Wafa Altayeb: Kapd el a tolvajt

Mindig megörvendeztetett bennünket gyönyörű, vidám énekével és primitív táncával a házunk mellett található büszkén nyújtózó fa ágán. Ahogy alkonyodott, derűs éneklés közepette, hűséges, de félelmetes házőrzőként sétált be ketrecébe. Biztosak lehettünk benne, hogy se macska, se sün, se egy ostoba csótány sem tud bejutni a házba tudomásunk nélkül, mert amint valamilyen lény közeledett, az éber madár hangosan rikoltozni kezdett: „Ayman… Ayman… kapd el a tolvajt!… kapd el a tolvajt!”

Ezt mondogatta azon a napon is, amikor a környék polgármestere meglátogatott bennünket; egészen pontosan éppen akkor a leghangosabban, mikor a küszöbünkre lépett. Soha nem felejtjük el, a polgármester egy hamisított egy bírósági ítéletet tartott a kezében, mert meg akarta szerezni a házunkat, melyet a nagyapám két évvel korábban vásárolt meg, de meghalt még a birtok jogi bejegyzése előtt.

A polgármester azokkal érkezett, akiket apám vacsorára hívott a falu elöljárójának a tiszteletére. Azon a napon minden szomszédunk, apám barátai és mindkét nagybátyám is eljött hozzánk. A torkukat köszörülve hajtogatták: „Oh Allah, oh Allah”. A ház nőtagjai nem mertek találkozni a férfi vendégekkel, még a fekete burkájukban sem, csak az udvarra néző nappali szoba erkélyén keresztül leskelődtek. És amikor a szobalányunk, Maymoona, a tető széléről leste a vendégeinket, a madár szárnyaival csapkodva éktelenül hangosan kiáltozni kezdett. „Maymoona… ez szégyen!… Maymoone… ez szégyen!”

A polgármester jött be legutoljára, büszkén feszített, mint egy páva. Fehér köpenyt viselt széles övvel a hatalmas hasán, ami több birkát látott, mint ahányat mi az ilyen alkalmakra levágtunk.

A fején egy sárga kendő volt egy ezüsttel körbehímzett sapkával. Elégedetten lépett be, biztos volt abban, hogy senki nem nyúl az ételhez, mielőtt ő megáldaná és szakértő kezeivel meg ne kóstolná. Ahogy tömte magába a szaftos rizst, mindenfelé elcsöpögtette.

Amint a madár megpillantotta a polgármestert, csapkodni kezdett a szárnyaival, és azt visongta, hogy „Kapd el a tolvajt, kapd el a tolvajt!”.

Amikor a polgármester egy óriási rizsgolyót tömött magába finomra darált húsdarabokkal, a madár újra rákezdett: „kapd el a tolvajt, kapd el a tolvajt!”

Minden vendég nevetett, még a polgármester is.

Az utolsó éjszakákon, mielőtt Ayman elpusztult, folyamatosan könyörtelenül kiáltozott, mi meg azt gondoltuk, hogy szomjas, Maymoona majd vizet ad neki gujáva gyümölcs darabokkal és zöldpaprikával, ahogy máskor is.

Nem hagyta abba, sírt aznap este és másnap is.

Két napig szomorú, szaggatott sípoló hangon sírt napnyugtáig, miközben járkált a ketrecben, és már egyáltalán nem foglalkozott az őrző-védő szolgáltatással.

A harmadik napon felszállt kedvenc ágának csúcsára, de nem énekelt, és nem is táncolt, hanem újra sírni kezdett, mi pedig könnycseppekkel a szemünkben figyeltük.

A szemünkön homály volt, a fülünkben kiáltások. Két méter magasságban a szürke szárnyak határozottan, utoljára összehajoltak, és a madár a földre huppant.

Fordította: Boda Magdolna