Tiszatájonline | 2019. október 10.

Arcra fagyott mosoly

JOKER
Fennakadhatunk rajta, hogy szuperhősfilm vitte el a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánját a Lucrecia Martel vezette zsűritől, mindenki jobban jár, ha inkább magát a kérdéses művet szemrevételezi és a látottak alapján vonja le a következtetéseket: bohócgúnyát húzó ölőmester ide, eredettörténet oda, a Logan óta nem született ilyen érett, hihetetlenül realisztikus, hagyománytagadó feldolgozás egy mainstream képregénykarakterről… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

JOKER

Fennakadhatunk rajta, hogy szuperhősfilm vitte el a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánját a Lucrecia Martel vezette zsűritől, mindenki jobban jár, ha inkább magát a kérdéses művet szemrevételezi és a látottak alapján vonja le a következtetéseket: bohócgúnyát húzó ölőmester ide, eredettörténet oda, a Logan óta nem született ilyen érett, hihetetlenül realisztikus, hagyománytagadó feldolgozás egy mainstream képregénykarakterről.

Gyorsan felejthető vígjátékai (Cool túra, Sulihuligánok), illetve az egész pofás Starsky és Hutch/ Másnaposok-duó után Todd Phillips nagyjából A bárányok hallgatnak-kal Oscart nyert Jonathan Demme útjára lépett: igaz, elődje tarsolyában is ott volt egy Melvin és Howard, Phillips semelyik korábbi mozija nem vette ennyire komolyan a cselekményét. Visszavezet bennünket a ’70-es évekbeli pesszimista traumadarabok (Francia kapcsolat, Serpico, Bosszúvágy, Kánikulai délután, Taxisofőr) időszakába, főszereplőjét – akiről nem kíván újabb rókabőröket lehúzni, és aki nem lesz az e filmmel induló DC Black zászlótartója – is okkal helyezi e forgatagba. Külső nyomásnak és belső feszültségnek egyaránt kitett páriaként tárul elénk Arthur Fleck, a Joker elegánsan hangolt karaktertanulmány: rendezőjét ugyanúgy foglalkoztatja az 1981-es, gyalázatos közbiztonságú, patkány-és szemétlepte New York csaknem szociográfiai igényű atmoszférarajza, mint egy mentálisan zavart, sorscsapásról sorscsapásra tengődő átlagember identitásválsága. Örökké a bűn majdani Bohóchercegének perspektívájába helyez bennünket Phillips és Scott Silver forgatókönyvíró, erkölcsileg kétértelmű nézői pozíciót teremtve. Végig tudjuk, a főalak cérnája elszakad a 2 órás játékidő végére, ugyanakkor átéljük a helyzetét, szánjuk őt, netán empatikusan is pillanthatunk rá – a Joker egy önmagát nem lelő, mind lejjebb csúszó szerencsétlen morális csapdákkal teli üveglabirintusába terel.

Hirdetőtáblát ripityára zúzó, a főszereplőt munkájában gátoló és méltóságában alázó utcagyerekek, saját bőrüket mentő, hazug partnerek, betegeskedő édesanya, a haszontalanul gürcölő kisembert semmibe vevő gazdag réteg. Társadalmi problémafilmként realizálódik Fleck vesszőfutása. Phillipsnél a szociális ellátórendszer fittyet hány azokra, akiknek a leginkább szükségük volna a támogatásra. Elmegyógyintézetektől, klinikáktól megvont támogatásokról, leállított gyógyszeradagokról hallunk, vagyis a Joker napjaink konzervatív-republikánus, Trump által kormányzott USA-ja és az éledező (például a J. C. Chandor-féle Egy durva évben is centrumba állított) „Reaganomics” bántó párhuzamait állapítja meg – a jómódról felszínesen papoló öltönyösök csak kifelé, leginkább a média útján tűnnek reformhívő szenteknek, igazából csak a saját zsebüket tömve barikádozzák el magukat kies palotáikban. Revízió alá vont mesénkben az eddig népjobbítóként ábrázolt Thomas Wayne, vagyis épp a későbbi Joker-ellenfél, Batman apja válik nyomatékos, a munkásosztályt, a szegénységet fasisztaként lenéző zsarnokká.

Persze, mindez nem jelenti, hogy Arthur Fleck átalakulása indokolt lenne: nevetésre és sírásra emlékeztető, kontrollálhatatlan röhögőgörcsei az első percekben utalnak a kibillentségére, arra, hogy önkéntes hadjáratának, pontosabban fokozatos őrületbe merülésének nem lehet jó vége, tehát Phillips a figura balsorsán túl annak visszavonhatatlan, pusztításba torkolló gyengeségét is elismeri. Éljen bár a főkarakter rossz körülmények között, egyre kevesebb pénzből, gyógyszerek híján, mamáját ápolva, perifériára hajítottságára nem egy metróbeli hármas gyilkossággal induló tombolás nyújt gyógyírt, így a Joker valójában rendkívül erőszakellenes karaktertragédia. Csupán Arthur látja hérosznak magát, Hildur Gudnardóttír operatikus-melodikus zenéje és Lawrence Sher élénk, líraian hangolt, lassított tánckoreográfiát pásztázó képei egyedül a főszereplő beteg elméjének szubjektív (olykor képzelgéseket is felszínre hozó) vetítővásznán tűnnek ragyogónak: Phillips arra kér minket, hogy lássuk, miképp téveszti meg magát egy segítséget már aligha remélő nímand. Noha Fleck idővel hőssé emelkedik a „Halál a gazdagokra!” transzparenseket cipelő tömeg szemében, szó sincs nemes küldetésről: olyan mélyen van már az óriási létszámú átlagember-brigád is, hogy csalódottságukat düh, majd reflektálatlan fanatizmus váltja fel, sorsukra hagyottságuktól csak egy lépésre esik az üres szemű, ijesztő tekintetű, gyilkosságban és egy őrült érdemtelen nekifeszülésében forradalmat észlelő csordaszellem. Az individuum, vagyis Arthur Fleck szintjén ott a Taxisofőr Travis Bickle-jének leszállóága, míg a masszába olvadó arctalanok gyűrűje a romboló, sötét ruhába bújt, bunkót lengető, tűzgyújtó csőcselék artikulátlan üvöltését visszhangozza.

Bizarr teremtés-történettel helyeződik el a káoszban maga a főszereplő, úgy érezzük, a Joker furcsa Wayne-Fleck, illetve apa-fiú, anya-gyermek rokonsággal interpretálja újra a fehérre mázolt arcú, zöld hajú gyilkos szociopatát, mire ez a szál logikus magyarázatot és zárást kap, hogy újabb témaként a show business kizsákmányoló természete járja át a filmet. Murray Franklin, a népszerű talk show műsorvezetője ugyanis totálisan Wayne-párti, a kisemmizettek nyomorát attrakcióvá formáló, elesetteken nevető cinikus – Arthur Fleck Jokerré válása ekképpen mediális kontextusba ágyazódó grandiózus pokoljárás is, vagyis a hőzöngők által megváltónak tartott pszichopata bizarr módon az Amerikai Álom inverzét valósítja meg, a felforduláshoz pedig a tévéképernyőn keresztül is híveket szerez, akik majd fenékbe billenthetik a rajtuk élősködő gazdagokat. Vérbe, fejlövésbe fordul A komédia királya (vagy akár a Lumet-féle Hálózat) nyílt átirata, az immár Joaquin Phoenix által briliánsan, patologikus nevetőket, politikai merénylőket tanulmányozva játszott Joker/ Rupert Pupkin kerül szembe a mostanra Jerry Langforddá/ Jerry Lewisszá transzformálódott, sajnos rutinból grimaszoló Robert De Niróval, vagyis a ’80-as évek Pupkinjával.

Todd Phillips kalandozása a thriller és a dráma vidékén az utolsó képsorokban nyeri el a valódi jelentését: ugyan az ártatlanokat terrorizáló, Joker buzdítására állattá züllött átlagember-huligánok szekvenciáját is nehéz feledni, a zárszóként beékelt, Fleckre kihegyezett jelenet már a révbe ért, halálból táplálkozó, erőszakot poénná karikírozó Jokert mutatja. Egy figurát, akit végképp nem bálványozhatunk, és akinek semmiféle aggályai nincsenek az önnön tébolyult muscial-világában való dagonyázásával kapcsolatban. Újjászületés van, szellemi, pláne morális evolúció nincs: ilyenkor döbbenünk rá, a Jokernek – minden híreszteléssel ellentétben – eszében sincs képregény-alapú Harcosok Klubjaként babérokat aratni, inkább a Hetedik felfogásával utasítja el a mészárláskultuszt.

Szabó Ádám

 

Joker (2019)

Rendező: Todd Phillips

Szereplők: Joaquin Phoenix, Robert De Niro, Zazie Beetz, Frances Conroy, Brett Cullen