró hozta ilyen kényelmetlen közelségbe boldogtalan, mások szenvedéséből táplálkozó szociopatáját a Polanski-ihletésű Amíg alszol-ban, de nemrég a Lars von Trier-féle A ház, amit Jack épített is hasonló sémával vetette címszereplőjét a Pokol tüzére.

López-Vidalnál elmarad a felelősségre vonás. Szimbolikusan hidak korlátai közé vagy egy messzeségbe nyúló folyosó szűk terébe szorul a feje, ám ugyanolyan intrikus marad: őt a hatalom akarása, felsőbbrendűségének szüntelen előtérbe helyezése izgatja, vagyis A rendszer a korrupció ledönthetetlenségét vetíti egyetlen domináns alfahím-karakterre, miközben a vele járó erkölcstelenség hihetetlenül destruktív hatását sem kendőzi el. Felesége, kamaszlánya egy másik országba kénytelenek repülni a Manuelt érintő botrány miatt, párttársai nem köszönnek neki és szóba sem állnak vele, a főfigura csupán néhány emberben bízhat thriller-machinációi véghezvitelében. Úgy tűnik, egyre jobban partvonalra szorul, magányos bajnokként kénytelen érvényt szerezni gonoszságának – és ilyenkor válik A rendszer igazán húsbavágóvá. Törtetőnket ugyanis nem izgatja, érzelmileg hogyan gyötör másokat. Manuel hidegvérű, a legnagyobb nehézségek közepette is helytálló szörnyeteg, fittyet hány a családja fájdalmára, számára ők adóból leírható veszteségek, tárgyiasított érdektelenek, kollégái sanda pillantásaiból pedig csak annyit jön le neki, újabb ellenfelek rontanak rá metakommunikációs gesztusokkal, de elég csak pár hűséges, megmaradt szövetségeshez fordulni és ideológiai opponensein is átgázolhat a győzelem – helyesebben a kompromittáló felvétel eltussolása – érdekében. Sorogoyen a klasszikus, hátrányból induló, majd egyre kezdeményezőbbé váló átlagkaraktereken nyugvó thriller-narratívát fordítja éjsötét lázálomba.

Damiano Damiani (Mint a bagoly nappal, Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek) és Elio Petri (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében) olasz társadalomkritikus krimijeinek hangütése tér vissza 50 év távlatából: a törvénytelenség örök, a fehérgalléros, civilizált viselkedés és legalitás álarca mögé rejtett „mutyi” egyenesen életben maradáshoz szükséges oxigén. Ugyanerre világít rá a zárlat: miután a főfigura túlélte a feszültségkeltésben dús (autópályát borító sötétség csap át fehéren izzó fényszórók szorongató-hangulatos üldözési jelenetébe) törvény elé citálást, táskával, rohanással, haveri szívességekkel, főkönyvvel olyan információkat bökhet ki – és rajta keresztül maga az író-rendező is sötét társadalomképet pingál –, amely gyógyszeripari cégeket, újabb öltönyösöket és a médiát is tornádóként söpörheti el. Sorogoyen még egyszer, utoljára a főszereplő bőrébe bújtatja a publikumot és az aggályokra vonatkozó kérdésre érzéketlen faarccal reagál – a rendező nem ért egyet ezzel, csupán dokumentálja egy semmivel nem törődő karrierista üres belső világát, vagyis épp azt a totálisan etikátlan, önzést, akadályoztatást pajzsra emelő mentalitást vágja szuperközelin a képünkbe, amelyet A rendszer korábbi 130 perce körbetáncolt. Borzalmas érzés.

Szabó Ádám