05.22.
| Táncold körbe Magyarországot online! >>>
06.18.
| Világszerte elérhető lesz a Müpa Wagner-fesztiválja >>>
05.14.
| Ezen a héten a Hóhérokat adja a Miskolci Nemzeti Színház! >>>
05.15.
| Új MADOKE-akció >>>
05.08.
| Vírushelyzet vs. szerzői jog >>>
06.12.
| A Quasimodo költőverseny fesztivállá növi ki magát. >>>
05.11.
| 25 éves a Söndörgő >>>
05.07.
| Online közvetítik a Prágai Tavasz fesztivált >>>
05.04.
| OSZK – Trianon 100 – Történelmünk tragikus sorsú művészeti alkotásai >>>
04.28.
| Alternatív valóság közösségi filmezéssel >>>
NAPI TANDORI

05.22.
| Online tárlaton láthatók a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé alkotásai >>>
05.21.
| Könyvtárak az álhírek ellen a koronavírus-járvány idején is >>>
05.18.
| Elindult a Cinego >>>
05.13.
| Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázatot hirdet az idei PesText >>>
05.12.
| Nádasy Erika kapta idén a Déryné díjat! >>>
05.05.
| Elstartolt az 1749.hu >>>
05.04.
| Értéket ment és munkahelyeket teremt a Népi Építészeti Program >>>
04.28.
| Zene otthonmaradáshoz – Lounge remix album a Kerekes Bandtől >>>
04.24.
| Dalközpontú urbánus album Subicz Gábortól és zenekarától >>>
04.22.
| Nádasdy Ádám Aegon-díjas >>>

Aczél Géza, Samuel Martin Eno Belinga, Gömöri György, Julesz János, Rékai Anett, Vajsenbek Péter versei

Bene Zoltán, Kovács Katalin, Nyerges Gábor Ádám prózája

Bartha-Kovács Katalin, Éles Árpád, Nagy Fruzsina tanulmánya

Bakonyi István, Baráth Tibor, Kabdebó Lóránt, Lukács Barbara, Sántha József, Széchenyi Ágnes kritikája

>>>

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>

Géczi János: A tenyérjós
2019.10.08 - tiszatáj

   

Részletek a szerző
az Atheneum Kiadónál
hamarosan megjelenő regényéből. 

 

1.

Judith áttöri magát a tömegen, előkotorja a táskájából az amúgy füttyjelre is megszólalni képes slusszkulcstartót, s távirányítással kikapcsolja a jósda riasztóját. Leveszi a lakatot, kinyitja az ajtózárat, és betaszítja az ajtót. Megvannak az árnyai, konstatálja, amint belép a helyiségbe. Az asztal borvörös bokharáján fénysávok hevernek, az útjukba került tárgyak sötét árnyékai haránt fekszenek a padlón. Árnyékkutyák. Vagy árnymacskák. Az ebek hasznosabbak s hűségesebbek. Biztonságban érzi magát.

– Ideje elkezdeni – nógatja önmagát. Rápillant a mikrofonra, tegnap este bizony elfeledte kikapcsolni. – Kint is hallották – mondja továbbra is fennhangon. – Sebaj.

Valóban, a járdán némelyek fölkapják a fejüket, s értetlenül pillantanak az üzlet felé. Kizárólag egy tétován imbolygó vénasszonyt láthatnak, aki egy csillogó műszeren babrál.

– Szép napot! – köszön ki rájuk a mikrofonon keresztül Judith. Úgy érzi magát, mintha pulpitusra emelt, kivilágított terráriumban sertepertélne. – Szép és sikeres napot mindenkinek! Kezdődik a rendelés.

Egyetlen mozdulattal függönyözi el a helyiséget. Ő azért kilát, a tüll ilyesmire lehetőséget ad. Judith sejti, nem lesz forgalma. Délelőtt bizonyosan nem lesz látogatója, hogy megállapítsa, ahhoz elég volt a kártyalapjaira pillantania. A városi szmog és a szélcsendes idő nem kedvez effajta munkának, így a megélhetésének sem. De az sem, ha forrong a város.

Csak éppen itt mindig s minden forrong. Lehet, éppen ez a hely lényege.

– Ideje – De ez sem több, mint a napi rutin. Túl kell mindent élni.

Előhúzza a katalógusát. Doboznyi gyűlt össze évek alatt a feljegyzéseiből, nagyjából rendszerezte már a leskribált megállapításait, amolyan pozitivista mű rejtőzik a tényanyagok halmazában, meglehet, tudomány sosem válik belőle. Nem olyan a dolog természete. Az arcon megjelenő érzések többsége együttesében sem, külön-külön sem a biológiai örökségeket jeleníti meg, még csak nem is a testi folyamatokat. A társadalmi sajátosságok lenyomatai. A sírás például, holott kétségtelen, van fiziológiai alapja is, hiszen érzelmi megrázkódtatás váltja ki minden esetben, hacsak nem színész produkálja, alapvetően az emberi szocialitás terméke. Ámbár mondható, hogy a temetésen tapasztalható zokogás kizárólag az európai emberközösségek számára követendő norma. A közép-amerikai indiánnál az örömöt sírással szokás megjeleníteni. A buddhista pedig lakonikusan búcsúzik a szerettétől, a sírás kifejezetten hitetlenségének lenne a jele. Judith elérkezettnek találja az időt, hogy terepismerete, világlátottsága és gyakorlata nyomán elkészítse a mosoly atlaszát. Maga elé rakja valamennyi emberi rassz alcsoportjainak koponyarajzát. Megfakult, sokszor megnézett, kartonra nyomott sziluettek. Kétségtelen, az arckoponya csontjainak reliefje és egymáshoz való aránya, a ráfekvő izmok és ízesülések plasztikája befolyásolja a faces kifejezéseinek lehetőségeit, de hogy miként valósulnak azok meg, nos, annak rendjét az istenért sem képes fölfedezni. Nézi a bizakodó, kedélyes, joviális személyeket, a mosoly megjelenése egzaktul leírható a derűvel, életvidámsággal, optimizmussal és a nyíltsággal.

Telve a környezet iránti bizalommal, amellyel partnere felé fordul az ember.

Ha nincs benne rend, akkor abban sem képes a mintázatot fölfedezni, amit tapasztal.

Egykor két csoportba tudta osztani a mosolyképeket, s ez a felosztás továbbra is megváltoztathatatlannak tűnik. A kisebbik halmaz ábráinak értelmet képes tulajdonítani, a másikban kizárólag az a közös, hogy az arcok ugyan az első pillanatban megnyerőek, sőt rokonszenvesek, de a pillanat szétfoszlásával egytől egyig maszkosnak érzi őket. Az archaikus társadalmak kevésbé megbízható, egzaktnak nem mondható vizsgálataiban, amelyeket az antropológusok először is a néprajzi kutatásaik során dolgoztak ki, nem talál fogódzót. Csakis a korai gondolkodás modellélőlényeinek, az amúgy mosolygásra képtelen kutyáknak az észjárását megfigyelő kutatóktól kap útmutatást. A kutyák többnyire csupáncsak igéket ismernek – szaladni, elbújni, támadni, enni –, főneveket – erdő, ajtó, etetőtál – alig, az elvont főneveket – búvóhely, kijárat, étkezési hely – még kevésbé. S főnevek nélkül nincs elmondható története senkinek, ismeri fel s vonja le Judith a maga következtetését, legfeljebb cselekvési láncolat jöhet létre, s válik az igék révén kifejezhetővé. Igen, a mosolyképek azon részéből, amelyet semmitmondónak érzékel, semmilyen történetet nem képes kibontani.

A morfondírozástól elvonja a figyelmét a külvilág. Sűrű sorokban vonul a tömeg a főutca irányába. Zajtalan masíroznak az emberek, fiatalok, idősek, nők, férfiak, jól öltözöttek és toprongyosak, csupa néma magyar. Az a félelmetes bennük, hogy hangtalanok. Fegyelmezettek, és nem csapnak lármát. Surrognak, mint vonuláskor a varjak. Transzparenseket emelnek a fejük fölé, amelyeken trágár kifejezések olvashatóak, olyasmik, amelyeket a huszadik századi regényekben sem szokás leírni. Újabban a politikusok s még inkább a politikából kiebrudaltak szokása. A nemiséggel, a tápanyagcserével kapcsolatosak – Judithnak eszébe villan Nancy egykori megjegyzése: figyelje csak meg, a társadalomban a hatalmi visszaélés első jele az, amikor a fajfenntartással és az egyéni élet megtartásával kapcsolatban nyilvánosan jelentkeznek a káromlások. Amikor eljut az ember a másik ember nyelvi kiirtásához.

Transzparensek vonulnak, vagy állampolgárok?

A káromkodás, a durva, alig artikulált beszéd az erőszak jele, az uralkodás kifejező eszköze. Amúgy hasznos, mivel jelzi, hogy az ember személyiségében hol húzódik az állati és az emberi határvonala.

A káromkodással kapcsolatos szavak azok, amelyek az emberi nyelvben minden más előtt jelennek meg. Az agytörzsben lokazilálhatóak, s nem a magasabb funkciót ellátó agykéreg rétegeiben. A vetélytárs ócsárlása, az ellenfél leszólása, szidalmazása, az ellenség semmibevétele jön létre először az emberi kommunikációban, majd csak később következnek a kompromisszumhoz s jóval később a történések árnyalt elmondásához szükséges kifejezések.

A mosoly azoknak szól, akikkel közös csoportban vagyok. Akiknek a számára jelzem, hogy azonosnak tekintem magammal őket, vagy magamat velük.

Az utcai tömegben senki nem mosolyog. Igaz, nincs köztük sem kínai, sem kubai, sem vietnámi, sem arab. Még csak cigány sem. Ők akkor is mosolyognak, amikor nem. Ennyire elszánt, rezzenéstelen arcú, üres tekintetű embereket Judith pusztán az intézet ápoltjai között látott.

Nincs mit tenni. Megtörli a homlokát. Felemelkedik a székéből, karjával rátámaszkodik az asztallapra. Egyidejűleg nézi az összes képet, hagyná magát azonosulni a benyomásaival. Hiába. Nincs eredmény. Aztán odahúzódik a függönyhöz, szemlézi a vonulókat. Van rendezettségük, kétségtelen. Mindegyikük jelre vár, s ez a várakozás szervezi őket egységbe.

– Tanítást elváró lények vagyunk – állította Judithnak az utolsó beszélgetésükön Törp papa –, akik kizárólag a felénk irányuló közlési helyzetek és önkények révén alakítjuk ki a kulturális normáinkat. – Néhány nappal korábban érkezett meg Izraelből, s az onnan hozott személyes üdvözletek, apró tárgyak átadása miatt kereste Judithot. Haifa mellett üdült, éppenséggel abban a tengerhez közel eső kisvárosban, ahol egykor Judith egy évet tartózkodott, de aztán mégsem találta a települést életre alkalmasnak. Pedig sokáig hezitált, mielőtt ott keres magának foglalkozást és lakhelyet: választása azért esett Tirat-Carmelra, mert azon városok egyike, ahol kevés a zsidó lakos. Főként arabok élte város, őshonosokkal és Afrikából, mindenekelőtt Marokkóból odatelepültekkel. A Golán-fennsík közelsége azonban nyugtalanítja, mégsem biztonságos, ha egyszer csak bomba hullhat az ágyába. Bombából egy elég volt, az, amely a Ferihegyre tartó autóbuszt felrobbantotta Budapest külvárosában. – Az emberé az egyetlen tanításra vágyó faj.

– Mármint a földön – kajánkodik Törp papa irtózik minden ezotériától és a földön kívüli civilizációban bízó tudománykodástól.

– De mi köze ehhez a mosolyomnak?

– Annyi, hogy jelzed, nyitott vagy a társas viselkedést elfogadni s annak céljaival

– A mosoly a közösség jele? A mosoly az a csavarmenet, amelybe hatolva egybeeresztékelhető és összetartható egy csoport?

– Hát mi más is lenne? A mosoly jelzi, hogy gondolatot tulajdonítunk a másik viselkedésének. Azaz érzékeljük, hogy annak célja

Törp papa annak utána elköszön. Totyogva távozik. Aprókat lép, mert élemedett kora miatt nagyobbakra nem képes. Mint egy gyermek. Mint Hanna, ha nem az éjszakában rohan. Az utcai tüntetőket – az az érzése Judithnak, hogy téli álomba vonuló, végtelen raj – nem fűti semmi izgalom, nincs meg bennük az a láz, amely a felháborodottság nélkülözhetetlen jellemzője. Az utca tájolását követve keletről nyugatnak monoton sodródnak, mígnem az okoz némi nyugtalanságot, hogy feltorlódik, oda-vissza hullámzik a tömeg. Néhány perc céltalan téblábolás után, szinte vezényszóra aztán mindenki hátrafordul. Masíroznak az utca másik vége felé.

Judith Izraelből kapott ajándékai között egy szórakoztató könyvecske is akad, magyar nyelvű, miniatűr nyomdatermék. Örkény átírt egyperceseit adta ki valaki a Közel-Keleten, kalózkiadásban, s annak egyik példánya vált kedvelt olvasmányává. Ha felcsapta, miként az Egri csillagokban Jumurdzsák a Koránt, mindig megtalálta benne az aznapra szóló útmutatást. Mielőtt ismét friss szemmel felügyelné a tüntetést, mintha ezt olvasná:

Hozott egérrel és szalonnával kapcsolatépítést vállal dr. Varsányiné.”

Judith ma másodjára is a szájába vesz egy ceruzát. Sosem írt vele, csupán ki van hegyezve. Újabban hegyezett ceruzákat lehet csupán vásárolni. Igen, Judith reggelenként, alighogy fölébred, ceruzát illeszt a szájába. B11-est. Inkább a zöldre festettet kedveli, és nem a barna, színezetlen héjút. Fél órán át tartja az eredetileg más célra alkalmas íróeszközt a fogai között. Mindkét szájszögletén túlnyúlik a ceruza, így nem csupán az ajkait egyenesíti ki, de az arcgödrét is benyomja, mélyíti. Olykor eszébe jut, ha bárki látná, akkor fogazatával botot hurcoló kutyát érzékelhetne. Talán egy vén, kopott szőrű agarat.

[…]

29.

Olyan, mint egy tó. Még pontosabban: olyan, mint a befagyott tó. Pégyé oly mozdulatlan, hogy Judith nem láthatja másnak, mint tónak, s azért befagyottnak, mert a campuson mindenki korcsolyával a hóna alatt jár. Korcsolyával indulnak a hallgatók a napjukra, hogy két előadás között a szünetben kitóduljanak a röplabdapálya jegére, sőt előadások helyett is ott keringjenek, sőt este ugyancsak, amikor a pályát sárga fényű reflektorok világítják meg.

Pégyé fejét füles kucsma melegíti, nyakán sál tekeredik körbe, ő szüntelenül vigyorog. Judith arcát szelíddé formálta a derű, a szokatlan életöröm lefaragja róla az elhivatottság rémes maszkját. Siklanak az aszfaltra fagyott jégen, egymásba kapaszkodnak, hol pedig elengedik egymást, a fiú a lány után, a lány a fiú nyomában repül, arcuk kivörösödik a hidegben. A tél nagy bűvész, mondja pégyé, igen, ügyes varázsló, feleli Judith; a forralt bor azért hiányzik, liheg pégyé, igen, azt mindenkor lehetett kapni az Ady téren, válaszolja a lány, s mindketten Szegedre gondolnak, ahol nem akadt olyan tél a régi időkben, hogy ne locsolták volna fel a tétéká mögötti tornateret, s csináltak volna pályajeget; igyunk teát, kérleli a fiút a lány, az nem az igazi, perdít rajta nagyot, hogy Judith messzire csúszik, s éppen hogy el nem hasal, a fiú. A nyárfák megvannak-e még, tudakolja a lány, a téren? − veti oda foghegyről pégyé, igen, a téren, azaz a tér körül, kanyarodik vissza kis kör után Judith, tudod, amelyeknek mindig szürkének látszik a gallyuk. Nem szürkék már, kiáltja pégyé, az elmúlt években a megnövekedő városi légszennyezés miatt eltűntek a fákról a zuzmók. – A Tisza ártéri ligeteinek fáin se élnek már, csakugyan? − hitetlenkedik a lány, és nem tudja elképzelni a zuzmók nélküli fákat, csakugyan, telve a város gépkocsikkal. Judith összekócolódik, szüntelen a szemébe hullik a haja, mígnem varkocsba fogja a fürtjeit egy hóbuckán talált szalaggal. Pégyé türelmesen várakozik, mígnem nekilódul, és körbeszáguldja a pályát. Judithban, összefogott haja miatt, meglátja azt a leányt, akit egykoron oly jól ismert. S aki aztán úgy lépett ki az életéből, hogy eloldalazására semmi magyarázattal nem szolgált. Mint rózsa után az illat, hiába marad utána valameddig paradicsomi odor, a bódító szag nem adja vissza neki a virágot. Ilona néni! – sikolt fel Judith, és nekicsapódik pégyének, mi van Ilonka, igen, Ilonka nénivel, öleli magához Judithot pégyé, s a becsapódás lendületétől mindketten megpördülnek, Ilonka néni hordta ki a kollégiumba és árusította a porta előtti asztalon a könyveket, kérdezi és állítja egyidejűleg a lány, igen, ő volt, s pégyé a lány derekára csúsztatja a kezét, hogy megtartsa apró alakját, mi az, hogy volt, merevedik meg az ölre fogott lányderék, meghalt, szegény, tavaly, s Judith lehajtja a fejét. A lány elnémul, érzi, bármihez fordul a saját múltjában, mindenről kiderül, az átlényegült, megváltozott. A múlt, a saját múltja időközben átalakult. Ugyanakkor pégyé egyre valóságosabbá válik, s egykori és jelenlegi alakja között nem húzódik egyetlen zavaró rés, sőt repedés sem: a régi és az új, az eddig két személynek tűnő fiú az egyik sovány, a másik teltebb, az egyik dús hajú, a másik jól fésült, az egyik szedett-vedetten öltözött, emez pedig a vidékies látszattól megszabadult − egymásba olvad.

Judith meghallgatja pégyé lehangoló beszámolóját az öregasszony utolsó, keservesen telt hónapjairól. Állnak a jég közepén, körülöttük gomolyog a tömeg, s a kenderkóc hajú nénike odalép melléjük. Ilonka néni az, aki a Judith által szervezett estekre időben előkeríti a fővárosi vendég régen kiadott, de raktárban heverő regényét, megszerzi annak legújabb, kis példányszámban kiadott művét, s olykor, ha nem lehet egyikhez-másikhoz hozzájutni, az arra érdemes hallgatóknak a sajátját kölcsönbe adja, olvassa a drága diákja. Ő, aki a legjobb, a legszerethetőbb, a legkedvesebb hangú, a legcsóróbb vásárlóinak, ha éppen beért a kertjében, maréknyi cseresznyét csomagol a könyvek mellé, vagy ősszel egy-két szem diót lopva odahelyez. S nem akad olyan irodalmi, képzőművészeti rendezvény, amelyen ne vett volna részt. Meghúzza magát egy sarokban, nem nagyobb egy galambnál, a jelenléte tudható. S ő az, aki Judithot körültekintésre inti, amikor némely művészvendégét gonoszkodó információ előzi meg. Pégyé részt vett Ilona néni temetésén, s vele tartott, érti meg az elkeseredett Judith, a konszolidálódni látszó Dénes is.

Aztán nagyon hosszas, egészében véve óvatos csend lesz. Fél évtized és hat hónap telt el, amióta nem találkoztak, s kapcsolatuk nem áll többől, mint egyetlen el nem küldött, majd pedig Judith anyja halála okán mégiscsak elpostázott képeslapból. Azóta az a mozdulat marad kizárólag bizonyos és az a rövid mondat, amely a párizsi reptér útlevél-ellenőrzésre várakozó utasainak csarnokában maradt, minden egyéb elfelejtődik. És az az elhagyott mozdulat, utolsóvá sorolódott mondat folytatásra talál. S hogy valami továbbgördül a világban, olyasmi, ami mindeddig meglendíthetetlennek tűnt, azt a jégpályán mindenki érezte. Judith egymásba kapaszkodó, karcsú évfolyamtársai, a pályán bravúrosan ugró, izmaikra büszke fiúk, a lépéssorokat produkáló, majd kűröket bemutató butácska lányok, a megfontoltan keringő, de a diákjaikkal együtt mutatkozni szerető tanárok, és még azok a szenvtelen tekintetű alkalmazottak is, akik a pálya állapotára felügyelnek, és az ügyetlenkedő korcsolyázni tanulók segítségére sietnek. Judith lép le először a pályáról, megkapaszkodik a hótorlasz melletti kötélben, s felhelyezi az élvédőt a korcsolyájára. Amíg cipőt cserél, pégyé egy óriási kört siklik, s már úgy érkezik vissza, mint aki megfogadta, örökké vigyori marad. Teát isznak, illatosat, cukor nélkül, melengetik kezüket a papírpoháron, méregetik, ki tud hatalmasabb felhőt kilehelni. A hóval leterített épületek távoliaknak tűnnek, mint amelyekhez akár órákon át vezet az út.

És nemsokára ott ülnek Judith félhomályos szobájában, Judith nekivág annak a történetnek, amelyet a sajátjának és elmondhatónak is gondolt, belekezd és sorra veszi az elmúlt fél évtized eseményeit, attól a ponttól, hogy a grenoble-i építőtáborban úgy dönt, rokonai segítségével Amerikába telepszik át, hogy ott folytassa tanulmányait, s eljut addig, miként készül fel a felvételihez szükséges vizsgára, részletezi Bácsi és Néni ügybuzgalmát és az alapképzés unalmas, magányos és sok szempontból haszontalan éveit. Mihelyst teheti, saját lábra áll, bár Bácsi, hogy egyedül maradt, most is támogatja, nem szenved soha semmiben hiányt, s mert kitartóan és általában élvezettel tanul, ez ideig érezheti a családja segítségét és saját képességeit is. Úgy gondolja, semmi sem akadályozza, pláne, hogy felvették, hogy idővel – nem lesz az több, mint három gyors év – doktori fokozatot szerezzen, s majd kísérleti pszichológusként dolgozzon a világnak abban a sarkában, ahová menni akar. Hogy hova is, túl azon, hogy leginkább Európába készül, vissza az öreg kontinensre, nem tudja, amint nincs is azzal tisztában az ember, amivel még nem találkozott szembe. A helyszínről ráér gondolkodni. Kizárólagosan aszerint dönt, szögezi le, hogy hol történnek fontos dolgok. Mármint olyanok, amelyek neki, Judithnak fontosak. Judith nem kíván magyarázkodni. Ilyesmit régen se tett, gondol bele pégyé. Szüntelen patakzó, órákon át hol csermelyként, hol érként, hol folyóként, folyamként, hol tengerárként hömpölygő elbeszélését azzal zárja, minthogy elérkezik a maga óceánjához, hogy ugyan nem tudhatja előre, jól taksálja-e saját lehetőségeit, jól döntött-e, eddig azonban nem bánta meg, hogy jövője érdekében mindent fölszámolt Magyarországon. Ahol amúgy is kétes politikai állapotok uralkodnak – s ezt, ha otthon nem is tudta, innen már pontosan látja. Maradtak ugyan otthon olyan emberek, merthogy az otthon fogalma változatlanul az otthoni otthont jelenti, akikre akkor is, és azóta még inkább szüksége lenne, de nincs kétsége afelől, ha úgy határozott, ahogyan, neki nem szabad rájuk csimpaszkodni, hiszen az ő világával szemben ellenséges közeg a mindennapi életüket megnehezítheti vagy az érzelmeiket felkavarja. Hagyja, hogy ők, az elhagyottak bogozzák össze, már ha akarják, az elszakított szálat.

Pégyé mindenre rábólint. Aztán az ő soványka históriája kerül sorra. Otthon sokszor és sok helyen kifaggatták arról, tudott-e Judith disszidálási szándékáról, s hogy nem állt-e módjában azt megakadályozni. Meggyőződtek arról, igazat mond, s nem lehetett az esemény beavatottja. Úgyhogy ő a maga részéről hálás Judithnak, amiért nem állította választás elé. Nem tudja, miként határozott volna, isten látja a lelkét. Azt gondolja, alaposan ismerte Judithot, bizonyos volt mindig abban, hogy döntésében politikai megfontolás nem játszott közre, annál inkább a szakmája iránti mély elhivatottság. Tudta, és nyilván most is tudja, mit is akar – magától, az élettől, másoktól. És ez számára tiszteletre méltó. A mozgalmi munkáját elhagyta, talán ki is öregedett belőle, talán mert már nem látja politikai eredményességét. Egyedül él, túl bizonyos alkalmi kapcsolatokon. Amúgy albérlő egy alsóvárosi házban. Nincsenek kielégíthetetlen igényei. Az egyetemen maradt bent, s egyetlen állatcsoport vizsgálatának szánta minden idejét, túl a szokásos oktatói kötelezettségeken. Sikerült olyan területre bukkannia, amelyben hazai konkurencia nincs, a világon se jelentős, másrészt unikális, s alig féltucatnyian akadnak, akiknek az érdeklődését felkeltette e kozmopolita fajcsoport, így aztán békén kutathat. Már több olyan fajt talált és határozott meg, amelynek fajneve után az ő neve került – a szokásnak megfelelően a leírójuk megnevezése elengedhetetlen követelmény. Szóval történeti figurává emelkedett. S mert a yale-i kézirattárban a papírevő, azaz a múlt dokumentumait szétrágó és megemésztő rovarok vizsgálata s a védekezés ellenük az utóbbi időben kitüntetett szerepet kapott, s megvan a maguk ismert itteni kutatója is, akit idegen terepre nem szívesen engednek, a kapcsolatot szélesítendő ösztöndíjas kutatók számára hosszabb tanulmánylehetőséget biztosítanak. Így került pégyé New Havenbe.

Judith marhahúst süt vacsorára, és zöldség híján pirítóst ad mellé. Mondja, hogy itt nincs kenyér. Salátát pedig ugyan vett, de valahol ott felejtette. Meglehet, holnap a könyvtáros adja át, két kikölcsönzött kötet között, fonnyadtan. Almát szel gerezdekre, az étkezés befejezéséül azt eszik meg. Pégyé a terep fölfedezésére indul, s a mosdókagyló alatt rábukkan Frog üres terráriumára. Hitetlenkedik, el nem gondolta volna, csapkodja nevetve a térdét, hogy Judith állattal bíbelődik. Önterápia az, fedi fel titkát a lány. Judith röviden mesél még az anyjáról, aki vidéki származása ellenére minden állattól tartott, egy csirkét sem vágott le, nemhogy macskát gondozott volna. Az egerektől sikoltozott, a kétéltűektől elájult, a pókok láttán remegés fogta el, és sosem ment végig azokon az utcákon, ahol az udvarokon kutyák csaholtak, legyenek az ebek aprók vagy óriásiak. Belvárosi lakásukat, ha a szomszédok rendhagyó módon viselkedtek, s a szemetükre nem volt módjuk rápillantani, évente kétszer fertőtlenítették, hogy így akadályozza meg a csótányok és a hangyák megjelenését, s amikor egyszer a nappalijukba berepült a denevér, kimenekült a lépcsőházba, s végül valami idegen oldotta meg a helyzetet azzal, hogy agyonverte a csillárba kapaszkodó állatot. A fertőtlenítés azonban akkor sem maradhatott el. Judith gyermekkora úgy telik el, hogy egyszer sem látogatják meg a majmokról és oroszlánokról híres pesti állatkertet, s anyja fóbiája megakadályozta Judithot abban is, hogy a környezetismeret-órára szükséges babcsíráztatáson túl egyetlen élőlényt, akár egy kaktuszt, akár egyetlen tücsköt is a lakásba vigyen. Judith képekről ismerte meg a sünt, a papagájt és a disznót, filmen látott először szarvast, s szeletelve és rántva ismerte meg a harcsát, azt is a szeretet ünnepén, karácsonykor. Számos étellel is így volt, az őszibarack a bolyhos héja, a borsó a hüvelyébe fúródó kukacok miatt, az eper, mert megmászhatták a csigák, nem kerülhetett a konyhába, s óvakodtak minden fertőzéstől. S Judith nem játszott a többi gyerekkel a homokozóban, nem heverhetett el a fűben, s nem járt osztálykirándulásra sem, mivel az erdők kullancsosak, s a gombák megérintése is életveszélyes. Ezzel szemben a szobájában maga tartott rendet, fiatalon megtanult vasalás révén fertőtleníteni, és pontosan számon tartotta iskolai kötelezettségeit, mivel pedig apa nélkül nevelkedett – talán mert egy apa sem más, mint egy kórokozó –, az anyja családjának eseményeit is. Még akácmézet se ettünk, veszi ki Judith a tányérról az utolsó szelet almát, anya valahonnan azt hallotta, hogy a méhek a gyomrukból öklendezik azt elő, hogy a lép sejtjeibe elraktározzák. Pacalt először a Sanyiban ettem, a kollégiumhoz közeli kisvendéglőben. Ja, dünnyögte pégyé, arra magam is emlékszem. Judith gyomorrontást kapott tőle, s kihányta. A hányadékról pedig, a parkban, mindenféle gyorsan megjelenő, ritka legyet tudott összegyűjteni.

– A kisgyermekek állatos történetei arról is referálnak, milyen állatfóbiái vannak a szülőknek. Most hallottam, akadt olyan anya, aki a gyerekek iskolai dolgozatától, amelyben egy természetvédelmi parkban tett látogatásról számolt be, mert fölemlítődött egy messziről megpillantott medve, elszörnyedt, és feljelentette az iskolát.

Pégyének kedve támad egy újabb korcsolyázásra. Judith nem tart vele. Attól fél, az nem esne jól a méhében növekedő magzatnak.

[…]

 

Géczi János: A tenyérjós

Atheneum Kiadó

Budapest, 2019

368 oldal

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2020.05.25 - tiszatáj

AZ ELSŐ ÁRULÓ

Radikális baloldaliként indult, Pasolini barátjaként tartották számon az idén 81 éves Marco Bellocchiót, jóllehet tavalyi maffiadrámája végképp nem bír semmilyen újító, pláne felforgató szándékkal: Az első áruló olykor csúnya kilengésekkel, de összességében biztos kézzel felépített biopic, amelynek esélye sincs, sőt, talán soha nem is akart a legnagyobbak közé emelkedni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS BOZÓKY FELÍCIA AKA I AM SOYUZZAL
Az I Am Soyuzt hallgatva úgy érzed magad, mintha belekerültél volna egy álomba, ahol minden megtörténhet. Bozóky Felícia különböző emberi érzelmekkel apellál és közelebb hozza, érthetőbbé teszi őket számunkra. A jelenleg is orvosként praktizáló, sürgősségi osztályon dolgozó singer-songwriter mesél nekünk… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

Hegedűművész, énekesnő, zeneszerző Szirtes Edina Mókus, aki a komolyzenét tartja anyanyelvének, miközben improvizálva keveri a különböző stílusokat és műfajokat. A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán diplomázó alkotótól azt is megkérdeztük, mit csinál, amikor nem a zenél? – ÚJSZÁSZI ILONA INTERJÚJA

>>>
2020.05.23 - tiszatáj

GERGELY ÁGNES: A SZOMJÚSÁG ÁRA. KÉT REGÉNY
Gergely Ágnes lírája, tárcái, memoárja és regényei szorosan összetartoznak, írásainak mélyrétegeiben beforratlan, újra meg újra feltépett sebek sejlenek fel. Regényei szereplőinek az életét egyéni és kollektív traumák, a személyiséget eltörölni próbáló hatalmi rendszerek alakítják. „Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak – mint éhség, szomjúság és hazátlanság – elemi jelentését” – írja Pilinszky János. Gergely Ágnes azt tárja elénk, mi lett ennek a gyötrelmesen megtapasztalt, majd elfelejteni próbált elemi szomjúságnak az ára… – POLGÁR ANIKÓ KRITIKÁJA

>>>
2020.05.18 - tiszatáj

KRUSOVSZKY DÉNESSEL BENCSIK ORSOLYA BESZÉLGET
Vannak írók, akik a különböző műfajok és műnemek között az átfedéseket keresik, abból építkeznek, és olyan írók is, akikre azt szoktuk mondani, hogy „folyton ugyanazt a szöveget írják”. Én azt hiszem, hogy egyik sem vagyok, és az, hogy különböző műfajokban is dolgozom, éppen amiatt van, hogy a különbözőségük érdekel. Egyébként azt szoktam mondani, mert ez tényleg így van, hogy engem az irodalom egésze izgat. Már kamasz koromban is volt bennem egy ilyen éhség, hogy kipróbáljam a verset, a prózát, az esszét, a levelet, a naplót, a műfordítást, a kritikát és mindent, ami csak az irodalom része […]

>>>
2020.05.17 - tiszatáj

„Villányi László korokat, érzéslehetőségeket, letöréseket, vígságokat, pontos képeket és képzelgéseket ad, ámulatos a változatossága… Egyre olvasom, egyre jobban csodálom. Villányi a mindenkori élvonalak egyik írója, érzelmi felhangjai-lényege révén nem is olyan bő – másképp, persze, tágas – társaságban.” – írta Tandori Dezső… – JANÁKY MARIANNA SOROZATA

>>>
2020.05.16 - tiszatáj

CAPONE
5 év karrierpokol után új filmmel jelentkezett Az erő krónikájával hirtelen felkapottá, majd gyorsan kegyvesztetté vált Josh Trank. Szerzői kommentárokkal dúsított anti-gengsztermozijában végig ott lüktet fiaskójának összes zöngéje: drogmámoros, alkoholgőzben pácolt, kreatív nézeteltérésekkel, végül idegösszeomlással dúsított rendezőpályáját a szesztilalom legismertebb gengszterének hattyúdalával állítja párhuzamba… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.05.13 - tiszatáj

RESET – AZ IRODALOM MOST IS ÖSSZEKÖT Mi történik akkor, ha megnyomjuk a reset gombot és a rendszer leáll, újraindul? Mi történik a társadalommal, a mindennapokkal, a kapcsolatokkal, a világ megszokott működésével? Az idén, második alkalommal szeptemberre tervezett PesText Nemzetközi […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő