A hallgatás
az utcában, amerre jársz, valamiféle hűvösség fogad,
nem mondja senki, hogy éppen rád várakozott,
vannak, akik elfordítják a fejüket, zavartan elhallgatnak,
ha észreveszik, hogy feléjük közeledsz
évtizedek, évszázadok óta így van ez, és nem is lesz máshogy,
van valami titok, amiről nem tudsz, de amit mindenki ismer,
valami titok, ami körbevesz, ami nem csak a tiéd,
mégis rád telepszik, és megjelöl, nyomot hagy bőrödön
a hallgatásod betakar, betakar téged a hallgatásod,
megszólalni nem tudsz, képtelen vagy a védekezésre,
magyarázkodni nincs erőd és kedved sem nagyon,
csak az arcokat figyeled, azt is csak észrevétlen
az utca hűvös, nyugtalanító hűvösség árad mindenhonnan,
miként ha díszletek között lépdelnél, még a hajléktalanok is
valószerűtlenek, még ők is csak olyanok körülötted
valóban, mint a díszletek, mintha nem is léteznének
az utcában, ahogy körbepillantasz, minden csak olyan,
mintha nem csak a semmi volna, az üresség, emiatt
a hallgatásod fölébed tornyosul, és része leszel mindannak,
ami bekövetkezik, ami úgy van, hogy nincs, és mégis létező
Petőcz András
kedves Petőcz András, ideje van annak, hogy
beszéljek veled, ahogy ideje van a hallgatásnak is,
meg a csendnek, úgy ideje van a megszólalásnak,
amikor éppen ideje van
múlik mindaz, ami múlik, mondják, a napok, az évek,
és te mindezt nem nagyon akarod észrevenni, mert
nem hiszel abban, hogy valaha megöregedhetsz, ahogy
abban sem hiszel, hogy meghalhatsz egyszer
örökké a kandallód előtt üldögélsz, békés pamlagodon,
pattog a tűz, forróság árad mindenhonnan, és te
azt gondolod, elébed teszik az ünnepi menüt meg a bort,
és ez mindig is így lesz, örökkön-örökké
hiszen egyszerű mindaz, ami egyszerű: elbágyaszt
a pohárka bor meg a kávé, és te szépen, könnyedén
belealszol valami másik világba, ahol ismételten
megharcolhatsz a magad igazáért
igen, így lesz, és így van, barátom, Ras-And Poet,
elnyugszol te is, miként az éji vándor, akinek dala
éjjelente megkísért téged, valamint mindazokat, akik
hisznek még abban, amiben hinni lehet
