Nincsenek enyhítő körülmények

PATAK MÁRTA: ENYHÍTŐ KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT
Minden ember egy kalitkába zárt hal: nem a megfelelő térben, nem a megfelelő időben létezik, mégis lubickol saját világának ketrecében. Akár ezt is sugallhatja Patak Márta 2017-es novelláskötetének borítója. Az Enyhítő körülmények között című kötet a Scolar Kiadó egy új sorozatában, a ScolarLive-ban jelent meg, mely sorozatnak két célja is van: az első az, hogy a pályakezdő alkotók teret kapjanak, a másik pedig azon „már bizonyított” szerzők új kötetének kiadása, akik eddig a megérdemeltnél valami miatt kevesebb figyelemben részesültek… – KOMÁROMI DÓRA KRITIKÁJA

PATAK MÁRTA:
ENYHÍTŐ KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT

Minden ember egy kalitkába zárt hal: nem a megfelelő térben, nem a megfelelő időben létezik, mégis lubickol saját világának ketrecében. Akár ezt is sugallhatja Patak Márta 2017-es novelláskötetének borítója. Az Enyhítő körülmények között című kötet a Scolar Kiadó egy új sorozatában, a ScolarLive-ban jelent meg, mely sorozatnak két célja is van: az első az, hogy a pályakezdő alkotók teret kapjanak, a másik pedig azon „már bizonyított” szerzők új kötetének kiadása, akik eddig a megérdemeltnél valami miatt kevesebb figyelemben részesültek. Patak Márta a második kategóriába esik, hiszen neve sokak számára ismerős lehet sokrétű műfordítói és könyvkiadói tevékenysége miatt.

Az Enyhítő körülmények között nem egy könnyed, légies, boldog világot tár az olvasók szeme elé. Nem próbálja meg leplezni világunk sötétebb, árnyabb oldalát, hanem igyekszik részletekbe menően belemászni és szemléltetni azt. Azonban a köteten érződik, hogy Patak Márta szerelmes a szereplőibe, és szeretné, ha az olvasói is azok lennének. Empátiával, megértéssel kezeli a létrehozott alakokat, és legtöbb novellájában megpróbálja felmenteni őket a tetteik súlya alól. Egyik interjújában Jesús Ferrero szavait idézte, aki azt mondta, meg kell bocsájtani a szereplőknek, ami, bár az írónak kétségtelenül sikerül, az olvasóknak lehetséges, hogy nem minden esetben fog sikerülni. Felmerül továbbá, hogy az empatikus gondolkodás ezen formája mennyire terheli le az egyes szövegeket, hiszen bár a kötet novelláinak többsége nyitott szerkezetű, az olvasóra bízza az ítélethozatalt, igyekszik a felmentés felé terelni, ez azonban pár ponton túlzottan megterheli az egyébként erős, olykor mellbevágó történetet.

„Enyhítő körülménynek elsőként tekintsük azt a tényt, hogy embernek születtünk” – olvasható a kötet fülszövegében is. Azonban olykor ez már nem elég érv, és feloldozást az olvasó mégsem adhat. Bár a cselekedet (gyilkosság, megcsalás, érzelemmentesség, elhidegülés) mögöttes okai feltárulnak, kikövetkeztethetőek, olykor nem tudunk egyszerre megbirkózni a novellák alatt ránk nehezedő történet súlyával.

A bűn és bűnhődés az egyik központi kérdés. A Gyilkosság a gesztenyefa alatt című műben például a novella utolsó mondataiban megy végbe a gyilkosság, a feloldozás elmarad, csak közvetett formában jelenik meg, a vég sokkhatásként éri az olvasót: „Október közepe volt, meglehetősen hűvös, ő mégis kint aludt a padon. Az idegen nem akart őtőle semmit. Fiatal férfi volt, csak ki akarta próbálni, milyen érzés, amikor valaki puszta kézzel megfojt egy öregasszonyt a gesztenyefa alatt.”

A novellák egyszerű emberek életét dolgozzák fel, olyanokét, akik valamilyen oknál fogva egy olyan szituációban találják magukat, melyre nem voltak felkészülve. A test mindent tud című kötetével szemben az Enyhítő körülmények közöttben kevés funkciója van a történelemnek és a helyszínnek, csak néhány esetben, például a Két dezertőr című szövegben, melyben ismételten megidéződik Újvidék. A külső tér mellékes szálként, inkább csak jelzés, hangulatteremtés szintjén van jelen, a figyelem a szereplők belső világára koncentrálódik. A trauma a magánvilágokban tárul fel, felváltva életszagú, szinte lehetetlen és groteszk formában. Az egyik legmegrázóbb novella A kuvaszlány halála világunk egy sötétebb szegletét mutatja meg, egy olyat, ahol egy állattól kapjuk meg azt, ami egy embertől lenne elvárható.

Az emlékezés a novellák egyik legfontosabb mozzanata, a múlt eseményeinek részletes felidézése, mely komplex részletessége miatt olykor már nem is emlékként hat. Ez a részletekbe menő leírás nem csak az emlékezés momentumánál van jelen. Patak Márta a pillanatot próbálja megragadni, mintha csak egy kimerevített élő képet tárna a szemünk elé: „Nem kellene már elaludnod!, gondolta a férfi a kislányra pillantva, most csak erre az egyre, a nagyobbikra, mert az imént még átfogta pillantásával mind a kettőt, egyik szeme egyiken, másik a másikon pihent szinte, egyszerre fényképezte őket a tekintetével, mintha ezt a pillanatot szeretné elraktározni magában, amint ülnek itt némán a vonatülésen vele szemben, piros szalaggal a hajukban, mind a ketten az új ruhájukban, amit le se vetettek szinte, amióta megvette nekik.” A pillanatnyiság megragadása és az emlékezés kéz a kézben járnak/küzdenek a mű másik központi kérdésével az elmúlással, a betegséggel, a halállal. Az éppen elmúló szerelemmel is foglalkozik, melynek minden pillanatát igyekszik minél pontosabban, aprólékosabban leírni, hogy az olvasók teljesen el tudjanak merülni az író világnézetében.

Lehetséges, hogy a világunk valóban ilyen megrázó, sötét és folyamatosan ismétlődő pillanatokból áll, Patak Márta pedig csak rávilágít erre a legnagyobb empátiával karöltve. Az pedig, hogy az olvasó meddig bírja ezt, csak rajta áll.

Komáromi Dóra

(Megjelent a Tiszatáj 2018. októberi számában)

Scolar Kiadó