Elvették az áramot. Fel sem néztünk. Van ilyen. Majd visszaadják. Mindig visszaadják. Legfeljebb egy kis idő után bosszús megjegyzéseket teszünk. Csak úgy megszokásból. Nehogymá! Ez mégiscsak a huszonegyedik század, modern kor, meg minden.
Telt, múlt az idő. Áram nuku. Semmi sem működött. A képernyő, míg aksival bírta, szomorúan közölte, hogy nincs internet-kapcsolat. A hűtő, a megszokott halk duruzsolása helyett némán hallgatott. Este a tévé is vakon nézett vissza ránk.
Tehetetlennek éreztük magunkat. Folyton összevesztünk valami jelentéktelen apróságon. Persze mindketten tudtuk, nem a másikra haragszunk. Ez a szokatlanul hosszúra nyúlt áramnélküliség az idegeinkre ment.
Gyertyát gyújtottunk. Mindenütt. A konyhában, a nappaliban, a hálóban és a mosdóban is. Küzdöttünk a sötét ellen. Kínunkban könyvet vettünk elő. Mondom: könyvet. Valahol, hosszú keresgélés után találtunk egyet. Azt írta rajta: Karl May: Az ezüst-tó kincse. Nem tudtam letenni. Azzal biztattam magam: majd megkeresem a neten a filmes változatát is.
Valahogy nagy nehezen elaludtunk. Sokáig forgolódtunk abban a hitben, hogy az éjszaka valamikor megjön az áram és lesz boldog megvilágosodás. Kapcsolgatjuk majd a fényeket, mint a gyerekek. De nem lett. Reggel sem. A gáztűzhelyet áram híján gyufával gyújtottuk meg. Még jó, hogy kéznél volt. Az este használt gyertyák mellett hevert. Átjött a szomszéd. Adjak egy doboz gyufát. Kifizeti.
Óránként hívtuk az áramszolgáltatót. Míg le nem merült a mobil aksija. Délután gyertyát és gyufát vételeztem. Utánpótlásként. Estére és éjszakára. A sötét időkre. Nem sokat. Az áram úgy is megjön hamarosan. Mindig visszajön.
De most nem jött. Elcsendesült az életünk. Találtunk még könyveket. Kiderült, hogy könyvtárnyi klasszikusunk van félredobva. Közben az ételeink tönkre mentek. Amit tudtunk, elhasználtunk. A többi ment a szemétbe.
Az utcán, a buszon, a tereken valahogy mindenki csendesebb volt a szokottnál. Néhány megszállott még néha elővette a telefonját és szomorúan simogatta a jól ismert, reflexszerű mozdulatokkal. Hiába. A telefonok többsége már lemerült. Csak néhány szerencsésnek tartott még pár nappal tovább az elem. Őket körbevették az utcán és irigykedve bámulták a kis képernyőt. Az utolsó lájkokat, megosztásokat, betöltéseket.
Aztán ezek is elfogytak. És maradt a néma csend. Áram nélkül. A könyvesboltok forgalma az egekbe szökött. Boldog-boldogtalan ott tolongott a polcok előtt. Mert kellett valami kiút az áram nélküli boldogtalanságban. Az áramszünet-betegség egyre többeken felütötte a fejét. Aki nem tudott valami új elfoglaltságot találni magának, az menthetetlenül belebetegedett az áram hiányába. Mi könyvtárat hoztunk létre, szorgalmasan olvastunk, kertészkedtünk. A tévét letakartuk egy asztalterítővel, a lap topot félretettük. Csak útban volt.
De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Az utcákon eldobált telefonok hevertek. Karikás szemű, reszkető kezű fiatal és idős megszállottak keresték áldozataikat. Egy töltött aksiért vért ontottak. Ők voltak az első zombik. Az áramszünet szép lassan világvégébe fordult. Tort ült a kegyetlen erőszak. Az utcákon éjszaka már csak az áramszünet-betegek jártak. Jaj volt annak, aki a kezük közé került. Kevesen úszták meg élve.
Reggel a hatóságok elszállították a sebesülteket és a holtakat. Néhány hónap alatt kiürült az utcánk. Csak néhány család bírta még az áram nélküli egyhangúságot. A többség összepakolt és útra kelt. Mindenki egy irányba tartott. Az utcasarkokon ugyanis megjelentek a szakállas prédikátorok, aki azt hirdették, valahol nyugatra található egy földi mennyország, ahol minden megtérő léleknek jut elég áram. Ahol éjszaka is nappali fényben úsznak a városok, ahol minden háztartásban van energiaforrás, mindenki boldogan nézheti a tévéműsorokat és szörfölhet a neten. Úgy, ahogy régen.
Persze tömegek indultak útnak. Áramot akartak. Tévéműsorokat és internetet. Fényt és klímát. A régi életüket. Indulás előtt az új, világvégét hirdető egyház prédikátorai ünnepélyesen felkenték őket az áramba vetett hitre. Csak mi maradtunk. A kerttel és a könyvekkel. És az egyre fogyatkozó áramszünet-zombikkal. Akik végül már egymást is megtámadták és szétmarcangolták.
Az utcákon a természet szép lassan átvette a hatalmat az életünk felett. Mindent benőtt a gyom és a bozót. Átláthatatlan bokrok fedték el az épületeket. Kóbor állatok szaglásztak eleség után. Míg végül ők is egymást irtották.
A sötét, gyertyafényes éjszakákon, az áramszünet-betegek üvöltéseit és randalírozásait hallgatva, sokat vitáztunk arról, menjünk-e mi is a nyugati árammenyországba? De valami óvatos félelem visszatartott. Amikor azonban az utolsó prédikátort is felfalták a zombik, úgy döntöttünk mi is elindulunk. Hátha igaz a világos és fénnyel teli nyugatról szóló evangélium és mi is beléphetünk az árammal teljes földi menyországba. Nekünk is jár egy esély. A visszatérő áramba vetett hittel mondtunk imát és elindultunk. Ha pedig mégsem igaz az egész, legalább megpróbáltuk.
Reménységünk jelenként magunkkal vittünk egy mobiltelefont és egy számítógépet. Hátha találunk valahol egy olyan konnektort, amely az áram fényességes békességét és melegét tölti az eszközeinkbe.
Az sem baj, ha ráz, csak áram legyen. Ámen.
Fábián Tibor
